Friss Ujság, 1929. február (34. évfolyam, 27-49. szám)
1929-02-17 / 40. szám
IV. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA 1929 február 17. **t maradt Végignézte a szeretője akasztását. — Rettentő! Hogyan tehette ezt, micsoda jó volt az! — Nem magától tette, lelkem. A rokonság, Balamin kényszerítette rája. Azt motték, hogy csak úgy hallgat el a szóbeszéd, ha végignézi a Banadics Jóska akasztását. Mer’ azt senki el nem hiszi, hogy a szeretője vót annak, akinek az akasztását így végig tudja nézni___ Estére aztán hazament... Reggelre háttan találták az ágyában... Azt mondják, mérget ivott. ... Fogas néni elhallgatott. A téli alkonyat «zürke subája ráterült a városra. Siró-rivó, monoton ének hallatszik. Egyreközelebb, közelebb. Az ablak alatt cuppog a vár, mintha sokan mennének arra. Sándor kitekint. Halottat visznek arra. Elől mennek a gyerekek, akik a kezükben tartott zsoltáros könyvből énekelnek. Azután négy mogorva, fekete mándlis ember viszi a Szent Mihály lovát, amin a koporsó fekszik. Utána ballag hosszú Clástjában Könyves Tóth Mihály nagytiszten uram. Aztán sirdogáló, fekete kendős asz■asonyok, nagy, nehéz, csizmás emberek. ... Mindennap megy erre egyszer-kétszer ilyen menet. De ő mindig utána néz a távozóknak... Temetésre szól az ének, Temetőbe kit kisérnek. Fogas néni közben behozta a gyertyát és meggyújtóttá. — A kemencét nem tudom megrakni, lelkem, magamnak se telik fűtőre. Jó szivvel adnám! Pákh Berci robban be a szobába. Mindjárt vidámabb lesz a levegő. — Hoztam neked egy Shakespearet. Schwartzék adták kölcsön, csak vigyázz a kötésre! Sándor nézegeti, forgatja a becses zsákmányt. Egészen belepirul a boldogságba, hogy hozzájutott. Mióta itt nyomorog Debrecenben, szorgalmasan tranulja az angolt és ma éjszaka biztosan tövig ég a Fogas néni gyertyája, addig le nem teszi Coriolanust. — Tudod-e Berci, hogy a franciában ia már annyira haladtam, hogy megértem Béranger-t! — Van azért rossz hírem is, Sándor. Szegény, bolondos, öreg Schetzel meghalt. — Ó, szegény, szegény öreg... Hát mi haja volt! — Sas Pista írja, hogy nem volt beteg. Egy éjszaka megint rendes bolondságait csinálhatta és közben jött el érte csöndesen a hálák Reggel a szomszédok meghallották, hogy Homo — a hűséges Homo, a kutyája — keservesen vonít. Mikor aztán estig újra, meg újra fölhangzott ez a rettenetes hang, betörték a kaput. Ott találtuk az öreg emberkerülőt az íróasztala előtt, szemben a felesége képével. Hálókabátban ült a molyrágta karosszékben, mintha aludnék. A feje a mellére esett, a kezében még akkor is görcsösen szorongatta a tollat. Azt nem is lehetett többé kivenni onnan. Azzal temették el A tollával, amivel húsz esztendeje éjszakáról-éjszakára írta fellebbezéseit, apellátáit, panaszait, vádiratait, amiket soha senki el nem olvasott. Az Íróasztalon akkor is teleírt papírlap volt előtte. Az utolsó vádoló, vitatkozó, csatázó mondat közepén abbamaradt. Sándor elgondolkozva nézett maga elé. „Tollal a kezében... úgy temették el...“ — A temetőbe csak a pap kisérte egyedül, meg a kutyája. Az elment vele a temető kapujáig, de onnan elzavarták. Oktalan állatnak nincs mit keresni a megszentelt temetőben! Szegény Homo akkor elkullogot... de másnap reggel, mikor a temetőcsősz arra ment, a Schetzel ügyvéd frissen hántolt sírján megtalálta a megfagyott Romot. Kitárt, széjjelterpesztett lábaivrd valósággal átölelte a gazdája hóval borított sírját... Nagy csöndességben ültek sokáig. És gyertyafénybe nézve a szerencsétlen, embergyűlölő, szilenciumos fiskális tovatűnt alakjára emlékeztek.... Aki végigmegy a friss hő ünneplőjébe öltözött Debrecen utcáin, a füstölgő kémények, a belső melegtől izzadó ablakok között, még ebben a hideg levegőben is úgy érzi, hogy ennek a városnak szalonnaszaga van. Minden udvarról barátságos disznóröfögés hallatszik, a nyitott konyhaajtókon keresztül olvadó zsírolata száll ki a hideg téli levegőre és az ember arra gondol, hogy itt mindig sütnek-főznek és mindig esznek. A fehér utca végéről valami feketeség mozog Sándor felé nehézkesen. Mint valami őskori állat, nagy, gazdag, dús, fekete gyapjával. Csakhogy ennek a gyapja fölött kerek karima van, a karima alól füst bodrosodik. Ember az, meg pedig cívis. Pipázó debreceni polgár. Sándor annyira elszórakozik a ringórengő, lassújárású fekete subának a nézésében, hogy utána megy. Hogy, hogy nem, csak azon veszi észre magát, hogy odabenn van a Csizmadia-színben. Annyi bizonyos, hogy aki Debrecenben járt és nem fordult meg a Csizmadia-színben, az egyáltalán nem volt még Debrecenben. Mintha valaki Nisnij-Novgorodban jár és nem nézi meg a nisnij-novgorodi nagyvásárt. Hosszú, hosszú, irgalmatlanul hosszú, homályos deszkaszin ez, ahol a csizmavásárt tartják. Beleférne vagy kétezer ember. Véges-végig hosszú rudak lógnak a gerendákról láncokon és vaskampókon. A rudakra akasztva szép sorjában csizmák. Ez a csizmák szenátusa, a csizmák univerzitása, a csizmák akadémiája.Ami itten fényes kordovánt, sáintos rámásat, kacér piros csizmát, rátarti sárga csizmát, •milyen a nádorispánnak való, meg lágerból valót is, akiben úgy nézegeti magát az ember, •kár a tükörben. A csizmák mindenféle osztálya, felekezete, faja és kasztja itt lóg, szépen osztályozva. A csizmák nemcsak úgy ösz■ de-vissza lógnak egymás hátán. A csizmák nagy társadalmában is rendnek kell lenni, mint az emberek között. Rang és osztálykülönbségek pedig itten éppen úgy vannak, miként az emberek között. A nehéz, otromba, fénytelen halmnacsizma nem keveredhet a lavórhoz. A fatalpú botossal hogyan is állnak sóba a menyecskének való piros szattyánbőrcsizma. A rudak alatt, melyeken úgy lógnak a csizmák, mint a cseresznyefürtök, kecskelábú asztalok mögött egy-egy rúdnak meg asztalnak a helybérlője, a majszter, hites párjával. Nagybajuszos, csizmás, bőrkötényes magyar csizmadia-majszterek ezek, nem afféle görbehátú, nyiszlett suszterek. A majszter és a vevő csak abban különböznek egymástól, hogy a majszteren kötény van, a vevőn meg szűr vagy Suba. Mivel, hogy tél van, még pedig kemény tél, inkább guba, mint szűr. A színben nehézkesen járnak-kelnek, tolonganak, hullámzanak az emberek. Jönnekmennek, álldogálnak, gusztálják a csizmát, meg-megindulnak. Nem siet, nem szalad senki. Nem sürgős a dolga senkinek. Sűrű pára száll föl emberi lehelletekből, ázott csizmából, friss bőrök kigőzölgéséből és büdös pipafüstből öszseverődve. A párában és a homályosságban lassan ringó, mozgó tömeg hullámzik, hosszú- korú fekete subákban, egymáshoz gyömörölve. Mintha óriás téli akol volna, amiben a jószág szorong Megáll egy fekete guba az egyik asztal előtt. Nézi a csizmákat. A szemét végigsétáltatja rajtuk. A másik magyar, aki az asztal túlsó oldalán van, a majszter, meg se moccan. Nem kínálja a portékáját. Beszél az maga helyett is. Ha tetszik, megveszi, ha nem tetszik, nem veszi! De a szemével azért kiséri a gubás ember szemejárását, végigmendegél az ő tekintete is a csizmák során, a rúdon végtelenvégig, a gubás ember szeme nyomában. Akkor aztán megszólal a feketegubás: — Mit kóstál! Rábök a bütykös hüvelykujjával az egyik csizmára. Ki se vette a pipát a szájából. A majsztrom se veszi ki az övét az agyarából. Csak úgy pipavégről mondja: — Három pöngőt. ...Tudja ő nagyon jól, hogy a feketegubás úgyse azt a csizmát veszi meg, amelyikre alkuszik. Kitanulta ő a szeme járásán, hogy arra a fényes kordováncsizmára fáj a foga, ami ott lóg a rúd végén. De mivelhogy a fekete gubához ész is dukál, nem kérdezi meg egyenesen a kordováncsizma árát, mert ha hamarosan csak azt kérdezné és elárulná a szíve vágyát, a majszter bizonyosan kitartaná az árát, legalább egy pengővel. Komolyan alkudozni kezd a hárompengős ordináló halinacsizmára, hogy a végén csak úgy félválról, foghegyről odavesse. Hoztam neksed egy Shakespearet. Lyukas csizma van a Fálon, foltos csizma van a Szürkén.." 1929 február 11. A FRESS ÚJLÁCI VASARNAPJA V.