Gyulai Hírlap, 1961. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)

1961-01-06 / 1. szám

2 KUBA AINCS EGYEDÜL! A Biztonsági Tanács szerda esti ülése New York (MTI) A Biztonsági Tanács szerdán este ismét összeült, hogy folytassa a kubai panasz vitáját. Wadsworth amerikai delegátus, az első felszólaló beszédének nagy részében a kubai politikai rendszert és a kubai kormányt rágalmazta. Mint a TASZSZ jelenti, azt állította, hogy a kubai nép elszigetelte magát az egész világ és különösen a nyugati félteke népeitől. A szocialista országokat azzal vádolta, hogy beavatkoznak az amerikai kontinens belügyeibe. Az amerikai küldött befejezésül hangoztatta, eleve nem fogad el semmi olyan határozatot, amely elítélné az Egyesült Államokat, majd reményét fejezte ki, hogy a Biztonsági Tanács tagjainak túlnyomó többsége elfogadja álláspontját. Amint befejezte beszédét, a karzatról „Viva Castro!" kiáltások hangzottak fel. A teremőrség nyomban eltávolította a tüntetőket. Ezután Leopoldo Benites Vinueza, Ecuador küldötte bejelentette, hogy a Biztonsági Tanács két latin-amerikai tagja, Ecuador és Chile közös határozati javaslatában felhívja az Egyesült Államok és Kuba kormányait, az ENSZ alapokmány szellemében, békés eszközökkel igyekezzenek áthidalni nézeteltéréseiket, a többi tagállamot pedig felkéri, ne folyamodjék olyan akcióhoz, amelyek kiélezhetnék a két állam között jelenleg fennálló feszültséget. A következő felszólaló Valerian Zorin szovjet külügyminiszterhelyettes volt. A Biztonsági Tanács ismét kénytelen egy rendkívül súlyos helyzetet megvizsgálni: az Egyesült Államok agresszív cselekményeket követett el egy független kis ország, a Kubai Köztársaság ellen — mondotta. Zorin igen sok konkrét példával bizonyította, hogy miután a kubai forradalom megdöntötte az észak-amerikai kormány által támogatott, gyűlöletes Batista-diktatúrát, Washington hónapról hónapra érezte a feszültséget a Kubai Köztársasággal. Egymás után végrehajtott agresszív cselekedeteit azzal tetézte, hogy megszakította diplomáciai és konzuli kapcsolatait az ENSZ e tagállamával. Mindez felidézi a kubai nép előtt a katonai invázió veszélyét. Wadswort amerikai delegátus súlyos vádakkal illette Kubát, a kubai kormány azonban hazugnak és alaptalannak minősítette ezeket a vádakat — folytatta beszédét Zorin. — Az Egyesült Államok képviselője megpróbálta hallgatással mellőzni az itt felhozott tényeket és érveket. A helyzet komolysága ellenére sem tartotta szükségesnek azt a világos és egyértelmű nyilatkozatot, hogy felhagy a Kuba ellen folyó aknamunkával, s hogy a jövőben nem fordulnak elő Kuba-ellenes provokációk és agressziós előkészületek, hogy Kuba és az Egyesült Államok között minden vitás kérdést békés úton oldanak meg. Ellenkezőleg: a diplomáciai kapcsolatok megszakítása nem a vitás kérdések megoldására való törekvést mutatja, hanem azt, hogy az Egyesült Államok igyekszik még jobban kiélezni az amúgy is izzásig hevült légkört, s nyílt agressziós cselekményekre készül. Az amerikai imperializmus meg akarja őrizni „az Egyesült Államok láthatatlan birodalmát”, vissza akarja állítani az északamerikai monopóliumok uralmát Kubában, semmivé kívánja tenni azt a lelkesítő példát, amelyet a hős kubai nép mutat a többi latin-amerikai népnek. A Biztonsági Tanács fontos döntés előtt áll — folytatta —. Nemcsak arról van szó, hogy egy támadással fenyegetett kis ország védelmére keljünk, hanem arról is, hogy a Biztonsági Tanács megállítsa a világbékét olyannyira veszélyeztető események sodrását. Ha a tanács nem kel Kuba védelmére, s ha az Egyesült Államok az agresszióhoz folyamodik, akkor Kuba nem lesz egyedül, mert hatékony támogatásban részesítik mindazok az országok, amelyeknek drága a szabadság és az igazság — mondott Zorin. ÜNNEP UTÁN A BÉKÉSCSABAI István Malomba és telepére ismét visszaköltözött a hétköznapok mozgalmassága. A munkások, a vezetők új tervekkel, új reményekkel kezdték az évet. Az igazgató szobájában megbeszélés van. Horváth elvtárs, a Békés megyei Malomipari Vállalat igazgatója azonban készségesen fogad bennünket. Dolgozószobájának ajtaja mindig nyitva áll. Élünk is ezzel a lehetőséggel, és aziránt érdeklődünk, hogy fejlődik-e az idén az István Malom. — De még mennyire! — siet a válasszal Horváth évtárs. — Az idén szeptember 15-ig befejezzük a villamosítást. Hárommillió forintot költünk erre a munkára. Aztán meg sor kerül a rekonstrukcióra is. Több új gépet szerelünk majd fel. Néhány már meg is érkezett: a tíz hengerszékből kettő már itt van, ezenkívül kaptunk már hámozó, korparöpítő gépet a malom korszerűsítéséhez. Erre az üzemünkre az idén összesen mintegy négymillió forintot fordítunk. AZ ORSZÁG második legnagyobb malma tehát sokat fejlődik az új esztendőben. Régi hiányt pótolnak a villamosítással, hiszen már jóval kisebb üzemekben is, hol előbb, hol utóbb áttértek erre a sokkal kifizetődőbb, korszerűbb energia-ellátásra. A malomba éppen műszakváltásra érkezünk. Ebben a roppant épülettömbben nehéz megtalálni Szarvas György főmolnárt. Harmadik emeleti irodájába hiába kopogtatunk be. Üres az iroda. Keresésére indulunk. A második emeleten találunk rá, ahol olyasféle röpgyűlésbe cseppenünk bele, ami szokásos itt műszakváltás idején. A munka tapasztalatait beszélik meg ilyenkor. Most is így van. Aztán ki-ki munkahelyére siet. A főmolnárral beszélgetünk ezután. Először azt újságolja, hogy a tavalyi tervet 101,5 százalékra teljesítették. Aztán arról beszél, hogy mennyire örülnek a malom villamosításának, korszerűsítésének. Egészen belemelegszik a magyarázásba: — Bizony, ideje, hogy nálunk is megvalósuljon a villamosítás, így azt is meg tudjuk oldani, hogy a mostani 39 őrlőrendszer helyett — természetesen a minőség megtartása mellett — huszonhéttel dolgozunk a jövőben. Sokat könnyít a golyóscsapágyasítás is, azután az is, hogy kevesebb energiát használunk majd fel az őrléshez. BIZONY, nem mindennapi munka elé néznek az István-malmiak. A villamosítás és a korszerűsítés miatt — a szokottnál későbben — kerül a nagy karbantartásra is sor, mivel a munkákat össze kell hangolniok. December vége felé azonban már az átalakított malomban kezdhetik meg újra az őrlést. De addig is van mit csinálni, hiszen a januári terv ötszáz vagon búza megőrlése. A lisztből 48 vagonnyit egy-két kilogrammos tasakokba csomagolnak, hogy ezzel Békéscsaba és környékének, valamint a főváros egy részének igényét kielégítsék. Az új esztendő első napjaiban jó eredményt értek el a malom munkásai: csütörtök reggelig mintegy 60 vagon búzát őröltek. Az idei őrleményt — az egyhetes pihentetés után — rövidesen útnak is indíthatják. AZ ÉV ELSŐ terméséből hamarosan süthetik a foszlós kenyeret, a finom kalácsot. P. P. 1961. január 6., péntek Ahol még most is rabszolgaság van Újságíró legyen a talpán, aki a mostani időben eljut akár csak egyetlen portugál gyarmatra is. Portugália — mint földrajzi ismereteinkből tudjuk — még ma is jelentős gyarmatbirodalommal rendelkezik a mindössze 82 ezer négyzetkilométer területű anyaország. Afrikában nem kevesebb mint 2059 ezer négyzetkilométer területű gyarmatot tart a szó szoros értelmében rabigában. Ezen az óriási területen nem kevesebb mint 10,5 millió néger él hihetetlen viszonyok között. Aki a világlapokat olvassa, igen keveset találhat bennük Portugáliáról és gyarmatairól. Ez azt jelenti talán, hogy az anyaország és gyarmatok körül minden rendben van? Minden csendes? Korántsem. Az Afrikában most folyó gyarmati függetlenségi harcok nem maradnak hatás nélkül a Portugália által elnyomott néger milliók körében sem, s a látszólagos nyugodt felszín alatt forrongást lát az, pontosabban meglátja a forrongást, aki csak egy kicsit is nagyobb figyelemmel fordul e több mint kétmillió négyzetkilométer összterületű portugál gyarmatok felé. A portugál kormány, a portugál hatóságok azonban minden eszközt megragadnak arra, hogy gyarmataikat „megóvják” az idegen szemek betekintésétől, amelyek — ha a legteljesebb objektivitással is szemlélnék a helyzetet — csak azt láthatnák meg, hogy a portugál gyarmatok élete korunk történelmének legsötétebb fejezetét jelentik. Szinte hihetetlen a ma újságolvasójának, a ma modern emberének, szinte hihetetlenül hangzik: a portugál gyarmatokon még ma is törvények biztosítják a rabszolgaságot. Törvény írja elő, hogy a bennszülött lakosságnak minden esztendőben hat hónapot kötelezően közmunkán kell eltöltenie. Ez a közmunka a portugál gyarmatosítók érdekeit szolgáló útépítéseket, bányamunkát, ültetvény-megművelést, dzsungelirtást jelent. Kényszermunka ez, amelyért egy-egy embernek oly csekély bért fizetnek, hogy a hat hónap utáni fizetésből egyetlen egy öltönyt sem tudnak vásárolni. Megdöbbentő adalék — a világlapok annak idején foglalkoztak is vele, s az ENSZ most folyó ülésszakán, a gyarmati rendszer megszüntetésének vitájában is súlyos dokumentumként szerepelt —, hogy a portugál gyarmatokon ma is zavartalanul folyik a rabszolgakereskedelem. Az elnyomás, a kötelező „közmunkák” elől menekülő négereket úgynevezett munkaközvetítők „karolják fel” és hosszú évekre szóló szerződéseket íratnak velük, kényszerhelyzetükben alá, s a Délafrikai Unió bányáiban a dél-afrikai „pokolba” irányítják őket. Hihetetlenül nyomorúságos bért fizetnek ezeknek a rabszolgaként szerződött munkásoknak, de a közvetítők busás hasznot vágnak zsebre minden egyes aláírt szerződés után. Az a néger, aki elmulasztja személyi igazolványát naponként aláíratni munkaadójával, s elfogják — mulasztásáért évekig tartó kényszermunkára vagy elzárásra ítélik. Ilyen helyzetben természetesen arról szó sem lehet, hogy a portugál gyarmatokon a négereknek bármilyen érdekvédelmi szervezetük is lehessen. A portugál gyarmatok — Angola, Mozambique — elnyomott néger lakossága azonban a szörnyű erőszak ellenére sem adja meg magát. Az elnyomott négerek megkezdték szabadságharcukat. Angolában szabadságharcos röpcédulák jelentek meg, amelyek harcra hívják, mozgósítják a népet. S a terror, az üldözés csak szítja a lángot, a szabadság tüzet a portugál gyarmatokon is, és nem kétséges, hogy végül ez a küzdelem is — a portugál gyarmatok elnyomottjainak küzdelme is — győzelemre vezet s a ma még elnyomott tíz és fél millió néger felemeli a fejét. Azzal kezdtük: a világlapok, a rádiótársaságok, a hírügynökségek keveset foglalkoznak a portugál gyarmatok kérdéseivel. A gyarmattartó kormány éberen őrködik titkai felett, mert az az élet, amely Portugália afrikai gyarmatain ma van, valóban szörnyű titok. De mindinkább hull le a lepel erről a titokról is. Ezt mutatja az a néhány tény, amelyet most elmondottunk. (—r) E. Kovács Kálmán: cA, fivagosi eset (púré Szatirikus fém novel fa III. Süt a hold a Körösön. Bókolnak a parton a fűzfák, brekegnek a békák. A vízparton megrebben valami, aztán nagy szárny csattogással madarak indulnak a vízről az égbe. A hídon két árnyék áll. Odakönyökölnek a híd karfájára, nézik a vizet. A madarak zajától megrebben a lány. A fiú pengéten átöleli a vállát. — Megijedtél, Égimeszelő? — A leány lerázza a fiú karját. — Nem vagyok Égimeszelő! — — De, Katikám, hiszen mindenki úgy hív... — A hátam mögött. De azt adja meg a jó isten, hogy egyszer a szemembe mondják! Bandi évődik: — Fodros Fekete Kati egy nap alatt akarja bemeszelni az eget... — Itt hagyjalak?... Most a fiúban is feltámad a dac. — Ha meg bírod tenni. Van akarat ebben a Katiban. Elindul, vissza se néz. Kopog lába alatt a híd. A fiú nem néz utána, csak hallgatja, hogyan távolodnak a kemény kis lépések. Kopp... kopp... Aztán a kopogás elhallgat. Égimeszelő leért a hídról. Megáll, hátrasandít. Jön-e az a fiú? De nem jön. Áll a híd korlátjánál, mint egy bálvány, s a vízre hajol nagy fekete árnyéka. A lány most nem tudja, mit csináljon. Álljon vagy menjen? Megérzi ezt a fiú. Fordul a lány után. Látja az álldogáló árnyékot. Diadalmas lesz egyszeriben az arca, és lassú léptekkel feléje indul. A lány is élvezi ezt az apró diadalt. Megkeményedik az arca, haragos lesz a szeme. Fordul, és gyors léptekkel megy a falu felé. A fiú meggyorsítja a lépteit, utánaszól. — Kati... Kati... Állj meg már. Ahogy a lány meghallja a csöndes kérő szavakat, elmosolyodik. De nem áll meg. Gyorsítja a lépteit. A fiú is. Kati már majdnem szalad. A fiú utána. Szaladnak, szaladnak. Kergeti a fiú a lányt. Futnak, ahogy tudnak. Süt a hold, békák brekegnek a vízparton, ez a két bolondos meg szalad. Végül, hopp! elkapja a fiú Katit. — Megvagy, Égimeszelő! És erősen magához öleli. A lány ki akar bontakozni az ölelésből. A fiú mellének feszíti az öklét. De a fiú erősebb. Szorítja, szorítja. Egyszerre csak elernyed Kati. A fiú megcsókolja, és ölelés lesz a viaskodásból. A hold imfoolyog az égen, aztán elsötétül; nagy, kacsintó szem lesz belőle; a békák brekegése egyre lágyabb, lassú ringató muzsika lesz belőle. Úgy ölelik ezek egymást, mintha sohasem akarnák abbahagyni, összefont árnyékuk mögött a nagy nyárfa árnyéka magasodik. Zizegnek, muzsikálnak a levelei. Végül a lány megriad. Engedj, Bandi...Engedj... A fiú is józanodik. A hold már újra hold és a lágy dallam már újra kivehető békabrekegés. Bandi átkarolja a lány vállát, vezeti a nagy fa felé. Egy nagy „É” és egy nagy „B” díszeleg a nyárfa kérgén, egy nyíllal átszúrt szív két oldalán. — Égimeszelő! — nevet a fiú, és megint megöleli a lányt. Most már Kati is nevet. Megy a két fiatal hazafelé az úton. Fogják egymás kezét, nem szólnak egy szót sem, csak mennek, mennek szerelmük fellegein. Távolról kocsizörgés hallatszik. Megállnak. — Ki jár ilyenkor erre? — kérdi suttogva Bandi. — Húzódjunk félre — súgja vissza a lány —, nem kell, hogy megszóljanak bennünket. Félrehúzódnak. Állnak némán, egymást átkarolva, figyelik a közelgő szekérzörgést. Itt szalad el mellettünk a szekér, előtte a két szép ló. Valósággal táncolnak. Elrobog a szekér, bele az éjszakába.