Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)
1. szám - Szemle - Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban (Szakály Sándor) 375-377
a különböző településeken 1945 után felvett statisztikai adatok, korabeli veszteségi kimutatások, emlékezések egybeeséseit és nem egy esetben azok ellentmondásait is fel kell oldani. Ez úgy tűnik, hogy a nehézségek ellenére is a legtöbb esetben sikerült Stark Tamásnak. Kutatási módszerére jellemző a források iránti tisztelet, de egyben a kritika is, az alaposság és a legapróbb jelzés, anyag felderítése iránti igény. Legújabb munkájában a második világháborús emberveszteséghez szorosan köthető témát dolgozta fel, nevezetesen azt, hogy vajon hányan, mikor, honnét és miért kerültek fogolynak a Szovjetunióba a második világháború évei alatt és annak befejeztét követően? Stark Tamás könyvében - ahogy a címben is olvashatjuk - következetesen foglyokról ír s teszi azt, megítélésem szerint, helyesen. Stark ugyanis jól érzékelte és jelezte egyúttal, hogy a valamikori Szovjetunióba került magyarok, illetve magyar állampolgárok - a megkülönböztetés azért is lényeges, mert utóbbiak között jelentős számban voltak németek és más nemzetiségűek is - jelentős része nem katonaként, az akkori magyar királyi honvédség tagjaként került fogságba és lett hadifogoly, hanem polgári személyként került a szovjet hatóságok , jóvoltából" a távoli világba. Hogy ez miért következhetett be, s miért nevezhetnénk az elhurcoltakat akár „modernkori rabszolgáknak?" Úgy vélem, azért, mert az akkori Szovjetunió politikai vezetése, illetve annak egyik meghatározó személyisége már 1943-ban tett olyan kijelentést, amelyből lehetett következtetni a később bekövetkezettekre. Vjacseszlav Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa 1943. június 7-én a moszkvai brit nagykövethez, Sir J. C. Kerrhez írott levelében így fogalmazott: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nem csak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is." Molotov véleménye a későbbiek során akár megvalósult „kormányprogramnak" is tekinthető. Az akkori Magyarország területére 1944 augusztusának közepén benyomuló szovjet Vörös Hadsereg csapatai azonnal megkezdték a magyar, illetve magyar állampolgárságú lakosság tömegeinek különböző munkára való felhasználását - részben lakóhelyüktől nem túl távollévő területeken - és a hadifogságba esett katonák mellett megindult a civilek „összegyűjtése és elhurcolása" is. Az első ilyen cselekményekre Észak-Erdélyben és főleg a kárpátaljai területeken került sor. Utóbbi esetben nem kevés politikai szándék is szerepet játszott/játszhatott a lépések megtételében, hiszen a területre - amely a trianoni békediktátum következtében a létrejövő Csehszlovák államhoz került, majd 1939. március 18-a után ismét Magyarország részét képezte - a sztálini Szovjetunió (is) igényt tartott, s mint kiderült „az ott élők döntő többsége a Szovjetunióhoz való csatlakozás híve volt." (Az 1945 tavaszán már éledező benesi csehszlovák adminisztráció Kárpátalján megjelent képviselői rövid és eredménytelen kísérlet után befejezték tevékenységüket, feladták a kilátástalannak tűnő „harcot.") A Szovjetunió által megfogalmazott cél egyébként egyértelmű volt: mindazoknak, akik a Szovjetunióba kerülnek, a lerombolt ország helyreállításában kell „közreműködniük." Út-, vasút- és hídépítés, bányaművelés, mezőgazdasági munka és minden elképzelhető tevékenység várt az elhurcoltakra. A hadifogságba kerültek és az elhurcoltak száma természetesen nagyon nehezen határozható meg, de Stark Tamás és más kutatók is úgy vélik, hogy a Szovjetunióba került magyarok, illetve Magyarországról elhurcolt személyek száma összességében elérheti a hétszázezret, s közülük mintegy kétszázötvenezerre tehető a szülőföldjükre soha vissza nem tértek száma. Azaz ennyien veszítették életüket a fogolytáborokba történő szállítás során, a kényszermunkában, a fogságban. Stark Tamás - amint azt fentebb már jeleztem- foglyokról és nem hadifoglyokról, illetve nem csak hadifoglyokról ír, s teszi ezt szerintem helyesen. Azért is fontos hangsúlyozni ezt, mert különbséget kell tenni a haderő kötelékében szolgáltak, és a harcok következtében hadifogságba kerültek, és az elhurcoltak között, akik közül nem kevesen már elfogásukkor, illetve a Szovjetunióba történt szállításuk után, hadbírósági ítéletek következtében, elítéltekké is váltak. Ők lettek azok az elfogott, elhurcolt személyek, akik csak az 1950-es évek közepén térhettek vissza a Szovjetunióból ahol a döntő többségüket háborús bűnösként ítélték el a különböző