Hadtörténelmi Közlemények, 113. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Pécs, 2000)
2. szám, melléklet: László György: A nagy háború, ahogyan most látom
legvárományosabb képviselője volt, nem beszélve arról, hogy kiváló atléta és ismert nevű sportember is volt. Közemberként küldték ki a harctérre sok más önkéntessel együtt, neki azonban szerencséje is volt, mert bár az október 7-i éjszakán az oroszok őt is elfogták, de sikerült visszaszöknie, és ezért őrvezetői rangot kapott. A szegény Schindler is megjárta. Német neve ellenére nem tudott németül, és bár eljutott a tartalékos tiszti vizsgáig, az írásbeli vizsgáján üres vizsgalapot nyújtott be, de legalább őrvezetői rangban került a XV. menetzászlóaljjal a harctérre. Hogy miért választotta a 38. gyalogezredet, rejtély maradt. De lássuk az első 28 nap történetét: 1915. október 2-án a kecskeméti illetőségű cs. és kir. 38. Mollináry gyalogezred XV. menetzászlóalja menetkészen állott a budapesti IX. kerületi Vásár téren álló iskola terjedelmes udvarán. Az I. világháború alatt ez az iskola szolgált az ezred hadkiegészítő zászlóalja parancsnoksága céljaira, és a menetzászlóalj már csak a parancsra várt, hogy elinduljon a pályaudvar felé. Még meghallgattuk a katolikus tábori lelkész búcsúszavait, aki már nem áldotta meg a fegyvereinket, és nem beszélt győzelemről, csak hazatérést kért részünkre a Teremtőtől, bár tudta és mi is tudtuk, hogy ezt sokan közülünk nem fogják megérni. A menetzászlóalj parancsnoka, Thuránszky százados, megköszönte a lelkész szavait és jelt adott az indulásra. Én, mint a 2. század 2. szakaszának hátsó szárnytisztese, mint önkéntes vonultam a pályaudvar felé. A járdán szüleim, néhány rokon és egy kislány kísért, aki visszavárt. A vonathoz csak egy személykocsi volt kapcsolva a zászlóaljparancsnok és irodája, a négy századparancsnok és a 16 szakaszparancsnok részére, akik közül csak egy volt kadéti rangban, egy idős budapesti ügyvéd, aki éppen az én szakaszom parancsnoka volt. A többi kadét és kadétaspiráns marhavagonban volt elhelyezve, ugyanúgy, mint a zászlóalj kadétőrmesternél alacsonyabb rangú önkéntesei, tekintet nélkül arra, hogy volt-e tiszti vizsgájuk vagy sem. A legénység az altisztekkel együtt szintén marhakocsikban volt természetesen elhelyezve, valamint a zászlóalj egész felszerelése is. Mi, amíg vonaton utaztunk, gyakran látogattuk a kadétok vagonját, akik ugyanúgy cipelték a hátizsákjukat, mint a legénység. Tisztiszolgája csak a szakaszparancsnokoknak és a magasabb rangú tiszteknek volt. Közénk, önkéntesek közé volt beosztva egy cseh ezred szétformálása következtében hozzánk áthelyezett két cseh önkéntes is, akik gyönyörűen beszéltek németül és megleptek rendkívüli intelligenciájukkal. Összebarátkoztam velük és így meg mertem kérdezni tőlük, hogy a csehek miért adják meg magukat a harctéren. Bántódás nélkül nézett rám az idősebbik és megkérdezte, hogy 1849-ben Buda ostrománál a magyarokat a bástyákra felsegítő olasz katonákat és az 1859-ben Garibaldihoz átállt magyar katonákat miért nem tekintjük hazaárulóknak. Megértettem. Századparancsnokunk egy Udvardy nevű százados volt, akit akkor helyeztek át a vezérkartól csapattisztnek az ezredhez. Nem lehetett valami nagyon használható katonatiszt, mert akkoriban már keresve keresték a vezérkar részére a használható, intelligens csapattiszteket. Udvardy százados nyíltan azt hangoztatta, hogy ő már elfelejtette a vezényszavakat és ezért olyan alkalmakkor, amikor vezényszavakra lett volna szükség, a századparancsnokságot átadta az 1. szakasz parancsnokának, egy Adler nevű hadnagynak. Ez a hadnagy a legénység körében közutálatnak örvendett, mert 160 cm magassága mellett magát egy póthadistennek képzelte és csak úgy osztogatta a legkisebb vétségért is a kemény büntetéseket. Vonatunk a határállomáson rövid időre megállt, és ezalatt ellepték a pályaudvaron dolgozó orosz hadifoglyok, akik letérdelve kértek tőlünk kenyeret. Mi a vonaton (de később is a felvonulási idő alatt a front felé) el voltunk látva élelmiszerrel és így felesleges kenyerünket szétosztottuk a szerencsétlen, éhező orosz hadifoglyok között. Egy-két napi bolyongás után a galíciai térségben, megálltunk egy Krisztianapol nevű vasútállomáson, ahol kiszállva gyalog mentünk egy Debrecen nevű faluig, ahol elkvártélyoztak bennünket. Ekkor tűnt fel nekem először a szláv nevű helységek egyikének-másikának ismerős hangzása. Ennek a falunak a neve, amely magyarul ydárat jelent, összecseng a magyar Debrecen névvel. Lehet, hogy Debrecen eredetileg egy szláv nevű vásárhely volt? Ezen a helyen a zászlóalj három napon át pihent. Az önkéntesek és az altisztek bejárhattak Krisztianapolba és a szomszédos Szokolba, ahol a kisebb zsidó boltokban megteázhattunk és némi élelmiszert, valamint csokoládét és cukrot is vásárolhattunk. A legénységet padlásokon, csűrökben helyezték el, az önkéntesek ugyanúgy, mint a tisztek, a módosabb lengyelek házaiban találtak szállásra, meghalni azonban csak a padlón tudtunk, takarónkra feküdve és köpenyünkkel takarózva. A lengyelek, amilyük volt megosztották velünk és reggelen