VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 4. ÉVFOLYAM (1958)

1958 / 2. sz. - SZEMLE - Irodalomelmélet

lultságát. Hazard példák gazdag sorával mutatja meg, milyen összetett jelenség volt a felvilágosodás. A problémák tisztázása szempontjá­ból igen hasznosnak tartja Petronio Lessing Hamburgi dramaturgiájának tanulmányo­zását. Lessinget a gazdagon összetett felvi­lágosodás egyik legkitűnőbb példájának nevezi. Nála az ész érvei nem zárják ki a szívét, a franciaellenes vita nem akadá­lyozza meg a felvilágosodás megértését, Shakespeare magasztalása egybeesik Aris­toteles és szabályainak újraértékelésével, a polgári dráma megteremtését pedig a nagy történeti drámáért vívott harc kíséri. A harc, amelyet Lessing az új színházért Németországban vív, végső fokon ugyanaz, mint amelyet Diderot Franciaországban, Goldoni pedig Itáliában folytat. Természe­tesen — hangsúlyozza Petronio — külön­bözőek voltak munkájuk feltételei. Gol­doni a commedia dell'arte régi színházával találta magát szemben Lessing Racine és Corneille „szabályos" vígjátékával és „sza­bályos" tragédiájával. Goldoni feladata az volt, hogy az értelem rendjét vigye bele a maszkok irracionális, barokk színjáté­kába. Lessingnek a hamis racionális rendet kellett­ helyettesíteni az igazi racionális renddel. Ez az új színház polgári , akár új műfaj megteremtése a cél, akár ha új utat nyit a történeti tragédiának, megszaba­dulva a klasszicizmus béklyóitól, akár ak­kor, ha az új polgári osztály érdekei és ízlése szerint új magyarázatát adja a törté­nelemnek. Ezért magasztalja Shakespearet, hadakozik Voltaire ellen, amennyiben a francia klasszicizmus útját járja, s ezért van meg Lessingben és Diderot-ban is a világos tudata annak, hogy a francia klasszicizmus ellentétben áll az új polgári társadalom ízlésével. Mindezekből látható, mennyire nem le­het azonosítani a felvilágosodást a klasszi­cizmussal. A görögök és Shakespeare felfe­dezése, a szabályok elleni harc , a klasszi­cizmus rombolása. Teljes lerombolását ma­gának a felvilágosodásnak bizonyos kor­látai akadályozzák meg. Másrészt Petronio élesen rámutat arra, hogy a felvilágosodást és a romantikát nem lehet azonosítani, és a továbbiakban a különbséget vizsgálja. A leglényegesebb talán az, hogy a romantika összegyűjti és újra feldolgozza a klasszikusellenes vita elemeit, de egészen más szellemmel tölti meg. Ez a szellem lényegében felvilágoso­dásellenes. Például Manzonit hozza fel, aki Shakespere módjára álmodja az új tragé­diát, de az ő Shakespearje nem azonos Lessingével. A „történelmi kiábrándulás", az értelemben való csalódás pesszimiszti­kus és vallásos szellemű színházhoz vezeti őt. És a Préface de Cromwell Shakespeareje sem Lessing Shakespeareje, minthogy V. Hugo drámája „séconde union du type grotesque au type sublime", éppen az a Mischispiel, amelyet Lessing oly erősen támadott. Alapvető különbséget jelent az is, hogy a felvilágosodás íróiban — akár Lessingben, akár Diderot-ban — az ún. preromantikus hajlandóság sohasem az értelem iránti bizalmatlanságból születik, hanem mindig együtt jár az ész erejébe vetett szilárd hittel. Innen származik pél­dául az, hogy Lessing harcolt ugyan a szabályok ellen, de ugyanakkor szükséges­nek tartotta, hogy a költő tevékenységét is szabályok irányítsák, persze nem mestersé­gesen kidolgozott, hanem a természetből fakadó, ésszerű szabályok. Ugyancsak meg­mutatkozik a különbség a „zseni" felfogá­sát illetően is. Végezetül Petronio a következőképpen körvonalazza a felvilágosodás és romantika viszonyát : a felvilágosodás a polgárság mozgalma, hogy megteremtse saját kultú­ráját. Ez a törekvés — az emberek, az idők, az országok szerint — más-más for­mában jelenik meg : hol hidegen raciona­lista, hol pedig figyelembe veszi az ember más tulajdonságait is. Nem kizárólagos formája tehát a klasszicizmus, sőt a XVII. század második felében a felvilágosodás a klasszicizmus örökségéből, a francia, forra­dalom­ okozta kiábrándulás után — ismét különböző módon az egyes emberek és országok szerint — azt választotta ki, ami neki megfelelt. Így tehát a romantika is felhasználta a múlt elemeit, és belőlük új szintézist hozott létre. Feladatunk — fejezi be írását, a szerző —, hogy ne az egyes jelenségek alapján ítéljünk, hanem összefüggéseiben lássuk az egész mozgalmat. Hiányoljuk, hogy Petronio érvei felsora­koztatásában csupán felszínesen támasz­kodik az olasz romantikusokra. Csak köz­vetve utal az 1816 és 1819 között lezaj­lott olasz romantikus vitákra, amelyek­nek gazdag anyagából konkrétan lehetett volna kimutatni a felvilágosodás racionális nyomait éppúgy, mint azt, hogy az olasz romantikusok tudták, irodalmi harcuk csak formája a nemzeti függetlenség és a polgá­rosodásért vívott küzdelemnek. A haladás és maradiság küzdelmét például kiválóan lehet szemléltetni a Conciliatore — a ro­mantikusok folyóirata — és a Biblioteca Italiana — az osztrák kormány által létre­hívott klasszicizáló folyóirat — harcá­ban. Figyelmen kívül hagyja azt is, hogy az olasz romantika részben a Risorgi­mento mozgalmából nőtt ki. A Risorgi­mentonak pedig szoros kapcsolatai vannak a francia forradalommal és a felvilágoso­dással,­­ amint azt A. Gramsci a Risorgi- 211­7*

Next