HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 1. sz. - SZEMLE - HANKISS ELEMÉR: Valóság és írói szándék (Edward Albee új drámájáról)

Nickkel szembeni viselkedését is. Nem durva otrombaságból támad rá, alig­hogy belép, hanem mert föl akarja mérni: vajon új ismerőse is olyan semmire­kellő, mint az eddigiek. Közömbösséget színlel, de közben feszülten figyeli, van-e benne valami emberi tartás, valami tisztesség, valami érték. Az, ahogy el kezdi táncoltatni, ahogy apró csapdákat állít neki, ahogy figyeli, meddig tűri, hogy kiforgassák a szavait, félremagyarázzák gondolatait, — az kísér­tetiesen hasonlít arra, ahogy Hamlet a szerencsétlen kis Osrickkal, Rosenk­rantzcal és Gildensternnel járatja a bolondját. Amikor pedig azt próbálgatja, rá lehet-e venni, hogy egy absztrakt képet hol így, hol homlokegyenest ellen­kező módon magyarázzon, akkor a párhuzam már nem lehet véletlen azzal a Hamlet-beli jelenettel, amelyben a gyámoltalan Polonius ijedtében hol tevé­nek, hol menyétnek, hol pedig cethalnak látja ugyanazt a felhőt. S a kísérlet eredménye is ugyanaz mindkét esetben. George egyre émelygőbb gyomorral konstatálja, hogy a valóság a kelleténél is jobban igazolja életundorát. Nick hajlandó az ocsmány bizalmaskodásra, feleségét pénzéért vette el, s gyáva és túl­ságosan is számító ahhoz, hogy nemet mondjon, mikor az igazgató ötvenegy­néhány éves lánya megkörnyékezi, és így tovább. Ám mikor végre legször­nyűbb kísérlete is sikerül, a feleségét bele tudja hajszolni abba, hogy szinte a szeme láttára csalja meg a fiatal tanárral, akkor a fájdalomtól szinte össze­roppan, majd kétségbeesett dühében előbb a tanár házaspár életébe kever gyilkos mérget, aztán a feleségét fosztja meg egyetlen, éltető ábrándjától. Kiderült hát, hogy nem részeg indulatok, nem felkavargó ösztönök, nem egy széthulló agy torz ingerei, hanem az élet értelmetlensége, tisztá­talansága ellen tiltakozó emberi öntudat ösztönzi George cselekedeteit. Ezzel a dráma máris messze kiemelkedett a naturalizmus síkjából. Nem egészen tisztázott azonban még Martha szerepe. A darab első felé­ben ő támad, durvább, mint a férje, s a durvaság nála mintha tényleg csak részeg tébolyból, szexuális és ambícióbeli kielégületlenségből fakadna. Orde­náré sértegetései arra vallanak, hogy utálja a férfit, mert fizikailag gyönge, mert felsült írói próbálkozásával, mert a társaságban semmibe se veszik, mert nem futott be fényes karriert. És: ilyen nyomorult kis senkihez van ő odaláncolva. Ez a portré bizony a legrosszabb naturalista szatírába is beleillene. Albee azonban lassanként egy-egy furcsa, szokatlan színt is fölvisz erre a képre. Például: az asszony néha váratlanul jóízűt nevet George egy-egy, több­nyire épp ő ellene irányuló tréfáján. Egy-egy kedves, bár félbemaradó moz­dulatát is megpillantjuk. Majd hirtelen belemar Nickbe, amikor az, az ő példáját követve, gúnyolni kezdi George-ot. Aztán, amikor végre kitör, és a szemébe vágja George-nak, hogy most már hiába minden, valami végleg meg­szakadt benne ma este, akkor váratlanul a következő rendezői utasítást olvas­suk: ,,Hangja csöpög az utálattól, de düh és kétségbeesés is érezhető benne". S kétségbeesése még fokozódik, amikor férje tüntetőleg semmibe veszi és lát­szólag közömbösen tűri, hogy ő a tanárral szeretkezzék. Majd végül, mikor újdonsült szeretője már nagyon is nyeregben érzi magát, bevallja neki, hogy egész életében egyetlen férfit szeretett igazán: a férjét. E különös vallomás­ból, mely a darab legdrámaibb pillanata s egyben fordulópontja, idézek né­hány sort. „Martha: . . .Egyetlen egy ember van az életemben, aki . . . boldoggá tett. Tudja ki? Egyetlen egy ! . . . George, a férjem. . . George, aki most vala­hol kint van a sötétben.. . George, aki jó hozzám, s akit én csak becsmérlek.

Next