Hadtörténelmi Közlemények 1888. évfolyam (1. kötet. Budapest, 1888)
I. Értekezések és önálló nagyobb dolgozatok - Majláth Béla: Hadtörténeti ereklyék a magyar nemzeti múzeumban 186. p.
neti tények fűződnek századokon át vívott harczainkból? Hát déd-és ősapáinkat mi lelkesítette a vitézségre, mi tüzelte csatára, midőn megriadt a harczi tárogató, meghurczolták a véres kardot ? Az a csatabárd, szablya, buzogány, kelevéz, melyet egy-egy családnak nemzedékei évszázadokon át jó s rossz szerencse közt forgattak kezökben, mely az ősapák vitézi voltát híresztelé, s becsületet szerezve, örökül maradt az ivadékra, hírével, dicsőségével, nevével, s a kegyelet, melylyel azt az unoka felövedte, az emlékezet őseire, lelkesedést szült, vitézséget szerzett neki, bár ha csak a hegedősök énekeiből, apja elbeszéléseiből ismerte a hazáért vívott csatákat, s őseinek fegyverei beszéltek hozzá némán, kiolvasta csorba éléből a kardnak, horpadásából a sisaknak, rongyaiból a pánczélingnek a harczi tényeket, miknek ezen tárgyak tanúi valának. Mi magyarok nem bírunk fegyvertárakkal, nincsenek arsenáljaink, nincsenek fegyvertani múzeumaink, mint más nemzeteknek és országoknak, hol a hadtörténet egyik fontos részét, a fegyverek fejlődési történetét a maga összeségében, egy kerek egészben tanulmányozni lehet, s mindaz, ami hazai szempontból a nyilvános tanulmányozásnak hézagos kalauzul szolgálhat: a magyar nemzeti múzeum régiségtárának fegyvergyűjteménye. S midőn itt végig tekintünk, s élvezettel szemléljük az ütő, szúró, vágó, lövő, védő fegyverek sorozatát, elkezdve a középkor századaitól le egészen a jelen korig, nem egyszer merül föl bennünk a kíváncsiság, a kérdés: vájjon eme ketté törött, rozsdamarta kard kié lehetett? ki viselte oldalán? minő harczi események fűződnek ama gerezdei buzogányhoz, melyet egykor a vitéz magyar büszkén forgatott kezében, életét védve, halált szórva a harczok mezején ? s míg századok óta a hazai föld porával vegyültek el hamvai az itt függő kelevért hajító vitéznek, — elveszett neve, nem tudjuk, ki volt ő, — kopjája hallgat, s némán őrzi emlékét a régen múltnak. Pedig hajd ! a magyar hadi történet legendaszerű hőseinek nevénél ma is megdobban a magyar ember szíve, ma is áhítattal áll meg, és elmerül lelkével egy-egy foszlány, egy-egy töredékdarabnál, melyhez Árpád-kori királyaink, annyi véres csatáink, a hős Toldy Miklós, egy Kinizsy Pál, a Hunyadyak, Zápolya János, a Prákóczyak stb. neve fűződik. S ezen kegyelet, melylyel a