Független Magyarország, 1905. május (4. évfolyam, 1121-1150. szám)

1905-05-21 / 1140. szám

* 1905. május 21 . KÖZOKTATÁSÜGY. Minden politikától menten szerkeszti: SASSI NAGY LAJOS. A magyar tudomány csődje (?) ■— A Magyar Tudományos Akadémia másodelnökén­, lesújtó kritikája. — Ma egy hste dr. Kautz Gyula, a hires köz­­gazdasági író, mint a Magyar Tudományos Aka­démia alelnöke, az Akadémia hatvanötödik évi nagygyűlésén megnyitóbeszédében a többek között ezeket mondotta : Hazánkban igazi, azaz európai értelemben vett tudomány- és tudományosságról eddigelé nem igen szólhatni. Hátramaradottságunk oka egyrészt viszontagságos történetünkben, állami­ságunk és nemzeti létünk fentartásáért folyta­tott, évszázadokon át vívott küzdelmeinkben, másrészt faji és nemzeti jellemünknek az itt szóban levő tekintetben kevésbbé megfelelő és alkalmas tulajdonságaiban keresendő. Egész élet- és világfelfogásunk nem olyan, amely a tudomány művelésére nézve különösen kedvezőnek vo­lt mondható. Hiányzik ná­lunk sok azokból a tulajdonságokból, ame­lyek a szigorú, megfeszített gondolkodás­hoz megkívánhatók. Mélyreható szellemi munka, elvont problémák fölötti fejtörés, nagy fáradt­ságot igénylő kutatás — a magyarnak nincsen ínyére. Tudományos kritikánk majdnem egészen hiányzik s ha ilyenekkel itt-ott találkozunk is, ezek többnyire nem szakemberi tárgyilagos­sággal, hanem egyoldalúan és ízlés nélkül ír­­vák. Szóval, mindent egybevetve a nagy kultur­­népekkel egyenlő vonalon álló nemzetnek ma­gunkat nem nevezhetjük, vagyis nem fölmene­teles haladásban hanem inkább dekaden­ciában vagyunk. Tekintve azt, hogy Kau­z Gyula e lesújtó kritikát Magyarország első középületében, a Magyar Tudományos Akadémiában mondta el, tekintve továbbá azt, hogy a magyar tudomá­nyosság csődjéért részben a magyar hírlap­irodalmat és a magyar iskolákat okolta — az alábbiakat okvetetlenül el kell mondanunk e helyen is. Való igaz, hogy Magyarország sok minden­ben nincs még ott ahol faji kitűnőségeinél, múltjánál és helyzeténél fogva lennie kellene. Való igaz, hogy tudományos irodalmunk és iskolarendszerünk sok kívánni va­ót hagy hátra. De az is igaz, hogy ezért nagy részben nem minket illethet a vád, hanem a küzdelmes múltat, a bécsi rendszert s általában szeren­csétlen helyzetünket. Más nemzet ennyi csapás súlya alatt már régen összeroskadt volna ! Hogy is tudott volna a mindig csekély számú magyarság ipart, kereskedést űzni, tudományt, művészetet fejleszteni, mikor mint a spártainak ha­zájét, földjét kellett védenie századokon át töröktől, tatártól, némettől, o­asztól. A mohácsi vészig a jómód s a folytonos háború, ettől kezdve pedig a török s a bécsi kormány be­olvasztó politikája ellen óvott élet-halál harca lehetetlenné tett minden nagyobbszabásu haladást. Hogy azonban a magyar mindenre alkalmas, fényesen bizonyítják a történelem lapjai s a legutóbbi párisi világkiállítás bámu­latos sikerei. A magyar nemcsak a harc, nem­csak a politika terén, hanem a tudomány, művészet összes ágában is világra­szóló jeleseket tud fölmutatni, noha ezeréves múltja a háborúk és küzdelmek szakadatlan­­ láncolata. Kautz állítása tehát általános­­­sápban véve nem igaz. Amely nemzet a mostoha századokban is élni, fejlődni és ha­ladni tud, amely nem egy tudóst, művészt,­­ hőst szült a világnak — arról n­em lehet e­l­­­mondani, hogy érzéketlen a haladás, a tudo­mány iránt. Avagy nem az európai hitű tudó­­­­sok között foglalnak-e he­tet a következő ma­­i gyár kitűnőségek: a két Bolyai, a két Hunfalvy, Apácai Cseri János, Pázmány Péter, Károli Gáspár, Káldi György, Sainovics János, Pray­a György, Katona István, Révay Miklós, Brassai­­ Sámuel, Korányi Frigyes, König Gyu­l, Szarvas Gábor, Herman Ottó, továbbá Go­dzieher, Vámbéri, Schulek, Endlicher, Eötvös, Szily és­­ mások ? Művészeink közül nem világraszóló-e Munkács­ Mihály, Fadrusz János, Liszt Ferenc, Blaha Lujza, Jászai Mari ? A politika, irodalom és harc terén meg egyenesen az elsők között állunk. Bizonyítják a következő ragyogó ne­vek : Szent István, Szent László, Kálmán, Nagy Lajos, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, Werbőczy István, Bocskay István, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Arany, Madách, Széchenyi István, Kos­suth Lajos, Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Apponyi Albert stb. Nem lehet tehát azt mondani, hogy tudo­­mányunk «inkább dekadenciában van». El­­lenkezően mindenben a hala­dás útján járunk. Bajok, javítani­valók természetesen minden téren vannak, de ezek közös egyetértéssel idővel jóra fordulhat­nak. Igaz, a tudomány némely ágában nincs meg az a fejlődés, ami más téren látható. Tudósaink részben nehézkesek, félénkek, zár­kózottak, pályázataink — mint a Semsey-félék — nem egyszer meddőek. De ennek sem a magyar nemzet az oka, hanem legfőképen maga az Akadémia, ahol bizony egyfelől a pajtáskodás, másfelől a hideg elzárkózódás s különösen a merev vaskalaposság nem egy igazi tehetség elől zárja el a boldogu­ás útját. Nagy baj az is, hogy a tudományt nem igyek­szik mindenben népszerűsíteni s ily módon kedveltetni meg a könyveket a közön­séggel. Ped­g e téren ott a kitűnő példa a «Ter­mészettudományi Közlöny» népszerűségében, amely a Szily Kálmán munkája. Szilynek nagy érdeme, hogy megvalósította azt a nagy igaz­ságot, hogy a tudomány is csak úgy ér vala­mit, ha hasznára lehet a népek millióinak, ez pedig csak úgy lehetséges, ha népsze­rűvé nemesedik, ha minden józaneszű ember megérti. Valamint az igazi költői munkákban — pl. a Petőfi, Tompa, Arany, Jókai műveiben — mindenki gyérűséget talál, azonképen az igazi tudományos műveket is mindenki megérti s megszereti, ha alkalmazkodni tud a nagykö­zönséghez. És az igazi tudós tud is, mert az igazságot egyszerűen, világosan is ki lehet fe­jezni, hiszen voltaképen minden tudomány igazság abszolút vagy relatív értelemben. A Magyar Tudományos Akadémia tehát ne vágja maga alatt a fát a Kautz-féle kijelentésekkel, ha­nem igyekezzék célját megvalósítani, ahogy azt alapítója, Széchenyi kijelölte. Legyen a magyar gazdag, művelt és független. Erre törekedjék mindenki, legkivált az Akadémia. Álljon tehát a tudomány is e három eszme szolgálatában és e téren járjon elül jó példával maga az Akadémia. A vaskalaposság, a nagyképűség, az olimpusi köd, a felsőbb tízezernek va­n él és nem a mai korba való. A tudomány hatalom, a tudomány közkincs. Igyekezzünk ezt az egész nemzet, az egész emberség javára for­dítani. Ha nem ezt tesszük, egyoldalú, nemze­tietlen és embertelen dolgot mivelünk. Szé­chenyi pedig nem ezt akarta, ő az Akadémiát a magyar nemvet számára alapította, hogy a tudomány is segítségünkre siessen a művelt­ség, gazdagság és függetlenség kivívásában. Sas és Nagy Lajos:­ ­ A közoktatási kormányzat decentralizációja. Országszerte általában, de különösen tanügyi kö­rökben sajnosan ismeretes a csözoltatás- admnisz­­tráció gépezetének merevsége és lassúsága s külö­nösen a számvevőség töcskeregéből, noha az ügy­menet újabban kissé élénkült, még mindig nehéz az érdekelteknek minden egyes ügydarabot ki­­várniaió. W­assies ugyan már 1895-ben némi osztálysza­­port­ással és cserével tett kezdeményező lépéseket a minisztérium újjászervezésére, de azóta ez irány­ban semmi komolyabb újítás nem történt, mind­össze az ügydarabok évenkénti száma szökött fel hetvenezerről több mint százezerre és a munka­­halmaz növekedett óriási mértékben. S épen a nagív túlterhelés az egyik és főoka a jelenlegi lassú ügy­menetnek. A másik lényeges baj az adminisztráció félszeg kinövéseiben rejlik, amely baj alapjában csakis a minisztérium, továbbá a kir. főgazgatóságok és tante.ügyességek s­or­a­iban az összes tan- és köz­­művelődési intézetek igazgatóságainak együttes, egységes s összhangz­atos reformjával orvosolható végérvényesen. Az adminisztráció egyszerűsítésére nézve meg­­ FÜGGETEEI Á­TLAGTAGORSZÁG ■* .* _ ________________■" ^ szükségesebb a közvetlenség és szóbeliség nagy­mérvű életbeléptetése, különösen az osztályfőnökök és előadók hatáskörében, rendes fogadási órákban , ellenben a hosszas írásbeli tárgyalást mint felesle­gest csökkenteni, sőt lehetőleg mellőzni kell. Az ügymenetnél pedig a helyi irodai munkát tekintve, főleg a foga­mosványok tömöritendők s minden frázistól és sallangtól megtisztitandók. A fabaj itt is az, ami összes iskoláinkban, tudniillik e túlterhelés és tultengés, aminek az az egyedüli és fő oka, hogy amott egyik tanár, emitt egyik fo­galmazó nem tud a másik működéséről s a fogal­mazói, számvevőségi és kezelési ügyosztályok egy­mástól kasztszerüleg el vannak szigetelve. Minden fogalmazónak tökéletesen kellene ismer­nie úgy a kezelést, mint a számvevőségi teendőket mert csakis úgy készü­het aztán a lényegre szorítkozó­ rövid, tömör fogalmazványt. Ha a fogalmazói kar­nak tiszta képe s teljes átnézete volna a mai ügy­­keze­és nevetséges gyarlóságairól, lehetetlen, hogy már rég fel nem lépett volna a hasznos reform életbeléptetése érdekében. Szükséges tehát az ügykezelés egyszerűsítése és pedig különösen rokon­ ügyeknek gyűjtőszámok alá foglalásával, úgy hogy az akták lehetőleg csoporto­san s még így is havonként vagy időközönként táblázatos kimutatások szerint s ne külön-külön, egyenként idéztessenek el. Mert az ügydaraboknak jelenlegi egyenkénti elintézése azonos egy oly el­járással, mintha az állampénztár vagy adóhivatal minden egyes tisztviselő fizetését egyes napokon rend­szertelenül külön eszközölné s egyszersmind­enön-kü­­lön is számolná el. A kinevezések, nyugdíjazások, kor­pótlékok, kitüntetések s általában a rozomárgyu ügyek tehát mind csoportosan, táblázatosan készítendők, ép úgy, mint a katonaságnál minden rokonművelet töme­gesen történik. A mindenféle jegyzőkönyvek va­kságos gyári felvétele, a kinevezéseknél előforduló írásbeli esküminták, a nyugdíjazásoknál szokásos mindenféle copfok és ceremóniák teljesen mellőzendők; tökéle­tesen elégséges — bizonyítványok alapján — a tény végleges megállapítása s az adóhivatali utalványok is ép ugy, mint a postautalványok, rövid nyomtat­ványokkal eszközlendők. Azonkívül a lassú és ízlés­telen kézi másolás helyett lehetőleg írógépek hass­­nálandók, sőt ahol cash lehet, mindenütt nyom­tatványokat kell használni. Az iktatásnál, külö­nösen az egyes ügyosztályokban, a tartalom s más bossies ismérvek elősorolása helyett röviden csupán számok s legfeljebb a nevek felemlitése kívánatos, épúgy, mint például a postánál és vasútnál nagy­részt csak számjelzésekkel, naponként ezer és ezer darabot rovatolnak a legnagyobb pontossággal. Vala­mint a szükség a közönséges írás mellett feltalál­tatta a gyorsírást, azonképen a hivatalokban is oly kezelési módozatot kell kieszelni, mely meg­gátolja azt, hogy az ügydarabok a közönség boszan­­tására és kárára hónapokig, sőt évnegyedekig el­intézetlenül heverjenek, mint most különösen a tanítóknak majdnem összes beadványainál. Végül az adminisztráció nagyarányú egyszerűsí­tése céljából bizonyára legszükségesebb lenne a teendők decentralizációja, olyanformán, hogy a kisebb fontosságú ügyeket közvetlenül a királyi fő­igazgatók és tanfe­ügyelők intézhetnék el, kiknek hatáskörét tetemesen kellene bővíteni. Ilyenformán a hiábavaló postaforgalmat, a fővárosba és vissza­sétáló hivatalos, tehát látszólag portamentes, de tulajdonáén sok postahivatalnok fizetésébe kerülő naponkénti levelezést lehető­en redukálni kellene, annyival inkább, minthogy ezzel nemcsak a posta­tisztek munkája csökkenne, hanem egyszersmind az összes tanügyi tisztviselők irodai expediálási teen­dője is óriási mérvben leolvadt. Ezzel nem azt mondjuk, hogy az összes munka­­halmat a vidéki hivatalokhoz tereitessék s aztán 111 tollnak és, mint erre eddig sok példa volt, csak a papíron s a minisztérium törzsköny­vében szereplő díjnok kínlódjék a jelenleg is felszaporodott munka­­halmazzal , hanem ez esetben a főigazgatóságokat és különösen a tanfelügyelőségeket is — legcélsze­rűbben a pénzügyigazgatóságok mintájára — tel­jesen újjá kellene szervezni. A közoktatási minisztérium, kir. főigazgatóság és tan­felügyelőség célirányos reformja igen fontos prob­éma. Sereg, jó vezérlet nélkül soha győzelmet nem aratott. A kisdedóvók s elemi iskolák nemzeti melyünknek legtermékenyebb veteményes kertjei ugyan, de jó kertá­z: hazafias tanfelügyelő nél­kül csakhamar eltepi a gaz a legszebb kertet is. A tanfelügyelő missziója nem az, hogy 1 —­1 fél napon már oklev­es tanutókat tanítson, mert ez, ha szükség van rá, a továbbképző tanfolyam tiszte, hanem fő célja a hazafias tanítók támogatásával a magyar nemzeti kultúrállam megteremtése. Az egész magyar nemzeti állam nagyságának problémája pedig csak­­ a közoktatási miniszter kezében van központosítva, azért valóságos szentségtörés ezen minisztériumtól a garasokat elvonni. Ballai Pétery Gyula

Next