HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 1. sz. - KÖNYVEK - SZILI JÓZSEF: Joseph Frank: The Widening Gyre - Crisis and Mastery in Modern Literature

S az embert és társadalmat, jelent és jövőt harmonikusan összekapcsoló klasszikus iro­dalom nosztalgikus emlegetése (Kofler hajlamos erre a rokonszenves gyöngeségre) bizonyára nem oldja meg a kérdést. Nem néhány esztétikai elvet, hanem egy élet­szemléletet kell szembeállítanunk az emlí­tett írókkal és gondolkodókkal; azt kell velük szembeállítani, amit ők megtagadtak: a társadalmi-emberi haladásba, az élet szakadatlan előbbrejutásába vetett hitet. Csakhogy, s erre éppen a polgárság sze­münk előtt lejátszódó válsága figyelmeztet, tudnunk kell, hogy e hit csak akkor adhat tartós célt, értelmet az életnek, ha a puszta anyagi javak fölhalmozásán túl az emberi megismerés és kiteljesedés végtelen vágyát és lehetőségét is magába öleli. A társadalmi-emberi fejlődésnek e tá­gabb értelmezése egyre sürgősebb és paran­csolóbb feladata lesz mostanában gondol­kodóinknak, íróinknak. Mert néhány év­tizeden belül nálunk nem egyetlen társa­dalmi réteg, de az egész társadalom abba a helyzetbe kerülhet , hogy az anyagi javak megszerzése önmagában nem ad célt, értel­met, tartalmat életének. Az erkölcs, az új életforma, az új életeszmények körül mos­tanában felbuzgó viták már minden bi­zonnyal ennek az igénynek, ennek a fel­adatnak a fölismeréséből fakadnak. HANKISS ELEMÉR Joseph Frank: The Widening Gyre — Crisis and Mastery in Modern Literature. New Brunswik, 1963. Rutgers Univ. Press XIII+278. A cím Yeats A második eljövetel című versének kezdő sorából való: Táguló körben kerengve, csapongva nem hallja meg már a solymászt a sólyma. . . „A felidézett kép — írja Frank a kötet előszavában — számomra a modern kul­túra egyik sorsdöntő dilemmáját fejezi ki. Újra meg újra ehhez a dilemmához érke­zem el ezekben a tanulmányokban: egy olyan kultúra dilemmája ez, melynek teremtményei mindinkább megtagadják vagy elutasítják a létrejöttükön munkál­kodó emberi cselekvő erő valamilyen lénye­ges aspektusát és mindinkább ki is vonják magukat az irányítása alól. Akár a miszti­kus képzelet iránti hajlam, illetve a művé­szet dehumanizálása miatt, akár a szellem lebecsülése és megtagadása folytán, de min­dig ugyanannak a dialektikának a működé­sét lehet megfigyelni a modern kultúra egészében: a sólyom már nem hallja meg a solymászt, illetve a solymász hívása lesz egyre halkabb, egyre elhalóbb" (XI — XII). A modern polgári kultúrának ezt a sors­döntő dilemmáját Frank az avantgardista újításnak abban a típusában látja megtes­tesülni, amelyet szerinte a ,,térszerű" vagy „térbeli" forma jellemez. Ezzel a probléma­körrel a Spatial Form in Modern Literature (A térszerű forma a modern irodalomban) című, valamint az Ortega y Gasset és An­dré Malraux művészetszemléletét tárgyaló tanulmányokban foglalkozik legbehatób­ban. A kötet többi darabjában Thomas Mann Doktor Faustuskt, Robert Penn Warren és John Peale Bishop irodalmi mű­ködését, valamint az új kriticista irányhoz tartozó R. P. Blackmur és a polgári liberá­lis nézeteknek megfelelő morális és szociá­lis meggondolásokat érvényesítő Lionel Trilling kritikai munkásságát elemzi. Frank, aki az összehasonlító irodalom­történet tanára a rutgersi egyetemen, jó hasznát vette germanista irodalom- és filo­zófiatörténeti műveltségének. A térszerű irodalmi formáról szóló értekezésében első­nek hívta fel a figyelmet az angol—amerikai modern műelemző iskolák kútfejénél álló T. E. Hulme és a szimbolista expresszio­nista esztétikák egyik stílustipológiai meg­alapozója, Wilhelm Worringer elgondolásai közötti kapcsolatokra. Ez a tanulmánya, amely már akkor is nagy feltűnést keltett, mikor először megjelent a Sewanee Re­view 1945-ös évfolyamában, tömören össze­gezte s egyetlen plasztikus formulában fe­jezte ki azt a gondolatot, amely a huszadik századi angol—amerikai irodalomkritika egyik fő vonulatát képviselő teoretikusok írásaiban — T. E. Stulme-tól, Ezra Pound­tól és I. A. Richardstól kezdve Elioton, Herbert Readen át az új kriticizmus kép­viselőiig— újra meg újra feltűnik, és kife­jezi e kritikai irányzat alapvető esztétikai törekvéseit. E teoretikusok számára az iro­dalmi alkotás esztétikai lényege hol a „mér­tani forma" (Hulme), az „organikus forma" (Read), a vizuális szerkezetséma, a ,,pattern" és a „térszerű megközelítés" (Wilson Knight), az „ontologikus megismerés" (John Crowe Ransom és az új kriticisták általában), illetve a műstruktúrában adott „kontextus". Frank tanulmányában a „műelemző" megközelítés is fontos szerepet kap: Pound, Eliot, Proust, Joyce és Djana Barnes mű­veit elemezve bizonyítja be, hogy az avant­gardista irányzatoknak ebben az ágában alapvető esztétikai funkciót tölt be a „tér­szerű forma". Bemutatja, hogy Proust „az idő és az emlékezés térbelivé változtatá­sára" törekedett, vagyis arra, hogy a jelent és a múltat a „tiszta időben" (egyetlen pil­lanatban adott konstellációban, illetve az 115­8)

Next