Függetlenség, 1881. október (2. évfolyam, 270-300. szám)
1881-10-01 / 270. szám
Budapest, 1881. — Második évfolyam és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. is. Csak bementes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre..................................16 frí Félévre............................................. frí Negyedévre.................................4 frí Egy ........................1 frt 40 kr. Egyes számára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Szerkesztői iroda 270. szám. Szombat, október 1. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utOM S. *s-Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. KC fizetések«té* »-tsrilztexelsotárszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal fölhívás előfizetésre. Figyelmeztetjük és kérjük tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, hogy újabb megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak. Lapunk ára: Egy hóra........................................1 frt 40 kr. Két hóra..............................................2 frt 80 kr. Három hóra........................................4 frt — kr. Lapunk mindennap, tehát hétfőn és ünnepek után következő napokon is megjelen. Az előfizető nevének, lakhelyének s az utolsó postának tisztán s olvasható kiírását kérjük, hogy a lap szétküldésében hiba ne történjék. Előfizetést a hó bármely napjától elfogadunk. Régi előfizetőink legczélszerübben cselekesznek, ha czimszalagukat a postautalvány szélére ragasztva beküldik a kiadóhivatalnak. Az előfizetési pénzek és postai utalványok Budapestre a „ Függetlenség 11 kiadóhivatalába (Koronaherczeg utcza 3. szám) küldendők. A „Függetlenség“ kiadóhivatala. A felsőház reformja. A trónbeszéd egyik passzusa kiemelte a felsőház reformjának szükségét. Ez különben már a trónbeszédek obligát passzusa ; megszoktuk, hogy elmondják, fűzögettünk hozzá akadémikus fejtegetéseket, de egyátalán nem vettük komolyan, hogy a reform rövid idő alatt be fog következni. Az idén a trónbeszéd szokásos periódusa élénkebb megbeszélés tárgyát képezi, mint egyébkor , amiben semmi csoda, mert a reform szüksége évről-évre élénkebben érezhető. Mindenik megegyezik arra nézve, hogy ez a felsőház már csak tisztes ruha, mely sehogy sem illik bele a mai viszonyokba. A rendi alkotmánynak egy maradványa, mely ellentétben van mai, demokratikus alapokra fektetett alkotmányunkkal. Képviselője nem a konzervatív, hanem az arisztokratikus és egyházi érdekeknek. Jogosított tagjainak számát illetőleg a legnagyobb felsőház egész Európában ; de ha szorosan vennék a dolgot, egy évben legföljebb két-háromszor tudna határozatot hozni, mert följegyezni való ritkaság, mikor a házszabályok értelmében határozathozatalhoz megkívánt 40 tag jelen van. Érzi maga is, hogy nem ebbe a világba való, s nincs senki, aki ezért a véleményért megtámadná. Tehát reformálni kell a felsőházat, ebben megegyezünk mindnyájan. Csak az a kérdés : hogyan kell reformálni. Megmaradjon-e a „születési törvényhozás“ elve, s csupán bizonyos mennyiségű adóteljesítés föltétele által korlátoltassék ? Vagy áttérjünk a modern szabadelvű theóriák által kijelölt alapokra s alakitsunk oly felsőházat, mely a társadalom legelőkelőbb (születésre, vagyonra és szellemre legelőkelőbb) embereiből állván, a törvényhozásban a konzervativizmust képviselje ? S ha már ráállunk a gyökeres változásra, a felsőház alakítása választás, vagy kinevezés vagy pedig e kettő milyen kombinácziója alapján történjék ? Vagy pedig hagyjunk fel egészen a kétkamara rendszereivel, s a törvényhozás terén a nemzetet illető jogokat bízzuk rá egészen a képviselőházra ? Mind oly kérdések, melyeket számba kell venni, meg kell fontolni, mielőtt a reformhoz hozzáfoghatnánk. És mindezek a kérdések nálunk még nagyon kevéssé vannak tisztázva. Amily egyhangú megállapodásra jutott a közvélemény a reform szükségét illetőleg, és oly kevéssé állapodott meg a reform módját illetőleg, sőt az e tárgyban folyt diskusszió is alig ölelt fel többet a régi felsőház mindenki által ismert hiányainak felsorolásánál. Számbavehető pozitív javaslat pedig, mely megjelölné az átalakítás mikéntjét s betarlrozná annak keresztülvitelét, még eddig nem került a nyilvánosság elé. S nagy hiba volna, ha az alkotmány egyik legfontosabb intézményének szervezését illetőleg egészen a kormányon hagynók az inicziatívát s az esetleg benyújtott törvényjavaslat nem már megállapodott közvéleménnyel találkoznék. Amit eddig a felsőház reformjáról pozitív javaslatot hallottunk, mind csak nagyon apró detail, mely az újjászervezés átalános elvére sem enged következtetni. Hogy a főispánokat, akik többé nem országos méltóságviselők, hanem a kormány fizetett hivatalnokai, ki kell a felsőházból küszöbölni, a protestáns egyházak képviselőit, ellenben be kell hozni; hogy a született főrangúak törvényhozó jogát bizonyos adóösszeg fizetésétől kell függővé tenni; hogy a czímzetes püspökök stb. helyét jó lenne a nagytőke és nagyipar képviselőivel betölteni stb. : mind igen bölcs dolog lehet, de egyátalán nem tűnik ki belőlök, minő elvek alapján történnék hát az egész reform, milyen képet kívánnának adni az új képviselőháznak. Egy nagyon szűk térre szabott újságcikk természetesen nem vállalkozhatik arra, hogy mind e kérdésekre feleletet adjon. Ezúttal megelégszünk azzal, hogy konstatáljuk, hogy a kérdés megoldása sürgető ugyan, de hogy a megoldást okvetetlenül helyesen tudjuk eszközölni, arra nem vagyunk kellőképen előkészülve. Más alkalommal talán el fogjuk mondani, melyek azok az irányelvek, melyeket — a mi véleményünk szerint — a kérdés eldöntésénél követni kellene ; most csak a közérdeklődést kívántuk felkelteni, s szeretnők hinni, hogy rövid időn az arra hivatottak pozitív javaslatokkal fognak kilépni a közönség elé. — szeptember 30. A függetlenségi kör ma d. u. 5 órakor László Imre elnöklete alatt ülést tartott. Az ülésen megválasztattak a kijelölő bizottság tagjaivá: László Imre, Mocsáry Lajos, Heffy Ignácz, Kada Elek, Madarász József és Szalay Imre. A válaszfelirati vita szerkesztésére megválasztottak: Heffy Ignácz, Gry 8ry Elek, Eötvös Károly, Ugron Gábor és Mocsáry Lajos. Szóba jött a Rohonczy-Várady ügy is, mely felett hosszasabb eszmecsere folyt. Az értekezlet végén Helfy Ignácz indítványára a párt felkérte a párt lapjait, hogy a kör értekezleteiről lehető diskrét közleményeket hozzanak. Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt ma este Királyi Pál elnöklete alatt tartott értekezletében egy bizottságot küldött ki, hogy a felirati vitában elfoglalandó álláspont iránt tegyen javaslatot. Ezen bizottság tagjaivá Apponyi Albert gr., Bittó István, Grünwald Béla, Horváth Lajos, Somssich Pál és Szilágyi Dezső választottak meg. A képviselőház osztályai a mai ülésen fejezték be a mandátumok megvizsgálását és a képviselők igazolását. Összesen 370 képviselő igazoltatott. Nem igazoltatott 16. Ezek közül 13 mandátum a b) alá helyeztetett, mert kérvény van beadva a választás ellen ; három mandátum pedig a c) alá, mert a jegyzőkönyvek törvényes kifogás alá esnek. E három között vannak a Szögyény Emil, Herman Ottó és Reviczky Károly mandátumaik. A c) alá sorozott mandátumok birtokosai, míg az igazolási eljárás véget nem ér, a házszabályok szerint nem vehetnek részt a szavazásokban. A képviselőház október hó 1-én szombaton d. e. 10 órakor ülést tart. A képviselőház osztályai ma d. e. 10 órakor tartott üléseiken következőleg alakultak meg : Az I. osztályban elnökké: Andrássy Manó gr., jegyzővé: Szathmáry György választatott. II. oszt. ein. : Szontágh Pál, jegyző: Szentkereszty Béla b. III. oszt. ein.: Dániel Pál, jegyző: Gál Jenő (felv.) IV. oszt ein.: Falk Miksa, jegyző Baranyai Ödön. V. oszt. elnök : Tisza Lajos, jegyző: Rohrer Viktor. VI. oszt- elnök : Apáthy István, jegyző :Török József gr. VII. oszt. elnök : Péchy Manó gr., jegyző : Berzeviczy Albert. VIII. oszt. elnök : Csáky László gr., jegyző : Csejtey Antal. IX. oszt. elnök : Vizsolyi Gusztáv, jegyző: Láng Lajos. Azok a képviselők, kiknek megválasztása ellen a képviselőházban peticzionáltak, a következők: Mányi Gyula, Hollósy Károly, Mihalovics Miksa, Prónay Gábor báró, Vidovich György, Pázmándy Dénes függetlenségi pártiak; Zselinszky Róbert mérsékelt ellenzéki; Kemény Gábor báró, ifj. Ráday Gedeon gróf, Szentkereszty Béla báró, Sporzon Ernő, Péchy Tamás és Porubszky Jenő szabadelvű pártiak, szedtük szét. De hát mi az egy csűrö-csavaró félhivatalos kőnyomatunk. Visszatér a tárgyra és a közvéleményben támasztott kedvezőtlen hangulatot imigy akarja, hozzánk szólva, helyre korigálni . „Vonatkozva a Göczel-Lendl ügyfelől tegnap hozott közleményünkre, miután az ellenzéki lapok a legindokolatlanabb észrevételeket fűzik ahhoz, a következőket kell kiemelnünk: Miután sem a véderőről szóló törvény, sem pedig a katonai szabályzatok nem nyújtanak módot arra, hogy valamely kr‘onatisztnek rangjáról való lemondása megtagadtassék, Lendl százados lemondását el kellett fogadni. Ez időponttól kezdve pedig Lendl nem tartozott többé a katonai bíráskodás alá, s a hadügyminisztérium egy a hadsereg kötelékében nem álló egyén ellen, semminemű bírósági lépést sem tehetett. Most Lendl úr a rendes bíráskodás alatt áll.“ A félhivatalos maga se tudja mily óriás két ügyetlenséget követ el, midőn e nyilatkozat által egyrészt egy tény által megczáfolható hazugságot mond, másrészt oly körülményre hívja fel a figyelmet, melynek úgy látszik neszét vették valamikép a kormánykörök. Ami az elsőt illeti nem igaz, hogy mindenféle eljárást a katonaságnál be kellett szüntetni, mihelyt Lendl beadta lemondását. Tényt hozunk fel, hogy a katonaságnál ép ellenkezőleg jártak el. A Hojtsy Pál eseténél történt. Hojtsyt tudvalevőleg a lapunkban irt és esküdtszékileg fölmentett czikk alapján becsületbíróság elé állították. Hojtsy, hogy meneküljön az elitéltetéstől, lemondott tiszti rangjáról. Lemondását nem vették tekintetbe, mert az volt a határozat, hogy ez nem vethet véget a megindított vizsgálatnak. Hojtsyt lemondása daczára tiszti rangjának elvesztésére ítélték. Ami a kőnyomatosnak azt az odavetését illeti, hogy „most Lendler a rendes bíráskodás alatt áll.“ — Köszönöm zsidó, hogy megtanítottál e szóra, bár az igazat megvallva, volt már eszünkben, hogy az, akit nem tartottak elitélhetőnek a katonaságnál, mert lemondott rangjáról, felelősségre vonassák, mint polgár. A mint tudjuk, Lendl ellen a fényítőtörvényszék előtt „felségsértési följelentés“ készül, mint komáromi, tehát magyarországi honosságú polgár ellen. Lendl ügye: Hallatlan az az erőlködés, mellyel Tisza Kálmán félhivatalos kőnyomatai által a Lendl- Göczel-féle ügynek a Lendl elbocsátására vonatkozó részét, mint elégtételt felfújni akarja. Tegnap azt akarta erőnek erejével bebizonyítani, hogy Lendl Vilmosnak saját kérésére történt elbocsátása előtt már megindult a vizsgálat, és szigorú megbüntetése is javaslatba volt hozva, de a lemondás folytán az tárgytalanná vált. Ez állítás abszurd voltát mai lapunkban A Rohonczy-Várady ügy. Képviselői körökben még ma is élénk megbeszélés tárgyát képezte a Rohonczy-Várady affaire minden mozzanata. A függetlenségi kör értekezletén eszmecsere és tárgyalás alapját is képezte. Legjobban meg van akadva a kormány. Pártjában ugyanis meg vannak oszolva ez ügyben a nézetek és pártokra vannak oszolva az emberek. Az öregebbje, részint a kor, részint a család, részint a régi barátság jogán, erősen helyteleníti Rohonczy tettét. Országházi felszólalása által sokan érzik magukat megsértve és fenyegetve. Mert az egyszer tény, hogy Várady Gábornak a rendjes pörből fölmerült vétsége igen elenyésző azokéhoz képest, akik a „szabadelvű klubiban“ ülnek, s a korrupcziónak az állami gazdálkodást és hivataloskodást érintő ágaiban főtényezők gyanánt szerepeltek. Ezeknek az ügyek ily módoni bolygatása, mint azt Rohonczy tette, épenséggel nincs inyekre, mert nem tudhatják, nem kerül-e rájuk a sor. Van is gondjuk rá, hogy a kérdés bolygatásának elejét vegyék. Vannak azonban, s kivált az uj képviselők, kivált a fiatalabbja között sokan, akik sehogy sem értik amazok magatartását Rohonczyval szemközt. Ezek pártjuk tisztessége érdekében a korrupczió irtására czélzó nemes törekvést látnak Rohonczy föllépésében, s elég lármásan követelik, hogy Rohonczy elégtételt kapjon. Már a párbajt megelőzőleg többen egész nyíltan kijelentették, hogy Várady beiratása esetén követelni fogják kizáratását. A beiratkozás azonban nem történt meg, s amint látszik nem is fog megtörténni. Most már csak egy kérdés ad vitára okot ez affaireben, s ez, hogy zárt ülésen tárgyaltassék-e újra, mihelyt a ház megalakul. Tisza Kálmán az által igyekszik pártjában a zárt ülés ellen erős oppozícziót kelteni, hogy kormányzati úton ígér elégtételt a sértésért. Rohonczy Gedeont is ez irányban igyekeznek megnyugtatni, s attól visszatartani, hogy esetleg a klubot egy kompromittáló nyilatkozattal otthagyja. A zárt ülés iránt ma még parlamenti körökben nagy a hajlandóság. Miután húsz képviselő aláírása elég, hogy az a házszabályok szerint megtartassák, ennyinél sokkal több vállalkozó akad a különböző pártokon a zárt ülés kérésére. A zárt ülést tartják ma is még sokan egyedüli kivezetőnek és elégtételadási eszköznek, s ez iránt meg is kívánják tenni az indítványt, mihelyt az alakulás nehézségein átesett a ház. v Honvédségünk. Bécsi lapok s más külföldi lapok is nagy előszeretettel foglalkoznak most honvédségünkkel. Rég nem olvastunk oly kedvteléssel czikkeket, mint ép ezeket. Sok élvezetes és tanulságos van azokban. Elmondják, mily „kedvező benyomást tettek a honvédcsapatok“ a miskolczi hadgyakorlaton. Elmondják, mily osztatlan figyelmet fordítottak az idegen országbeli katonatisztek a honvédség egész fölszerelésére, katonai kiképzésére és képességeire. Elmondják, mily határozottan elismerőleg nyilatkoztak valamennyien a honvédségről. Leginkább érdekel bennünket a bírálatok közül az, hogy nemcsak a szaktekintélyek és lapok, hanem még az osztrák ármádia tagjai is kénytelenek meghajolni a honvédség előtt. És ez nagy szó. Mióta a honvédség fennáll, alakulásának pillanatától mostanáig, az ellenszenv, a kicsinylés, az ellenségeskedés számtalan jeleivel adták értésére a honvédségnek, hogy lenézik, hogy semmire se becsülik, hogy csak mint „kedvencz“ nemzeti intézményt tűrik. Kínosabb sorsa nem volt tiszti karnak, mint a honvédség tiszti karának. Lépten-nyomon éreztették velők osztrák részről, hogy portepéejök egyformasága daczára, nem tekintik őket egyenrangúaknak, sőt nem is tekintik voltaképeni katonai elemnek. Volt idő, mikor a gyűlölködés az osztrák tisztikar részéről még az őrségi tisztelgést is megtagadta a honvédség tisztjeitől, vagy legalább gondja volt rá oly kelletlenül csapni a parádét, hogy csaknem souisnak is beillett volna. Volt idő, s teljesen se amaz, se ez nem múlt el, hogy József főherczeg, a honvédség főparancsnoka, a vezénylet ellenőrzésére, a honvédség szellemének megrontására, a katonai kamarilla által nyakára küldött tisztek miatt, elkedvetlenedett, visszavonult, s a lemondás pontján állott. Számos viszontagságokkal, tömérdek nehézségekkel , folytonos ellenségeskedéssel kellett megküzdenie a honvédségnek. Akadályokat akadályokra halmoztak fel. Belekötöttek ruhájának színébe és gombjába, bele fegyvergyárába, mindent megtettek, hogy lejárassák és lehetetlenné tegyék. Nem sikerült. A próba bizonyítja, a szakemberek bírálata tanúsítja, hogy nem sikerült. Huszonnégy gyalog zászlóalj és tizenkét lovas század volt a hadgyakorlaton. Ennyi adta közvetlenül észlelhető jelét az életképességnek és harczképességnek. Nagy megnyugtatás rejlik a nemzetre nézve e bizonyságban. Nagy elégtétel rejlik a nemzetre nézve azokban az irigységet alig palástolni képes nyilatkozatokban, melyek bevallják, hogy „Magyarország 300,000 jól fölszerelt és taktikai testekké alakított harczost állíthat talpra.“ Tudjuk mi nagyon jól, mik e honvédség hiányai. Tudjuk, hogy vannak e hiányok között nagyok, vannak gyökerekig hatók, vannak aprók. Szellőztettük is nem egyszer, szellőztettük erősen és határozottan. De bármilyenek legyenek is, az kétségtelen, hogy az akadályokban, a viszonyokban, az ellenszenvben a kezdetben rejlő nehézségekkel így megküzdeni, s mégis annyit tanúsítani oly tény, mely csaknem páratlanul mondható a modern hadszervezeteknél. A tényt senki se meri többé tagadni. Még a honvédség legkonokabb ellenségei sem. Ebben annyi erkölcsi erő fekszik, hogy a honvédség jövőjét felülemeli minden intrigán, minden akadékoskodáson. De hát nem egyedül e tény konstatálása az, ami le nem tagadható, el nem ferdíthető, meg nem másítható. Vannak egyéb igazságok, melyek a tényből oly bizonysággal világítanak, mint napból a sugarak. Két ily igazságot kell itt kiemelnünk. Az egyik ama kérdésre felelet: mi az oka annak, hogy a honvédség akkora nehézségek és oly súlyos viszonyok között, oly csekély eszközökkel, annyi ellenszenv mellett, odáig fejlődhetett, hogy általánosan elismerik, mint harczképes tényezőt, és a nagy eszközökkel, nagy előnyökkel, hosszú szolgálati idővel, döntő körök és katonai kamarilla előszeretete mellett fejlesztett hadsereg oldalán is ? Az ok oly egyszerű, oly kézzelfogható. A nemzeti erő, a hazai szellem táplálják és lelkesítik e hadsereget. Elnyomatásuk és kicsinylésük megszülte a munkásság és haladás ama teremtő erejét, mely küzd, fárad, tesz, hogy el ne maradjon, hogy szégyent ne váljon. Mig az osztrák tisztek korcsmákban és kaszinóikban a magyar nemzet becsmérlésén koptatták nyelvüket, mig polgárok testén fenegették kardjaikat, azalatt a honvédelem szervezésének munkásai együtt élve együtt érezve a polgárokkal, a honvédek kiképzésén fáradtak. Ez az érdemük, ezért méltán megilleti őket a becsülés és tisztelet. A másik igazság arra a kérdésre felelet : miért tartunk mi oly nagy költséggel, oly idegenül, oly hosszú szolgálati idővel, oly ellenségesen egy másik hadsereget, mikor azzal a harminczkét millióval évenkint oly hatalmas, oly erőteljes, oly harczképes nemzeti hadsereget teremthetünk meg a honvédségben, melyről kevés eszköz, részelbánás, folytonos mellőzés mellett is oly elismerőleg nyilatkoznak ? Erről tessék gondolkozni törvényhozó urak. Erről: Bismarck és Bécs. A még mindig kísértő császár találkozás sokkal jobban foglalkoztatja Európa politikusait, mintsem hallgatással lehetne mellőzni a híreket és értesítéseket, melyeknek helyességéről a forrás hitelessége alig hagy fel kétséget. Különösen igényt tartanak a figyelemre az oly értesítések, melyek a fölmerülő híreket a legutóbbi eseményekkel összeköttetésbe hozva, az érdekelt államok nemzetközi viszonyaira vezetik vissza és így nem pusztán a találkozást jósolgatják, hanem a külpolitika irányának fejlődésére vetnek világot, amennyiben ezt a rendelkezésükre álló tények és jelenségek nyomán teljes biztossággal tehetik. A Daily Telegraph azok közé a lapok közé tartozik, mely összeköttetéseinél fogva kétségbe vonhatlan igényt tarthat a jólértesültségre. Ennek egyik levelezője, ki jelenleg Bernben időz, de most érkezett csak oda Páriából, előbb pedig Berlinben, Bécsben, Danzigban és Karlsruheban is megfordult, igen érdekes adatokat hoz fel a danzigi két császár találkozásról és konstatálja, hogy Bismarck herczeg barátságos indulata Ausztria-Magyarország iránt lökést kapott a csehek kihágásai által Kuchelbadban a németek ellen. Leghatározottabban azt állítja, hogy a danzigi találkozásnak egészen más jelentősége volt, mint a két császár barátságos közeledése, mert ez azt is jelentette, hogy Németország elidegenedett Ausztriától. A helyzet jellemzésére a következőket írja: Bismarck már akkor elégedetlen volt Ausztriával, mikor Taaffe gróf lépett a kormányra, mert ezt úgy magyarázta, hogy a német elem Bécsben elvesztette túlsúlyát. De ez elégedetlenség még fokozódott Belcredi kinevezése által a magas államhivatalra, kiről Bismarck herczeg tudja, hogy a németellenes párt élén áll. Ezen kívül még Ausztria kereskedelmi politikájával, Ausztria képtelenségével a dunai szlávok rokonszenve megnyerésében és erélytelenségével, melynél fogva nem bir Európa délkeleti részében nagyobb befolyást és túlsúlyt nyerni, ép oly elégedetlen volt. Ausztria a Duna hajózás kérdésben a német kormányt Bismarck nézete szerint arra akarta használni, hogy ez nyomást gyakoroljon Angliára, Romániára, Olaszországra, Franczia és Muszkaországra Ausztria javára, de Ausztria maga mindenben tehetetlennek mutatkozott. De végre még az is gyanút ébresztett Ausztria ellen a vaskanczellárban, hogy azon idő óta, mióta valószínűvé lett Gambettának Francziaország köztársasági elnökké választatása, Ausztria a maga emisszáriusai által mindent elkövetett, hogy megnyerje Francziaország barátságát. És ez volt az az időpont, melyben Bismarck herczeg megváltoztatta eddigi muszkaellenes és Ausztria iránti barátságos politikáját. Bismarckot a gesztenye kikaparás szerepe anélkül, hogy szolgálatai viszonoztatnának, elkedvetlenítette. Ha, úgymond a levelező, az olvasók kételkednek állításaim valóságában, figyeljék meg a legközelebbi jövő eseményeit Pétervárott, Bécsben és Budapesten. Az első városban legközelebb az udvarnál csak azok az emberek fognak befolyással binni, kikről tudva van, hogy baráti a német, Bismarck által sugalmazott politikának, Bécsben pedig és Pesten nem sokára észre fogják venni, minő kedvezőtlen fordulatot vett Bismarck herczeg politikája Ausztria-Magyarország irányában és ekkor Ausztriának választani kell a visszatérés közt Andrássy német-barát politikájához vagy új szövetségek kötése közt, hogy elkerülje az elszigetelést. Külföldi hírek. Az Uj császártalálkozás ügyében egyik német lap határozott adatokkal lépett fel, melyek valóságát a hivatalos dementik daczára egész terjedelmében fentartja. Most a berlini Tageblatt ez adatokra vonatkozólag a következőket írja: A graniczai vagy varsói találkozás, daczára a czáfolatoknak, az újabb biztos forrásból eredő erősítések szerint mégis meg fog történni. Hogy részt fog-e venni Vilmos császár is, az nem bizonyos, de Ferencz József és III. Sándor találkozása teljesen biztos dolog, és csak még a találkozás helye nincs végleg megállapítva. Ugyancsak legilletékesebb forrásból származónak állítják a hírt, hogy Vilmos császár volt legjobban rajta, hogy Ferencz József és III. Sándor cár személyesen találkozzanak. Ép úgy a találkozás megtörténésére vonatkozó hírek, mint a záporként özönlő dementik töltik meg a levegőt régóta. Hogy melyiknek lesz igaza, azt a jövő meg fogja mutatni, ha azonban csakugyan meg fog történni, akkor meglepő lesz hirtelensége által, mert a késő télre nem fogja elhalasztani közel fekvő okokból egyik uralkodó sem. Új miniszter névjegyzék. Természetesen Francziaországban. Pár nap előtt hoztunk értesítést a franczia minisztérium válságos helyzetéről, azelőtt hoztuk az új franczia minisztérium tervezett névjegyzékét és ma már újabb névjegyzéket van alkalmunk közölhetni, az elnökök minisztériumának névsorát. E szerint a kamara volt elnöke, Gambetta lenne a miniszterelnök, Léon Say, a szenátus elnöke a külügyminiszter vagy pénzügyminiszter. Ferry a mostani miniszterelnök belügyminiszter és Freycinet volt miniszterelnök hadügyminiszter vagy külügyminiszter. E kombinácziót aktuálisnak állítják, de hozzáteszik, hogy megvalósítása mégis elhúzódnék egész új esztendeig. E nézet természetesen nem zárja ki, hogy addig még más, talán több kombináczió is föl ne merüljön.