Hadtörténelmi Közlemények, 122. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2009)
2009 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szőcs Tibor: Egy "legendás" hős: Dugonics Titusz története
szerepelteti egyszerre, és egyik helyen indokolatlanul. A magunk részéről a harmadik lehetőséget sem látjuk túl valószínűnek, tudniillik mindkét helyen, egymástól függetlenül történt egy ilyen cselekmény, bár az tény, hogy a két ostromot nem sok idő választja el, és elvileg azonos támadó metódusok ellen azonos védekezési taktikákat vonultattak föl a védők. Ám hogy az esetet így kiemelték, mutatja, hogy semmiképpen sem számított hétköznapinak, már a kortársak számára sem. Elég furcsa véletlen lenne, ha a történelem ennyire direkt módon ismételné önmagát. Felvethetnénk persze, hogy 1464-ben már ismert volt a korábbi Névtelen, így egy katona szándékosan választotta ugyanazt a halált, de ez is csak bizonyítékok nélküli feltételezés lenne, mint a negyedik pontban leírt független vándortoposz felvetése. Legvalószínűbbnek az látszik tehát, hogy egyetlen helyen történt valami hasonló, és az szárnyra kelve utólagosan vagy visszamenőlegesen a másik eseménynél is megjelent. Bonfini egyébként mindkét hőstett megörökítését úgy vezeti be, hogy „emlékeznek”, illetve „megemlékeznek” („memorant”, „commemoratur”), ami, hacsak nem egy valódi tartalom nélküli humanista szófordulatról van szó, akkor két külön szóbeli hagyományra utal, bár azok egymáshoz való viszonya ez alapján nem állapítható meg. A jajcai eredetit támogatja az, hogy arról két külön forrás is beszámol, míg Belgrádot csak Bonfini említi. Ugyanakkor, ha valószínűség szerint nézzük a helyzetet, akkor inkább Nándorfehérvárra kellene helyezni, hiszen ott törtek be a törökök a várba, és ilyen betörések alkalmával sokkalta valószínűbb, hogy a belső tornyokra zászlókat kezdtek kitűzni, mint abban az esetben, amikor a külső falszakaszt rohamozzák (bár a lehetőség természetesen itt sem zárható ki). A történet 1456-ra helyezésére utalhat esetleg az is, hogy az itáliai humanista két leírását összevetve a korábbi tűnik elevenebbnek, és a történetbe szervesebben belehelyezettnek, a jajcai inkább csak egy utánérzés, amely a szűkszavú ostromleírás egyetlen „kis színeseként” jelenik meg. Végleges igazságot tenni a ránk maradt forrásanyag alapján azonban nem lehet. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy keringett valamiféle történet egy ismeretlen katonáról, aki így áldozta fel magát a törökellenes küzdelem során, amely leírás - a névtelen hősök sorsa szerint - más események kapcsán is megjelent. Mivel a két ostrom közül a Piccolomini által megteremtett hagyomány alapján a nándorfehérvári volt kapcsolatba hozható a cseh történelemmel, ezért a motívum XVI. századi cseh humanista, Dubravius tollán gyűrűzött tovább, azzal a kiegészítéssel, hogy maguk közül való hőst csinált belőle, amit a későbbi cseh orientációjú történetírás is átvett. Mikor jelentős késéssel a magyar történeti emlékezet is (újra) felfedezte a Névtelent, akkor ez az időszak éppen egybeesett a nemzeti ébredés korszakával, a XVIII-XIX. század fordulójával, így a Névtelen a hazafias önfeláldozás egyik alapköve lett, és a romantikus nemzeti múlt-kép fontos alakja. Ezt a hírességet használta ki az 1820-as évek elején Dugovics Imre, aki (részleteiben ismeretlen okok miatt) a saját családját kívánta rokonságba hozni a belgrádi hőssel. A tanult Kresznerics Ferenc és néhány régi dokumentum segítségével sikerült is a megyéjében jelentős hírre szert tennie, amely Döbrentei Gábor lelkesedése révén országos mértűvé dagadt, és valószínűleg Dugovics Imre minden előzetes várakozását felülmúlva, a magyar történelmi panteon részévé vált. Így lett a Névtelenből Dugovics Titusz, a hol horvát, hol szerb származásúnak titulált, szó szerint „legendás” vitéz, aki a sorsdöntő jelentőségű nándorfehérvári diadalnak most már visszavonhatatlanul részese lett Hunyadi, Kapisztrán, Szilágyi és a többiek mellett, mintegy önmagában reprezentálva minden ismeretlen katonát, aki ott az életét áldozta fel a török hadak ellen.