Függetlenség, 1881. október (2. évfolyam, 270-300. szám)

1881-10-01 / 270. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. is. Csak bem­entes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre..................................16 frí Félévre............................................. frí Negyedévre.................................4 frí Egy ........................1 frt 40 kr. Egyes szám­ára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Szerkesztői iroda 270. szám. Szombat, október 1. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utOM S. *s-Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan meg­­jelölni kérjük. KC fizetések«t­é* »-tsrilztexelsot­árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal fölhívás előfizetésre. Figyelmeztetjük és kérjük tisztelt előfize­tőinket, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, hogy újabb megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak. Lapunk ára: Egy hóra........................................1 frt 40 kr. Két hóra..............................................2 frt 80 kr. Három hóra........................................4 frt — kr. Lapunk mindennap, tehát hétfőn és ünnepek után következő napokon is megjelen. Az előfizető nevének, lakhelyének s az utolsó postának tisztán s olvasható kiírását kérjük, hogy a lap szétküldésében hiba ne történjék. Előfizetést a hó bármely napjától elfo­gadunk. Régi előfizetőink legczélszerübben cselekesz­­nek, ha czimszalagukat a postautalvány szélére ragasztva beküldik a kiadóhivatalnak. Az előfizetési pénzek és postai utal­ványok Budapestre a „ Függetlenség 11 kiadóhi­vatalába (Koronaherczeg­ utcza 3. szám) kül­dendők. A „Függetlenség“ kiadóhivatala. A felsőház reformja. A trónbeszéd egyik passzusa kiemelte a felső­ház reformjának szükségét. Ez kü­lönben már a trónbeszédek obligát pas­­­szusa ; megszoktuk, hogy elmondják, fű­­zögettünk hozzá akadémikus fejtegetése­ket, de egyátalán nem vettük komolyan, hogy a reform rövid idő alatt be fog kö­vetkezni. Az idén a trónbeszéd szokásos periódusa élénkebb megbeszélés tárgyát képezi, mint egyébkor , a­miben semmi csoda, mert a reform szüksége évrő­l-évre élénkebben érezhető. Mindenik megegyezik arra nézve, hogy ez a felsőház már csak tisztes ruh­a, mely sehogy sem illik bele a mai viszo­nyokba. A rendi alkotmánynak egy ma­radványa, mely ellentétben van mai, de­mokratikus alapokra fektetett alkotmá­nyunkkal. Képviselője nem a konzerva­tív, hanem az arisztokratikus és egyházi érdekeknek. Jogosított tagjainak számát illetőleg a legnagyobb felsőház egész Európában ; de ha szorosan vennék a dol­got, egy évben legföljebb két-háromszor tudna határozatot hozni, mert följegyezni való ritkaság, mikor a házszabályok ér­telmében határozat­hozatalhoz megkívánt 40 tag jelen van. Érzi maga is, hogy nem ebbe a világba való, s nincs senki, a­ki ezért a véleményért megtámadná. Tehát reformálni kell a felsőházat, ebben megegyezünk mindnyájan. Csak az a kérdés : hogyan kell reformálni. Meg­­maradjon-e a „születési törvényhozás“ elve, s csupán bizonyos mennyiségű adó­telj­esítés föltétele által korlátoltassék ? Vagy áttérjünk a modern szabadelvű theóriák által kijelölt alapokra s alakit­­sunk oly felsőházat, mely a társadalom legelőkelőbb (születésre, vagyonra és szel­lemre legelőkelőbb) embereiből állván, a törvényhozásban a konzervativizmust kép­viselje ? S ha már ráállunk a gyökeres változásra, a felsőház alakítása választás, vagy kinevezés vagy pedig e kettő mi­lyen kombinácziója alapján történjék ? Vagy pedig hagyjunk fel egészen a két­­kamara rendszereivel, s a törvényhozás terén a nemzetet illető jogokat bízzuk rá egészen a képviselőházra ? Mind oly kér­dések, melyeket számba kell venni, meg kell fontolni, mielőtt a reformhoz hozzá­foghatnánk. És mindezek a kérdések nálunk még nagyon kevéssé vannak tisztázva. A­mily egyhangú megállapodásra jutott a közvé­lemény a reform szükségét illetőleg, és oly kevéssé állapodott meg a reform mód­ját illetőleg, sőt az e tárgyban folyt dis­­kusszió is alig ölelt fel többet a régi fel­­sőház mindenki által ismert hiányainak felsorolásánál. Számbavehető pozitív javas­lat pedig, mely megjelölné az átalakí­tás mikéntjét s betarlrozná annak keresz­tülvitelét, még eddig nem került a nyil­vánosság elé. S nagy hiba volna, ha az alkotmány egyik legfontosabb intézmé­nyének szervezését illetőleg egészen a kormányon hagynók az inicziatívát s az esetleg benyújtott törvényjavaslat nem már megállapodott közvélemén­nyel ta­lálkoznék. A­mit eddig a felsőház reformjáról pozitív javaslatot hallottunk, mind csak nagyon apró detail, mely az újjá­szerve­­zés átalános elvére sem enged következ­tetni. Hogy a főispánokat, a­kik többé nem országos méltóság­viselők, hanem a kormány fizetett hivatalnokai, ki kell a felsőházból küszöbölni, a protestáns egy­házak képviselőit, ellenben be kell hozni; hogy a született főrangúak törvényhozó jogát bizonyos adó­összeg fizetésétől kell függővé tenni; hogy a czímzetes püspö­kök stb. helyét jó lenne a nagytőke és nagy­ipar képviselőivel betölteni stb. : mind igen bölcs dolog lehet, de egyáta­lán nem tűnik ki belőlök, minő elvek alapján történnék hát az egész reform, milyen képet kívánnának adni az új kép­viselőháznak. Egy nagyon szűk térre szabott újság­cikk természetesen nem vállalkozhatik arra, hogy mind e kérdésekre feleletet adjon. Ezúttal megelégszünk azzal, hogy konstatáljuk, hogy a kérdés megoldása sürgető ugyan, de hogy a megoldást ok­­vetetlenül helyesen tudjuk eszközölni, arra nem vagyunk kellőképen előkészülve. Más alkalommal talán el fogjuk mondani, melyek azok az irányelvek, melyeket — a mi véleményünk szerint — a kérdés eldöntésénél követni kellene ; most csak a közérdeklődést kívántuk felkelteni, s sze­­retnők hinni, hogy rövid időn az arra hivatottak pozitív javaslatokkal fognak kilépni a közönség elé. — szeptember 30. A független­ségi kör ma d. u. 5 órakor László Imre elnöklete alatt ülést tar­tott. Az ülésen megválasztattak a kijelölő bizott­ság tagjaivá: László Imre, M­o­c­s­á­r­y La­jos, H­e­f­f­y Ignácz, K­a­d­a Elek, Madarász József és S­z­a­l­a­y Imre. A válaszfelirati vita szerkesztésére megválasztottak: H­e­f­f­y Ignácz, Gr­y 8­r­y Elek, Eötvös Károly, Ugron Gábor és Mocsáry Lajos. Szóba jött a Rohonczy-Várady ügy is, mely felett hosszasabb eszmecsere folyt. Az értekezlet végén Helfy Ignácz indítvá­nyára a párt felkérte a párt lapjait, hogy a kör értekezleteiről lehető diskrét közleményeket hozzanak. Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt ma este Királyi Pál elnöklete alatt tartott érte­kezletében egy bizottságot küldött ki, hogy a felirati vitában elfoglalandó állás­pont iránt te­gyen javaslatot. Ezen bizottság tagjaivá Apponyi Albert gr., Bittó István, Grünwald Béla, Hor­váth Lajos, Somssich Pál és Szilágyi Dezső vá­lasztottak meg. A képviselőház osztályai a mai ülésen fejez­ték be a mandátumok megvizsgálását és a kép­viselők igazolását. Összesen 370 képviselő iga­zoltatott. Nem igazoltatott 16. Ezek közül 13 mandátum a b) alá helyeztetett, mert kérvény van beadva a választás ellen ; három mandátum pedig a c) alá, mert a jegyzőkönyvek törvényes kifogás alá esnek. E három között vannak a Szögyény Emil, Herman Ottó és Reviczky Ká­roly mandátumaik. A c) alá sorozott mandátumok birtokosai, míg az igazolási eljárás véget nem ér, a ház­szabályok szerint nem vehetnek részt a szava­zásokban. A képviselőház október hó 1-én szombaton d. e. 10 órakor ülést tart. A képviselőház osztályai ma d. e. 10 órakor tartott üléseiken következőleg alakultak meg : Az I. osztályban elnökké: Andrássy Manó gr., jegyzővé: Szathmáry György választatott. II. oszt. ein. : Szontágh Pál, jegyző: Szentke­­reszty Béla b. III. oszt. ein.: Dániel Pál, jegyző: Gál Jenő (felv.) IV. oszt ein.: Falk Miksa, jegyző Baranyai Ödön. V. oszt. elnök : Tisza Lajos, jegyző: Rohrer Viktor. VI. oszt- elnök : Apáthy István, jegyző :Török József gr. VII. oszt. elnök : Péchy Manó gr., jegyző : Berzeviczy Albert. VIII. oszt. elnök : Csáky László gr., jegyző : Csejtey Antal. IX. oszt. elnök : Vizsolyi Gusztáv, jegyző: Láng Lajos. Azok a képviselők, kiknek megvá­lasztása ellen a képviselőházban peticzionáltak, a következők: Mányi Gyula, Hollósy Károly, Mihalovics Miksa, Prónay Gábor báró, Vidovich György, Pázmándy Dénes függetlenségi pártiak; Zselinszky Róbert mérsékelt ellenzéki; Kemény Gábor báró, ifj. Ráday Gedeon gróf, Szentke­­reszty Béla báró, Sporzon Ernő, Péchy Tamás és Porubszky Jenő szabadelvű pártiak, szedtük szét. De hát mi az egy csűrö-csavaró félhivatalos kőnyomatun­k. Visszatér a tárgyra és a közvéleményben támasztott kedvezőtlen hangulatot imigy akarja, hozzánk szólva, helyre korigálni . „Vonatkozva a Göczel-Lendl ügy­felől teg­nap hozott közleményünkre, miután az ellenzéki lapok a legindokolatlanabb észrevételeket fűzik ahhoz, a következőket kell kiemelnünk: Miután sem a véderőről szóló törvény, sem pedig a katonai szabályzatok nem nyújtanak módot arra, hogy valamely kr‘onatisztnek rang­járól való lemondása megtagadtassék, Lendl százados lemondását el kellett fogadni. Ez idő­ponttól kezdve pedig Lendl nem tartozott többé a katonai bíráskodás alá, s a hadügyminisztérium egy a hadsereg kötelékében nem álló egyén ellen, semminemű bírósági lépést sem tehetett. Most Lendl úr a rendes bírásko­dás alatt ál­l.“ A félhivatalos maga se tudja mily óriás két ügyetlenséget követ el, midőn e nyilatkozat által egy­részt egy tény által megczáfolható hazugsá­got mond, más­részt oly körülményre hívja fel a figyelmet, melynek úgy látszik neszét vették valamikép a kormánykörök. A­mi az elsőt illeti nem igaz, hogy min­denféle eljárást a katonaságnál be kellett szün­tetni, mihelyt Lendl beadta lemondását. Tényt hozunk fel, hogy a katonaságnál ép ellenkező­leg jártak el. A Hojtsy Pál eseténél történt. Hojtsyt tudvalevőleg a lapunkban irt és esküdt­­székileg fölmentett czikk alapján becsületbíróság elé állították. Hojtsy, hogy meneküljön az elitél­tetéstől, lemondott tiszti rangjáról. Lemondását nem vették tekintetbe, mert az volt a határozat, hogy ez nem vethet véget a megindított vizsgá­latnak. Hojtsyt lemondása daczára tiszti rangjá­nak elvesztésére ítélték. A­mi a kőnyomatosnak azt az odavetését illeti, hogy „most Lendler a rendes bíráskodás alatt áll.“ — Köszönöm zsidó, hogy megtanítottál e szóra, bár az igazat megvallva, volt már eszünkben, hogy az, a­kit nem tartottak elitélhetőnek a katonaságnál, mert lemondott rangjáról, felelősségre vonassák, mint polgár. A mint tudjuk, Lendl ellen a fé­nyítőt­örvény­szék előtt „felség­sértési följelentés“ készül, mint komáromi, tehát magyarországi honosságú polgár ellen. Lendl ügye: Hallatlan az az erőlködés, mel­lyel Tisza Kálmán félhivatalos kőnyomatai által a Lendl- Göczel-féle ügynek a Lendl elbocsátására vonat­kozó részét, mint elégtételt felfújni akarja. Tegnap azt akarta erőnek erejével bebizo­nyítani, hogy Lendl Vilmosnak saját kérésére történt elbocsátása előtt már megindult a vizs­gálat, és szigorú megbüntetése is javaslatba volt hozva, de a lemondás folytán az tárgytalanná vált. Ez állítás abszurd voltát mai lapunkban A Rohonczy-Várady ügy. Képviselői körökben még ma is élénk megbe­szélés tárgyát képezte a Rohonczy-Várady affaire minden mozzanata. A függetlenségi kör értekezle­tén eszmecsere és tárgyalás alapját is képezte. Legjobban meg van akadva a kormány. Párt­jában ugyanis meg vannak oszolva ez ügyben a néze­tek és pártokra vannak oszolva az emberek. Az öregebbje, részint a kor, részint a család, részint a régi barátság jogán, erősen helyteleníti Rohonczy tettét. Országházi felszólalása által sokan érzik ma­gukat megsértve és fenyegetve. Mert az egyszer tény, hogy Várady Gábornak a rendjes pörből föl­merült vétsége igen elenyésző azokéhoz képest, a­kik a „szabadelvű klubiban“ ülnek, s a korrup­­cziónak az állami gazdálkodást és hivataloskodást érintő ágaiban főtényezők gyanánt szerepeltek. Ezeknek az ügyek ily módoni bolygatása, mint azt Rohonczy tette, épenséggel nincs inyekre, mert nem tudhatják, nem kerül-e rájuk a sor. Van is gondjuk rá, hogy a kérdés bolygatásának elejét vegyék. Vannak azonban, s kivált az uj képviselők, kivált a fiatalabbja között sokan, a­kik sehogy sem értik amazok magatartását Rohonczyval szem­közt. Ezek pártjuk tisztessége érdekében a korrup­­czió irtására czélzó nemes törekvést látnak Rohon­czy föllépésében, s elég lármásan követelik, hogy Rohonczy elégtételt kapjon. Már a párbajt megelőzőleg többen egész nyíl­tan kijelentették, hogy Várady beiratása esetén kö­vetelni fogják kizáratását. A beiratkozás azonban nem történt meg, s a­mint látszik nem is fog meg­történni. Most már csak egy kérdés ad vitára okot ez affaireben, s ez, hogy zárt ülésen tárgyaltassék-e újra, mihelyt a ház megalakul. Tisza Kálmán az által igyekszik pártjában a zárt ülés ellen erős oppozícziót kelteni, hogy kormányzati úton ígér elégtételt a sértésért. Rohonczy Gedeont is ez irány­ban igyekeznek megnyugtatni, s attól visszatartani, hogy esetleg a klubot egy kompromittáló nyilatko­zattal otthagyja. A zárt ülés iránt ma még parlamenti körök­ben nagy a hajlandóság. Miután húsz képviselő aláírása elég, hogy az a házszabályok szerint meg­tartassák, ennyinél sokkal több vállalkozó akad a különböző pártokon a zárt ülés kérésére. A zárt ülést tartják ma is még sokan egyedüli kivezetőnek és elégtételadási eszköznek, s ez iránt meg is kí­vánják tenni az indítványt, mihelyt az alakulás ne­hézségein átesett a ház. v Honvédségünk. Bécsi lapok s más külföldi lapok is nagy előszeretettel foglalkoznak most honvédségünk­kel. Rég nem olvastunk oly kedvteléssel czikke­­ket, mint ép ezeket. Sok élvezetes és tanulsá­­gos van azokban. Elmondják, mily „kedvező benyomást tettek a honvédcsapatok“ a miskolczi hadgyakorlaton. Elmondják, mily osztatlan figyelmet fordítottak az idegen országbeli katonatisztek a honvédség egész fölszerelésére, katonai kiképzésére és képes­ségeire. Elmondják, mily határozottan elismerő­leg nyilatkoztak valamennyien a honvédségről. Leginkább érdekel bennünket a bírálatok közül az, hogy nemcsak a szaktekintélyek és lapok, hanem még az osztrák ármádia tagjai is kénytelenek meghajolni a honvédség előtt. És ez nagy szó. Mióta a honvédség fenn­áll, alakulásának pillanatától mostanáig, az ellen­szenv, a kicsinylés, az ellenségeskedés szám­talan jeleivel adták értésére a honvédségnek, hogy lenézik, hogy semmire se becsülik, hogy csak mint „kedvencz“ nemzeti intézményt tűrik. Kínosabb sorsa nem volt tiszti karnak, mint a honvédség tiszti karának. Lépten-nyomon érez­tették velők osztrák részről, hogy portepéejök egyformasága daczára, nem tekintik őket egyen­rangúaknak, sőt nem is tekintik voltaképeni katonai elemnek. Volt idő, mikor a gyűlölködés az osztrák tisztikar részéről még az őrségi tisz­telgést is megtagadta a honvédség tisztjeitől, vagy legalább gondja volt rá oly kelletlenül csapni a parádét, hogy csaknem souisnak is be­illett volna. Volt idő, s teljesen se amaz, se ez nem múlt el, hogy József főherczeg, a hon­védség főparancsnoka, a vezénylet ellenőrzésére, a honvédség szellemének megrontására, a kato­nai kamarilla által nyakára küldött tisztek miatt, elkedvetlenedett, visszavonult, s a lemondás pontján állott. Számos viszontagságokkal, tömérdek nehéz­ségekkel , folytonos ellenségeskedéssel kellett megküzdenie a honvédségnek. Akadályokat aka­dályokra halmoztak fel. Belekötöttek ruhájának színébe és gombjába, bele fegyvergyárába, min­dent megtettek, hogy lejárassák és lehetetlenné tegyék. Nem sikerült. A próba bizonyítja, a szak­emberek bírálata tanúsítja, hogy nem sikerült. Huszonnégy gyalog zászlóalj és tizenkét lovas század volt a hadgyakorlaton. Ennyi adta köz­vetlenül észlelhető jelét az életképességnek és harczképességnek. Nagy megnyugtatás rejlik a nemzetre nézve e bizonyságban. Nagy elégtétel rejlik a nemzetre nézve azokban az irigységet alig palástolni ké­pes nyilatkozatokban, melyek bevallják, hogy „Magyarország 300,000 jól fölszerelt és taktikai testekké alakított harczost állíthat talpra.“ Tudjuk mi nagyon jól, mik e honvédség hiányai. Tudjuk, hogy vannak e hiányok között nagyok, vannak gyökerekig hatók, vannak aprók. Szellőztettük is nem egyszer, szellőztettük erősen és határozottan. De bár­milyenek legyenek is, az kétségtelen, hogy az akadályokban, a viszo­nyokban, az ellenszenvben a kezdetben rejlő nehézségekkel így megküzdeni, s mégis annyit tanúsítani oly tény, mely csaknem páratlanul mondható a modern hadszervezeteknél. A tényt senki se meri többé tagadni. Még a honvédség legkonokabb ellenségei sem. Ebben annyi erkölcsi erő fekszik, hogy a honvédség jövőjét felülemeli minden intrigán, minden aka­dékoskodáson. De hát nem egyedül e tény konstatálása az, a­mi le nem tagadható, el nem ferdíthető, meg nem másítható. Vannak egyéb igazságok, melyek a tényből oly bizonysággal világítanak, mint napból a sugarak. Két ily igazságot kell itt kiemelnünk. Az egyik ama kérdésre felelet: mi az oka annak, hogy a honvédség akkora nehézségek és oly sú­lyos viszonyok között, oly csekély eszközökkel, annyi ellenszenv mellett, odáig fejlődhetett, hogy általánosan elismerik, mint harczképes tényezőt, és a nagy eszközökkel, nagy előnyökkel, hosszú szolgálati idővel, döntő körök és katonai kama­rilla előszeretete mellett fejlesztett hadsereg ol­dalán is ? Az ok oly egyszerű, oly kézzelfogható. A nemzeti erő, a hazai szellem táplálják és lelke­sítik e hadsereget. Elnyomatásuk és kicsinylésük megszülte a munkásság és haladás ama teremtő erejét, mely küzd, fárad, tesz, hogy el ne ma­radjon, hogy szégyent ne váljon. Mig az osztrák tisztek korcsmákban és kaszinóikban a magyar nemzet becsmérlésén koptatták nyelvüket, mig polgárok testén fenegették kardjaikat, azalatt a honvédelem szervezésének munkásai együtt élve együtt érezve a polgárokkal, a honvédek kikép­zésén fáradtak. Ez az­­ érdemük, ezért méltán megilleti őket a becsülés és tisztelet. A másik igazság arra a kérdésre felelet : miért tartunk mi oly nagy költséggel, oly ide­genül, oly hosszú szolgálati idővel, oly ellensé­gesen egy másik hadsereget, mikor azzal a har­­minczkét millióval évenkint oly hatalmas, oly erőteljes, oly harczképes nemzeti hadsereget teremthetünk meg a honvédségben, melyről ke­vés eszköz, rész­elbánás, folytonos mellőzés mel­lett is oly elismerőleg nyilatkoznak ? Erről tessék gondolkozni törvényhozó urak. Erről: Bismarck és Bécs. A még mindig kísértő császár találkozás sokkal jobban foglalkoztatja Európa politiku­sait, mintsem hallgatással lehetne mellőzni a híreket és értesítéseket, melyeknek helyességé­ről a forrás hitelessége alig hagy fe­l kétséget. Különösen igényt tartanak a figyelemre az oly értesítések, melyek a fölmerülő híreket a leg­utóbbi eseményekkel összeköttetésbe hozva, az érdekelt államok nemzetközi viszonyaira vezetik vissza és így nem pusztán a találkozást jósol­gatják, hanem a külpolitika irányának fejlődé­sére vetnek világot, a­mennyiben ezt a rendel­kezésükre álló tények és jelenségek nyomán teljes biztossággal tehetik. A Daily Telegraph azok közé a lapok közé tartozik, mely összeköttetéseinél fogva kétségbe vonhatlan igényt tarthat a jólértesültségre. Ennek egyik levelezője, ki jelenleg Bernben időz, de most érkezett csak oda Páriából, előbb pedig Berlinben, Bécsben, Danzigban és Karlsruhe­­ban is megfordult, igen érdekes adatokat hoz fel a danzigi két császár találkozásról és konsta­tálja, hogy Bismarck herczeg barátságos indulata Ausztria-Magyarország iránt lökést kapott a cse­hek kihágásai által Kuchelbadban a németek ellen. Leghatározottabban azt állítja, hogy a danzigi találkozásnak egészen más jelentősége volt, mint a két császár barátságos közeledése, mert ez azt is jelentette, hogy Németország elidegenedett Ausztriától. A helyzet jellemzésére a következőket írja: Bismarck már akkor elégedetlen volt Ausz­triával, mikor Taaffe gróf lépett a kormányra, mert ezt úgy magyarázta, hogy a német elem Bécsben elvesztette túlsúlyát. De ez elégedet­lenség még fokozódott Belcredi kinevezése által a magas államhivatalra, kiről Bismarck herczeg tudja, hogy a német­ellenes párt élén áll. Ezen kívül még Ausztria kereskedelmi politikájával, Ausztria képtelenségével a dunai szlávok rokon­­szenve megnyerésében és erélytelenségével, mely­nél fogva nem bir Európa délkeleti részében nagyobb befolyást és túlsúlyt nyerni, ép oly elégedetlen volt. Ausztria a Duna hajózás kérdésben a né­met kormányt Bismarck nézete szerint arra akarta használni, hogy ez nyomást gyakoroljon Angliára, Romániára, Olaszországra, Franczia és Muszkaországra Ausztria javára, de Ausztria maga mindenben tehetetlennek mutatkozott. De végre még az is gyanút ébresztett Ausztria ellen a vaskanczellárban, hogy azon idő óta, mióta valószínűvé lett Gambettának Francziaország köztársasági elnökké választatása, Ausztria a maga emisszáriusai által mindent elkövetett, hogy megnyerje Francziaország barátságát. És ez volt az az időpont, melyben Bismarck herczeg megváltoztatta eddigi muszkaellenes és Ausztria iránti barátságos politikáját. Bismarckot a gesztenye kikaparás szerepe anélkül, hogy szolgálatai viszonoztatnának, elkedvetlenítette. Ha, úgymond a levelező, az olvasók kétel­kednek állításaim valóságában, figyeljék meg a legközelebbi jövő eseményeit Pétervárott, Bécs­ben és Budapesten. Az első városban legköze­lebb az udvarnál csak azok az emberek fognak befolyással binni, kikről tudva van, hogy baráti a német, Bismarck által sugalmazott politikának, Bécsben pedig és Pesten nem sokára észre fog­ják venni, minő kedvezőtlen fordulatot vett Bis­marck herczeg politikája Ausztria-Magyarország irányában és ekkor Ausztriának választani kell a visszatérés közt Andrássy német-barát politi­kájához vagy új szövetségek kötése közt, hogy elkerülje az elszigetelést. Külföldi hírek. Az Uj császártalálkozás ügyében egyik né­met lap határozott adatokkal lépett fel, melyek va­lóságát a hivatalos dementik daczára egész terjedel­mében fentartja. Most a berlini Tageblatt ez ada­tokra vonatkozólag a következőket írja: A grani­­czai vagy varsói találkozás, daczára a czáfolatok­­nak, az újabb biztos forrásból eredő erősítések sze­rint mégis meg fog történni. Hogy részt fog-e ven­ni Vilmos császár is, az nem bizonyos, de Ferencz József és III. Sándor találkozása teljesen biztos dolog, és csak még a találkozás helye nincs végleg megállapítva. Ugyancsak legilletékesebb forrásból származónak állítják a hírt, hogy Vilmos császár volt legjobban rajta, hogy Ferencz József és III. Sándor c­ár személyesen találkozzanak.­­ Ép úgy a találkozás megtörténésére vonatkozó hírek, mint a záporként özönlő dementik töltik meg a levegőt régóta. Hogy melyiknek lesz igaza, azt a jövő meg fogja mutatni, ha azonban csakugyan meg fog tör­ténni, akkor meglepő lesz hirtelensége által, mert a késő télre nem fogja elhalasztani közel fekvő okok­ból egyik uralkodó sem. Új miniszter névjegyzék. Természetesen Francziaországban. Pár nap előtt hoztunk érte­sítést a franczia minisztérium válságos helyzeté­ről, azelőtt hoztuk az új franczia minisztérium tervezett névjegyzékét és ma már újabb név­jegyzéket van alkalmunk közölhetni, az elnökök minisztériumának névsorát. E szerint a kamara volt elnöke, Gambetta lenne a miniszterelnök, Léon Say, a szenátus elnöke a külügyminisz­ter vagy pénzügyminiszter. Ferry a mostani mi­niszterelnök belügyminiszter és Freycinet volt miniszterelnök hadügyminiszter vagy külügymi­niszter. E kombinácziót aktuálisnak állítják, de hozzáteszik, hogy megvalósítása mégis elhúzód­nék egész új esztendeig. E nézet természetesen nem zárja ki, hogy addig még más, talán több kombináczió is föl ne merüljön.

Next