HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)
1965 / 1. sz. - KÖNYVEK - HANKISS ELEMÉR: Leo Kofler: Zur Theorie der modernen Literatur. Der Avantgardismus in soziologischer Sicht
miért küzdenie, nincs mit a jövőtől várnia, egyszeriben összeomlik hagyományos szemlélete, összekuszálódik értékrendszere, derékba törik cselekvő lendülete, értelmét, tartalmát veszti élete. Ezzel a világnézetilelki-erkölcsi válsággal küzd immár évtizedek óta a polgárság, s ebből a válságból keres kiutat a polgári művészet, irodalom és gondolkodás. Azt kutatják — a szó szoros értelmében vett lázas sietséggel és buzgalommal —, hogy egyáltalában lehetséges-e újra lendületet, célt, tartalmat adni a történelmi—társadalmi fejlődésből kiszakadt, vagy ahogy ők mondják: e fejlődés végső pontjára elérkezett, s immár a teljes időtlenség és magányosság állapotában lebegő emberi életnek. Nem az elidegenedés általában (a Kofler által gyakran emlegetett elgépiesedés, nagyvárosiasulás, eltömegesedés, az emberi viszonyok eltárgyiasulása stb. stb. inkább a tízes—húszas évek expresszionista korszakának és irodalmának volt alapvető élménye és forrása), hanem az elidegenedésnek e sajátos formája: a történelmi—társadalmi lendületét vesztett, az időtlenség légüres terébe került élet élménye a mai avantgardista irodalom legfőbb forrása és meghatározója. Erre vallanak, sok más mozzanat mellett, az avantgardista irodalomnak még műfaji, formai, stiláris jegyei is. Hogy csak egyet említsünk a sok közül: ahogy az osztály világnézetéből a történelmi fejlődés hite, úgy hullott ki az irodalmi művekből az idő dimenziója. A hagyományos polgári irodalomban dúsan, bőven, szinte érzékelhetően áramlott, hömpölygött az idő. A nyitott műfajok jellemezték a kort. Hosszú regények, amelyekben a cselekmény szálai messze túlkígyóztak a zárófejezeten s beleszövődtek a történelmi folytonosságba; az életfolyamat egy-egy mozzanatát megelevenítő zsánerképszerű és epizodikus novellák, vagy a maguk is mármár regénnyé nyúló elbeszélések; a cselekvényt a tragikus szakadásig soha el nem vivő, a feszültséget végül is föloldó középfajú drámák. — Az utóbbi évtizedek avantgardista műveiben mindennek pontosan az ellenkezőjét találjuk. Nem egy folyamat középső, a múltba és a jövőbe átmosódó szakaszát mutatják be, hanem egy folyamat lezárulását, utolsó pillanatát. Azt a pillanatot, amelyben az életlendület beleütközik valami elháríthatatlan akadályba, vagy megtorpan egy szakadék szélén, viszszahőköl valami borzalom elől, elpusztul valami szörnyű kataklizmában. Többnyire már a regény vagy a dráma első soraiból kiderül (nem a nagylélegzetű regény, hanem az egyetlen drámai pontra koncentráló kisregény, s nem a középfajú dráma, hanem a történések sorát végül is kegyetlenül és erőszakosan széttépő tragédia a kor reprezentáns műfaja), hogy a hős egy ilyen tragikus határhelyzetbe, situation limite-be került. „Valaki megrágalmazhatta Josef K-t, mert anélkül, hogy bármit is elkövetett volna, egy reggel letartóztatták" — kezdi Kafka A per című regényét. Miller ügynöke lassabban eszmélkedik, de végül is rádöbben, hogy hamis eszmények után futott egész életében. Wilder hősei a teljes polgári jólétből egyszeriben a világot végpusztulással fenyegető új jégkorszakba kerülnek bele. Camus Caligulája beletébolyodik abba a felfedezésébe, hogy a Földön semmi sem tiszta, nemes és maradandó. Tennessee Williams félkegyelmű lányának feje fölül lebontják a házat, s így immár végleg menedék nélkül marad a világban. Ionesco kispolgár hőse egyszeriben azon veszi észre magát, hogy teljesen egyedül maradt, mert mindenki orrszarvúvá változott körülötte. Beckett egyik darabjának még a címe is azt jelzi, hogy a „játszma vége", az emberi—polgári életforma összeomlása a témája. Hova, mire jutnak az avantgardista művek e tragikus határhelyzetbe került hősei? Kafka alteregói, reményüket vesztve, elpusztulnak; Willy Loman az öngyilkosságba menekül; Wilder új Ádámja valamiféle bizonytalan küzdve küzdő hitből merít erőt; Williams félkegyelmű és szeretetre szomjazó hőseit elpusztítja az „egészségesek" társadalma; Caligula, az emberi lélek és méltóság szikráját kutatva, halálra kínozza barátait, s tébolyában végül a távoli, tiszta Hold után nyargal hegyen-völgyön át; Beckett hősei csak várnak és várnak a maguk sem tudják mire. Ionesco Bernarda megpróbál ember maradni az állattá aljasult emberek között, öreg házaspárja azonban, mivel nem sikerült megfejteniük az élet titkát, a világítótoronyból a tengerbe veti magát. S ha tovább sorolnánk a példákat, megtalálnánk „a modern sztoicizmusnak", „az élet vállalásának", „a szakadékba ugrásnak", „az örök tradíciókba kapcsolódásnak", „a komplexusok oldásának", „a mítoszok újraélésének", s az ezekhez hasonló divatos, javarészt menthetetlenül zsákutcába vezető polgári megoldáskísérleteknek egész skáláját. Mi a teendőnk mindezek láttán? Annak megállapítása, hogy az avantgardista írók és polgári gondolkodók megoldáskísérletei egymásután vallanak kudarcot, hogy a társadalmi fejlődésből és közösségből kiszakadt, az időtlenségben és magányosságban lebegő emberi életnek nem sikerült még értelmet s tartalmat találniok, mindez önmagában még semmiképpen sem elegendő.