HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)
1965 / 1. sz. - KÖNYVEK - SZILI JÓZSEF: Joseph Frank: The Widening Gyre - Crisis and Mastery in Modern Literature
S az embert és társadalmat, jelent és jövőt harmonikusan összekapcsoló klasszikus irodalom nosztalgikus emlegetése (Kofler hajlamos erre a rokonszenves gyöngeségre) bizonyára nem oldja meg a kérdést. Nem néhány esztétikai elvet, hanem egy életszemléletet kell szembeállítanunk az említett írókkal és gondolkodókkal; azt kell velük szembeállítani, amit ők megtagadtak: a társadalmi-emberi haladásba, az élet szakadatlan előbbrejutásába vetett hitet. Csakhogy, s erre éppen a polgárság szemünk előtt lejátszódó válsága figyelmeztet, tudnunk kell, hogy e hit csak akkor adhat tartós célt, értelmet az életnek, ha a puszta anyagi javak fölhalmozásán túl az emberi megismerés és kiteljesedés végtelen vágyát és lehetőségét is magába öleli. A társadalmi-emberi fejlődésnek e tágabb értelmezése egyre sürgősebb és parancsolóbb feladata lesz mostanában gondolkodóinknak, íróinknak. Mert néhány évtizeden belül nálunk nem egyetlen társadalmi réteg, de az egész társadalom abba a helyzetbe kerülhet , hogy az anyagi javak megszerzése önmagában nem ad célt, értelmet, tartalmat életének. Az erkölcs, az új életforma, az új életeszmények körül mostanában felbuzgó viták már minden bizonnyal ennek az igénynek, ennek a feladatnak a fölismeréséből fakadnak. HANKISS ELEMÉR Joseph Frank: The Widening Gyre — Crisis and Mastery in Modern Literature. New Brunswik, 1963. Rutgers Univ. Press XIII+278. A cím Yeats A második eljövetel című versének kezdő sorából való: Táguló körben kerengve, csapongva nem hallja meg már a solymászt a sólyma. . . „A felidézett kép — írja Frank a kötet előszavában — számomra a modern kultúra egyik sorsdöntő dilemmáját fejezi ki. Újra meg újra ehhez a dilemmához érkezem el ezekben a tanulmányokban: egy olyan kultúra dilemmája ez, melynek teremtményei mindinkább megtagadják vagy elutasítják a létrejöttükön munkálkodó emberi cselekvő erő valamilyen lényeges aspektusát és mindinkább ki is vonják magukat az irányítása alól. Akár a misztikus képzelet iránti hajlam, illetve a művészet dehumanizálása miatt, akár a szellem lebecsülése és megtagadása folytán, de mindig ugyanannak a dialektikának a működését lehet megfigyelni a modern kultúra egészében: a sólyom már nem hallja meg a solymászt, illetve a solymász hívása lesz egyre halkabb, egyre elhalóbb" (XI — XII). A modern polgári kultúrának ezt a sorsdöntő dilemmáját Frank az avantgardista újításnak abban a típusában látja megtestesülni, amelyet szerinte a ,,térszerű" vagy „térbeli" forma jellemez. Ezzel a problémakörrel a Spatial Form in Modern Literature (A térszerű forma a modern irodalomban) című, valamint az Ortega y Gasset és André Malraux művészetszemléletét tárgyaló tanulmányokban foglalkozik legbehatóbban. A kötet többi darabjában Thomas Mann Doktor Faustuskt, Robert Penn Warren és John Peale Bishop irodalmi működését, valamint az új kriticista irányhoz tartozó R. P. Blackmur és a polgári liberális nézeteknek megfelelő morális és szociális meggondolásokat érvényesítő Lionel Trilling kritikai munkásságát elemzi. Frank, aki az összehasonlító irodalomtörténet tanára a rutgersi egyetemen, jó hasznát vette germanista irodalom- és filozófiatörténeti műveltségének. A térszerű irodalmi formáról szóló értekezésében elsőnek hívta fel a figyelmet az angol—amerikai modern műelemző iskolák kútfejénél álló T. E. Hulme és a szimbolista expresszionista esztétikák egyik stílustipológiai megalapozója, Wilhelm Worringer elgondolásai közötti kapcsolatokra. Ez a tanulmánya, amely már akkor is nagy feltűnést keltett, mikor először megjelent a Sewanee Review 1945-ös évfolyamában, tömören összegezte s egyetlen plasztikus formulában fejezte ki azt a gondolatot, amely a huszadik századi angol—amerikai irodalomkritika egyik fő vonulatát képviselő teoretikusok írásaiban — T. E. Stulme-tól, Ezra Poundtól és I. A. Richardstól kezdve Elioton, Herbert Readen át az új kriticizmus képviselőiig— újra meg újra feltűnik, és kifejezi e kritikai irányzat alapvető esztétikai törekvéseit. E teoretikusok számára az irodalmi alkotás esztétikai lényege hol a „mértani forma" (Hulme), az „organikus forma" (Read), a vizuális szerkezetséma, a ,,pattern" és a „térszerű megközelítés" (Wilson Knight), az „ontologikus megismerés" (John Crowe Ransom és az új kriticisták általában), illetve a műstruktúrában adott „kontextus". Frank tanulmányában a „műelemző" megközelítés is fontos szerepet kap: Pound, Eliot, Proust, Joyce és Djana Barnes műveit elemezve bizonyítja be, hogy az avantgardista irányzatoknak ebben az ágában alapvető esztétikai funkciót tölt be a „térszerű forma". Bemutatja, hogy Proust „az idő és az emlékezés térbelivé változtatására" törekedett, vagyis arra, hogy a jelent és a múltat a „tiszta időben" (egyetlen pillanatban adott konstellációban, illetve az 1158)