HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 13. ÉVFOLYAM (1967)
1967 / 1. sz. - KÖNYVEK - VAJDA GYÖRGY MIHÁLY: A kelet-európai színházak fejlődésének történeti kapcsolatai. A Maske und Kothurn c. osztrák folyóirat 1966. évi 2-3. száma
parter Medeáját Jászai Marival a címszerepben. (A magyar választásnak, tegyük hozzá Kindermann megállapításaihoz, valószínűleg az is oka volt, hogy Erkel operái, amelyeket bemutathattak volna, Habsburg-ellenes élűek.) Margret Dietrich tanulmánya (Neue Quellen zur Theater geschichte der Donauländer) az 1860. évnek azokat a színházi eseményeit vonultatja föl, amelyek a bécsi Staatsarchivban őrzött rendőri jelentésekben szerepelnek. A rendőrséget mindenekelőtt a politikai jellegű demonstrációk érdekelték, s így — az Októberi Diploma évében — a jelentések zöme természetesen magyar vonatkozású. Margret Dietrich már tanulmányának címével helyesen utalt arra, hogy milyen gazdag — és alig feltárt — forrás a bécsi levéltárak anyaga a lengyel, magyar, szlovák, délszláv, stb. színházak története szempontjából is. Az összehasonlító kelet-európai színháztörténet művelésének legtudatosabban a szintézisre vagy szintetikus látásmódra, irányuló törekvései kétségtelenül a magyar résztvevők tanulmányaiból bontakoznak ki. Hont Ferenc (Einige Probleme der ost-europäischen Theaterforschung) mintegy irányt óhajtott adni a konferenciának azzal, hogy ismertette az 1958-ban hat ország részvételével, Moszkvában hozott határozatokat, amelyek egy kutatási központ alapításával a kelet-európai színháztudomány művelésének bizonyos fokú koordinálását célozták. A közös elméleti alapvetésen és az időszerű kérdések megoldásán kívül e koordinálás elsősorban a közös vagy részben közös történeti fejlődés, az egymás közötti kapcsolatok, a specifikus (nemzeti) vonások, a nyugat-európai kapcsolatok és az ázsiai kapcsolatok kutatására vonatkozott. Néhány olyan közös vonást, amelyet az eddigi kutatás részben még kisebb, részben már nagy mértékben megalapozott, Hont Ferenc maga is felvázolt, így utalt a lovasnomád kultúrák sámán-monodrámájára, valamint ennek későbbi nyomaira és maradványaira, a tőkés polgári osztály késői kialakulásának színháztörténeti következményeire, a központi hatalom korai kifejlődésére az érintett országok zömében, a nemzeti önállóság és függetlenség késői (sokszor csak XX. századi) létrejöttére s így még a XIX. századi színház részvételére a nemzeti küzdelmekben, végül arra a drámatörténeti irányra, amely a drámairodalom korai történetét más műfajok drámai elemeinek feltárásával is kiegészíti és ellenőrzi. A sokoldalú kapcsolatokat feltáró, szintetikus látásmódú tanulmányok összehasonlító színháztörténeti típusából való Dömötör Tekláé (Die Entstehung der neuzeitlichen dramatischen Kunstgattungen in Mittel- und Osteuropa), de túl is megy ezen, és részben korábbi eredményeinek felhasználásával kiemeli itt is a kelet-európai fejlődés néhány sajátos, a nyugatitól eltérő vonását. Különösen figyelemreméltók a középkori hagyományok továbbélésére, a reneszánszra és a reformáció hatására vonatkozó megállapításai, így annak a ténynek a bemutatása, mint fejlődik ki több szláv és a magyar irodalomban a reneszánsz dráma valamilyen válfaja, anélkül, hogy a színpad is kialakulna hozzá. Székely György (Vergleichende Untersuchung zeitgenössischer Theaterkulturen in Osteuropa) igen tanulságos összehasonlításban elemzi a kelet-európai országok mai színházkultúráját a nemzeti szervezet, a műsor, a színészet, a rendezés és a színpadtervezés, valamint a közönség adatainak, ill. problémáinak bemutatásával. Az összehasonlító szempontot másként fogták fel azok, akik nem általánosan kelet-európai, hanem kétoldalú kapcsolatokat mutattak be, vagy egy nemzeti színház, egy probléma történetében tükröztették a nemzetközi összefüggéseket. Érdekes, de nem meglepő, hogy az összehasonlító nemzetközi szempont — ha a szerző törekedett erre — többnyire az utóbbiban érvényesült inkább, olykor egészen mintaszerűen. Ebben a vonatkozásban a szlovén Filip Kalan Kumbatovic kitűnő tanulmányát (Das slovenische Theater als mitteleuropäisches Problem) kell kiemelnünk, amely témája szerint a szlovén színház nemzeti fejlődéséről szól ugyan, de ebben a keretben szemléltetően illusztrálja a közép-európai kis nemzetek színháztörténetének sok közös vonását a néprajzi hagyományok továbbélésén kezdve a színház patrióta szelleméig, harcáig a nemzeti nyelv érvényesítéséért a más nyelvű polgárság színházával szemben. Kumbatovic egy nemzettel foglalkozó tanulmánya meggyőz arról, hogy a szintézisnek valóban megvan a közös történelmi kerete. Keresztury Dezső gazdag, keleti és nyugati vonatkozásokban egyaránt bővelkedő, finom kultúrájú tanulmánya irodalomtörténet is (Josef Katonas Schicksal auf der ungarischen Bühne), Staud Géza pedig a magyar kastélyszínházak történetének vázlatával (Ungarische Schlosstheater) megvilágítja — a jóformán feltáratlan anyagon — a közép-európai főúri színház osztrák, cseh, lengyel, jugoszláv és más szempontból egyaránt tanulságos közös típusának jellegzetességeit. Sajátos helyet foglal el a tanulmányok között a cseh Franticek Cernyé, amely egy város, Prága cseh színházának történetében tárgyalja a közép- és kelet-európai kapcsolatokat (Das Pragerschechische Theaterleben