Hadtörténelmi Közlemények, 128. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2015)

2015 / 2. szám - SZEMLE - Veszprémy László: Paul Srodecki: Antemurale Christianitatis. Zur Genese der Bollwerksrethorik im östlichen Mitteleuropa an der Schwelle vom Mittelalter zur Frühen Neuzeit

Szemle az 1440-es években ennek legfőbb terjesztőjévé Piccolomini mellett maga a római kúria vált. Pars pro toto egyes erősségek is kivívták maguknak a Magyarország, illetve a kereszténység védőbástya elismerő címet, mint 1456-ban és utána Nándorfehérvár, amint arra III. Kallixtusz egyik levelében is utalt (169. o.). Mátyás megválasztásakor joggal utal a szerző arra, hogy a választás európai elfo­gadtatásában nem kis szerep jutott apja török­ellenes sikereire való hivatkozásnak, s lépésről lépésre saját személyét illesztette be az apjáról kialakult dicsfénybe. Azt persze utólag is el kell ismerni, hogy sikeres 1463-1464-es boszniai hadjárata valóban meghatározó módon állította meg a török előrenyomulást, s joggal nevezték Dalmácia pajzsának is a megmentett bosnyák területet. 1466 után a törökökkel együtt a cseh huszitákat is a király által kérlelhetetlenül üldözött ellenségek között emlegették, mintegy ezzel északra is kiterjesztve a védőbástya feladatkört. A továbbadás csatornáit is igen árnyaltan, számtalan, többször eddig mellőzött példát idézve mutatja be, a diplomáciai leve­lezésben, az udvari humanista költészetben és történetírásban. Ebben valóban meghatározó szerepet játszottak az itáliai humanisták, messze lekörözve ebben Mátyás hazai történetíróit, így Thuróczyt. A törökök felé mutatott békülékenység, majd az osztrák háborúk nagyobb aktivitásra ösztönözték a pápai udvart, ahol vádlón emlegették fel a magyar király kötelességét. Felveti annak kérdését is, hogy mennyiben volt puszta diplomáciai retorikai, s mennyire valós politikai célkitűzés a törökök­kel szembeni harc? Joggal értékeli úgy, hogy Mátyás összességében sikeresen, egy reálpolitikusi magatartással törte meg a török expanziót, miközben az ország védelmi képességeit a maximálisra növelte. Eközben taktikai meggondolásokból nyilván csak a retorika szintjén volt képes egy harcos és agresszív török elleni politikát felmutatni, amire a valóságban nem volt lehetősége, miközben a védelmi képesség fenntartásához is rendszeres nyugati pénzügyi segítségre szorult. Ennek eszköze­ként pedig a legnagyobb mértékben használta ki a „védőbástya” eszme előnyeit, aminek felemlege­tése a Habsburg-Corvin rivalizálásban is szerephez jutott, mindkét fél részéről, ellenkező előjellel. Az 1444-ben Várnánál elesett magyar-lengyel királyról, I. Ulászlóról lengyel földön és lengyel szerzők alakítottak ki egy olyan, Lengyelországot mint védőbástyát megtestesítő dicsfényt, amit aztán a jövőben a török, tatárok mellett kiegészítettek az ortodox népekkel, mindenekelőtt az oro­szokkal. Lengyel kontextusban a szó szerinti első említése az „antemurale” kifejezésnek 1462-ből adatolható (237. o.) II. Pius küldöttének, Girolamo Landónak tulajdonítva. A lengyel udvarban egy Mátyáséhoz hasonlítható napi politikai felhasználása (pápai jövedelmek átengedése, egyházi java­dalmak betöltése stb.) leginkább IV. Kázmér uralkodása alatt bizonyítható. A korabeli politikai térképen a moldvai fejedelemség is kulcspozíciót foglalt el, különösen a fekete-tengeri Chilia és Cetatea Alba kikötővárosokért folytatott küzdelmével. A lengyelek vagy éppen a ragusaiak egyaránt Európa kulcsának nevezték ezeket a városokat (chiave e porta). Az 1470-es években a közös török ellenes harcok idején a nyugat-európai levelezésben ki is érdemelte a moldvai fejedelemség is a „porta della christianità” megtisztelő címet, amit megfordítva a lengyelek is kihasználtak 1497-es moldvai hadjáratuk indoklásában. A Szerző művének egyik értéke, hogy időben az újkorig folytatja a védőbástya koncepció be­mutatását, miközben kitekint az 1514-es magyarországi parasztlázadásra, a mohácsi tragédiára. Különösen tanulságos, hogy miként sajátítják ki a Habsburgok és horvátok maguknak e szerepet, persze a valóságban a harctereken is bekapcsolódtak, illetve annak terhét átvették a magyarok ol­dalán a török ellenes küzdelmekbe. 1548-ban nem minden alap nélkül már Bécset említik, mint „höchst Hauptbefestigung der Christenhalt”. Utal arra is, hogy a horvátok saját magukra nézve egy 1519-es pápai kijelentésre vezetik vissza, ami azonban a forrásokban nem bizonyítható, ugyanakkor 1522-ben, Bécsben már valóban elhangzott. A védőbástyaképhez nyilván még számtalan adalék kapcsolható. Most csak néhányra utalunk, például 1541 után a felső-magyarországi városok a magukra maradottság, kiszolgáltatottság ér­zését jelenítették meg ebben a képzetben, így a bártfai iskolamester Melanchtonnak írott 1551-es levelében állapítja meg, hogy Pannónia védbástyájaként már csak a szász települések maradt meg.­ Ha a szerző kitekint napjaink politikai szóhasználatára, nyugodtan utalhatott volna a kommunista időszak védőbástya elképzeléseire, ahol az egyes országok a béke frontján védelmezték bástyaként . Idézi Guttman Barnabás: A felső-magyarországi városszövetség és a török a XI. század derekán. In: J. Újváry Zsuzsanna (szerk.): Az oszmán-magyar kényszerű együttélés és hozadéka. Piliscsaba, 2013. 98. o. HK 128. (2015) 2. 597

Next