HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 1. sz. - SZEMLE - HANKISS ELEMÉR: Valóság és írói szándék (Edward Albee új drámájáról)

egyik a másikat okolja azért, hogy egyetlen fiuk otthagyta őket. Martha szerint azért, mert nem bírta elviselni apja jelentéktelenségét. George szerint viszont anyja lompossága, részeg barátai, és már-már vérfertőző közeledése elől menekült világgá. Később újra az asszonyé a szó: rábizonyítja férjére, hogy mint író is tehetségtelen és gyáva volt, s a szörnyülködő vendégekkel sejteti, hogy megölte a szüleit. George tébolyult dühében fojtogatni kezdi az asszonyt, majd mikor a sportfiú-vendég leszedi róla, egy ocsmány szeretke­zésbe kényszeríti bele a feleségét. S egy újabb megaláztatásra már-már gyilkos­sági kísérlettel válaszol: az utolsó szalmaszálként gyermekének emlékébe kapaszkodó asszonynak azt hazudja, hogy fia szerencsétlenül járt és meghalt. Önmagában is lenyűgöző volna, minden borzalmassága ellenére is, ő mindjobban elvaduló párharc, de még tovább fokozza és egyben árnyalja is a hatást George és sportfiú vendégük, Nick párharca. A háziak e korahajnali marakodásának ugyanis akaratlanul is tanúja és szenvedő részese egy fiatal házaspár. George eleinte úgy játszik a nagydarab, mamlasz fiatalemberrel, mint mikor valami mestervívó előbb az egyik fülét, aztán a másikat, aztán az orrát nyisszantja le behemót ellenfelének,­­ a szavába vág, kijavítja, rendre utasítja, semmibe veszi, letorkolja, célzásokat tesz a feleségére, lehetetlen helyzetekbe sodorja. A fiatalember előbb sértett hűvösséggel, box-bajnok izmainak ropogtatásával védekezik e zaklatással szemben, végül pedig azzal, hogy átveszi George hangját, cinizmusát, kiteregeti saját házi szennyesüket, durva megjegyzéseket kockáztat meg a háziasszonyra, egymás ellen uszítja a házaspárt, és így tovább. Ekkor azután valami furcsa jelenségre figyelünk föl. Nick szinte ugyanazokat a szavakat használja, mint George, de a szavak­nak valahogy más rezonanciája támad bennünk, ha ő mondja, s más, ha George. Nála a szavaknak, célzásoknak, sértéseknek csak durvaságát, ocsmány­ságát érezzük, a míg George-nál mintha valami jogosultsága, hitele, belső izzása volna mindezeknek. Nicknél minden valami kicsinyes sértettségből, részeg bizalmaskodásból fakad, George-ból viszont, egyre inkább meggyőző­dünk erről, valami kétségbeesett fájdalom sodorja ki ezeket az őt magát és körülötte mindenkit égető, maró, megsebző szavakat. S végül hirtelen megvilá­gosodik előttünk a drámának, a drámában folyó küzdelemnek egy belső, mélyebben fekvő síkja. Eddig a naturalista ábrázolás síkján mozogtunk. Nem láttunk mást, mint részegségükben és csömörükben egymást ócsárló, piszkoló, sértegető embereket. Csak egyvalami nem fért bele egészen ebbe a képbe: a küzdelem két főszereplőjének és elsősorban George-nak roppant szenvedélye. Nem értet­tük, honnan a gyűlöletnek e roppant hőfoka; míg csak feleségét ostorozta, azt hihettük, az évek során fölhalmozódott keserűség robban most ki belőle, — ám mikor minden kézzelfogható indok nélkül a jámbor és jelentéktelen vendég ellen fordul, és dühében szinte ízekre szaggatja, akkor egyszeriben ráeszmélünk, h­ogy ez az ember nem is a feleségével, s különösen nem bamba vendégével vívja ezt a végenincs csatát. A felesége talán bűnbak, a vendég csak valami hirtelen keze ügyébe került bábu, vagy rongy, amit tébolyult fájdalmában széttép. De az igazi ellenfelek nem ők, hanem­ önmaga keserű­sége, reménytelensége, gyengesége, és az a fájdalom, hogy az élet értelmetlen, kegyetlen, szennyes, az emberek jelentéktelenek és gonoszak. Feleségében is éppen a testi és lelki lomposságot és bujaságot gyűlöli, apósában és kollégáiban a durva törtetést, a kicsinyes számítgatást, a meg­hunyászkodást, az érdekeket leplező hazudozást. S egyszeriben megértjük

Next