HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 14. ÉVFOLYAM (1968)

1968 / 2. sz. - SZEMLE - BESZÁMOLÓ AZ A.I.L.C. 1967. ÉVI BELGRÁDI KONGRESSZUSÁRÓL - HANKISS ELEMÉR: Az irodalmi irányzatok mint nemzetközi jelenségek

tokban való publikálás, s nem kellene-e a nemzetközi találkozók adta nagy lehetőséget inkább az egész tudományágat, valamennyi szakterület kutatóját egyaránt érdeklő elvi ós módszerbeli kérdések megvitatására felhasználni. Az együtt-gondolkodásra, a különböző szemléletek, álláspontok, elméletek konfrontálására összecsiszolására vagy épp ellenkezőleg: az esetleges későbbi szintézist előkészítő polarizálására. Erre, valljuk meg, Belgrádban — de már három évvel korábban, Fribourg-ban is — alig-alig volt lehetőség. Nem a kongresszus rendezőin múlott ez (—az összejövetel zökkenőmentes lebo­nyolításáért, a figyelmes vendéglátásért, a baráti légkör megteremtéséért csak köszönettel tartozunk nekik — ), hanem az irodalomtörténeti kongresszusok megrendezésének immá­ron többé-kevésbé hagyományossá vált s véleményünk szerint — idejétmúlta módszerén. Egyrészt azon, hogy a három kijelölt téma olyan széles területet ölelt fel, hogy az elő­adások túlságosan szétszóródtak s az elvi csomópontok ki sem alakulhattak. Másrészt hogy senki sem tudta, még a zárt szimpozionok résztvevői sem, hogy miről beszélnek majd a többiek, s így szakszerű vitára jóformán sor sem kerülhetett. Harmadrészt, hogy az előadások általában elhúzódtak, s így a vitára kontemplált 10 percből többnyire csak 4—5 perc maradt, ami néhány udvariasan érdeklődő vagy az elhangzottakat szeré­nyen kiegészítő hozzászólásra is alig-alig volt elegendő. Úgy véljük, jobban ki lehetne használni ezeket a három évenként megismétlődő nemzetközi találkozókat, ha leszűkítenék, ós a leglényegesebb tisztázandó kérdések felsorolásával pontosabban meghatároznák a kongresszus témakörét; ha a főbb referátu­mokat jó előre megküldenek minden résztvevőnek s így a kongresszuson már magára a vitára kerülne csak sor; és ha a jelenlegi „szekció rendszer" helyett, mely egymással alig-alig összefüggő referátumokat kapcsol egybe, az eddiginél nagyobb mértékben át­térnének a szimpozion rendszerre, vagyis az egymással szorosan összefüggő referátumok, problémák együttes megvitatására. De ne legyünk igazságtalanok: jelenlegi formájában sem volt általános érvényű tanulságok híján a kongresszus. Különösen a plenáris üléseken elhangzott, összefoglaló jellegű előadásosok bizonyultak hasznosnak ebből a szempontból. Mivel közülök néhány teljes terjedelmében megjelenik lapunk e számában (Zsirmunszkij, Levin, Deugd, Köpeczi, Wellek), illetve már megjelent másutt (Szabolcsi Miklós: Az európai avantgarde áramlatai, Kritika, 1967. 12. sz.), beszámolónkat ezúttal rövidre foghatjuk. Az irodalmi irányzatok — korszakok léte, nemléte, mibenléte körül folyó évtizedes viták és kutatások során kialakult csaknem valamennyi álláspont, vélemény, elmélet képviselői jelen voltak, de komoly öcsszesapásokra mégiscsak elvétve került sor. Az álta­lános várakozás ellenére sem robbant például ki az a — folyóirat-hasábokon igen szen­vedélyesen folyó — vita, amelyben az egyik tábor bizonygatja, a másik meg kétségbe vonja az irodalmi korszakok, stíluskoraszkok létét, illetve mint kutatói hipotézisek szük­ségességét. Nem kerekedett ki tárgyszerű vita arról sem, hogy az irodalmi irányzatok, korszakok kialakulásában milyen tényezők játszák a vezetőszerepet. A szovjet delegáció vezetője, ZSIRMUNSZKIJ ée néhány tagja, pl. I. NYEUPOKOJEVA: The Comparative Aspects of Literature in „The History of World Literature") például azt fejtegette, hogy az iro­dalmi irányzatok létrejöttében a társadalmi tényező a döntő, s hogy a hasonló társadalmi körülmények teremtenek, teremthetnek hasonló irodalmi mozgalmakat a különböző országokban. Bár e jelenlevők közül sokan bizonyára nem osztották e nézetet, polemikus éllel, tudomásunk szerint, csak néhány szekció-előadás szerzője, például C. BRAVO­VILLASANTE (Las corrientes sociales del Romanticismo en la obra de la Avellaneda) és G. GUILLÉN (hozzászólás a záró-szimpozionon) reflektált rá. Ha Zsirmunszkij joggal nevezte saját módszerét az irodalmi irányzatok „történeti tipologizálásának", akkor a C. DE DEUGD utrechti professzor alkalmazta módszerre leg-282

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék