Állami Révai főreáliskola, Győr, 1897
A MI GYÁSZUNK. SARLAY JÁNOS. 1823 —1898. Ez idei Értesítőnk két első cikkét, sajnos, a főreáliskolánkat ért gyászos mozzanatok regisztrálásának kell szentelnünk. Az a gyászlobogó, mely a legutóbbi szünetidőben majd a jelen év februárjában került iskolánk zászlórúdjára, hirdette a tornaügy veteránjának, Magvassy Mihálynak halálát és egy hosszú, érdemekben gazdag pályafutásban kifáradt férfiúnak, Sarlay Jánosnak elhunytát, kiről mint a »Nagy idők tanújáéról és »polyhistor«-ról méltán emlékezett a napisajtó. A mi érdemes nesztorunkról emlékezünk Értesítőnk első helyén. Megilleti ez a hely, mert itt az iskolában legelős járt a kötelesség teljesítésében, elől a névtelen hősök között a csatatéren és elsőül kísérletezik magyar földön az indigónak nemcsak tenyésztésével, hanem a festőanyag gyártásával is. Szinte nem győzzük elhinni, hogy ezt a hatalmas fizikumot, ezt a szép ősz férfiút, sok ezer tanítványának jótevő édesatyját, tanártársainak meghitt barátját, kinek nyájas arca im itt van előttünk, a sírba dönthette a halál. Hetvennégy esztendő nyomta bár a vállait a tagba szakadt, veterán lapférfiúnak, ám ő azért itt járt közöttünk teste ruganyosságával, szelleme frisseségében, nagy, nemes szive áldott szeretetével, tudománya kincsestárának gazdagságával. Az autodidakták, a »Brassai bácsi«-k és Felmérik iskolájából való volt Sarlay János, ki emberül helyt állott önmagáért, a harctér, az iskola és a földmívelésügy mérhetetlen nagy mezején. És mindegyiken egész ember volt. A közszolgálat névtelen közharcosa volt közel félszázadig. *