VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 4. ÉVFOLYAM (1958)
1958 / 2. sz. - SZEMLE - Irodalomelmélet
mentőről szóló könyvében kimutatta. Petronio tanulmánya módszerében és végső következtetéseiben egyébként igen tanulságos. Lényegében egyezik az MTA-n lezajlott vita végső megállapításaival, illetőleg értékes új szempontokra is felhívja figyelmünk. Éder Zoltán az idézett versben az emberről, mint a világszínház színészéről alkotott felfogását. E szerint a világ :színház. Az élet : színjáték, amelyben az ember különböző szerepeket játszik. Az Ég a néző és a bíró egyszemélyben, s csak a halál „komoly" („Only we die ill earsiest. . .") és jelentős az egész játékban, mert csak az nem játék. (,,. . . that's no jest"). Ez utóbbi idézettel kapcsolatban Jacquot megjegyzi, hogy az Erzsébet-kori színházi szóhasználatban „jest" maszkabált, előadást jelentett. Kyd is így használja The Spanish Tragedy 'című művében (1589). Az élet színpadként való felfogására, illetőleg az „élet-álom" komplexusnak a reneszánsz színművekben való gyakori megjelenésére Jacquot számos példát citál ( Antonio's Revange. 1599. ; The Broken Heart. 1633. ; The Knight of the Burning Pestle. 1607. ; The Roman Actor. 1629. stb.), hogy eljusson Shakespeare-ig, akinek Eiztarában eklatáns példát talál a világ színházként való felfogására (IV. 1. 148 — 158). Miután részletesen megvizsgálta az Erzsébet-kori színjátékokban és egyáltalán a XVI — XVII. század fordulóján íródott művekben az ember — világ — színház komparáció előfordulásait, felveti a kérdést : honnan ered ez az olyannyira elterjedt elképzelés ? Jacquot mélyen visszanyúl az időbe, hogy feleletet találjon a kérdésre. Első megállapítása az, hogy ez az elképzelés legalábbis olyan régi, mint Démokritosnak/. a mondása : „A Világszínház, az Élet színpad : jöttél, láttál, elmentél." Azután több más ókori szerzőt idézve: Világszínház Shakespeare-től Calderonig Jean Jacquot: „Le Théâtre du Monde" de Shakespeare àCalderon. Revue de la Littérature Comparée. 1957. No 3. 341—372. Angyal Endre sok erudícióval megírt tanulmányának megjelenése óta (Theatrum Mundi. Minerva Könyvtár, 118. Budapest 1938) kevés szó esett a magyar nyelvű szakirodalomban a Theatrum Mundiról, s ezért hasznosnak látszik visszhangját kelteni Jean Jacquot terjedelmes értelmezésének. Helyesen állapítja meg Jean Jacquot, hogy az embernek mint a világszínház szereplőjének az elképzelése a humanista gondolkodás közhelyei közé tartozik, s bár sok nagy szerzőt megihletett e gondolat, mégsem érdemelné meg az ismételt tanulmányozást. Jacquot azzal a céllal közelítette meg ezt a nagy irodalmat felölelő témát, hogy kimutassa a „Theatrum Mundi" gondolatának forrásait és nyomon kövesse az ötletből egész világnézetté kristályosodott felfogásnak vándorútját az ókori filozófusoktól Shakespeare művein keresztül Calderonig. Sajnálatos, hogy nem használhatta fel tanulmányának megírásakor Antonio Villanova „El Tema de Gran Teatro del Mundo" című értekezésének anyagát ( Boletin de la Real Academia de Buenes Letras de Barcelona, vol. XXIII. 1950.), amellyel még teljesebbé tehette volna vizsgálódásainak eredményeit. Jóllehet Jacquot csupán egy megírandó szintézis analitikus részének tekinti terjedelmes tanulmányát, mégis az az érzésünk, hogy a „Világszínház" gondolatának forrásait illetőleg kimondta a vége szót. Sir Walter Raleigh 1612-ben megjelent madrigál-gyűjteményéből vett idézettel kezdi témájának tárgyalását. Raligh epigrammatikus tömörséggel fogalmazta meg 212