Hadtörténelmi Közlemények, 130. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2017)

2017 / 1. szám - SZEMLE - Balogh Máté: Szabó Pál: 1440 - Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei

ban hagyatkozott is. Figyelemre méltó, hogy Szabó Pál az elérhető szakmunkák felhasz­nálásán felül személyesen végzett terepbejárásokat állításainak igazolására. Sajnálatos, a Tallóciak idejéből nem maradt elegendő forrás az erősség akkori építkezéseiről. Nándorfehérvár ismertetését követően a szerző áttér további korabeli erősségek bemuta­tására is, amelyek feltételezése szerint közvetve kapcsolatba hozhatóak Nándorfehérvárral. Raguza falainak bemutatása a Tallóciakhoz fűződő kapcsolata, illetve városra vonatkozó adatgazdaság miatt szolgált összehasonlítási alapul. Rodosz pedig a Johannita Lovagrend központjaként Nándorfehérvárhoz hasonló szerepet töltött be a kereszténység védelmé­ben. Ezen felül az egyik Tallóci fivér, Jován a vránai johannita perjelséget viselte, de Szabó Pál is elismeri, hogy közelebbi kapcsolat Jován és a lovagrend vezetése között nem mutatható ki. Hadtörténeti szempontból jelentős megállapítás, hogy a korabeli várépíté­szet a falak és a bástyák kiépítésénél már ekkor számolt a tűzfegyverek alkalmazásával. Röviden ismertetésre kerülnek azok az erősségek is, amelyeket II. Murád szultán ostro­molt, jelesül Thesszaloniki, Szendrő és Galambóc. A fejezetet egy, a felsorolt erősségek fal- és toronyvastagságát összegző táblázat zárja, így segítve Nándorfehérvár elhelyezé­sét a korabeli erősségek között. A következő, igen rövid rész a tatai szerződés részleteit, valamint a vár átadásának folyamatát ismerteti. Az 5. fejezet, amely A Tallóciak, a déli végektől Nándorfehérvár kapitányságáig címet viseli, egy külön kis családtörténeti kutatás a várat 1440-ben védő famíliáról, pontosabban a négy Tallóciról: Matkóról, Frankról, Petkóról és Jovánról. A szerző azon adományozó oklevelet mutatja be, amely részletesen taglalja a legidősebb Tallóci fivér, Matkó részvételét Galambóc 1428. évi ostromában, külön kiemelve szak­értelmét a korabeli tűzfegyverek terén. Szabó Pál itt ügyesen fűzi egybe a családtörté­netet az 1440-es ostromot megelőző had- és politikatörténet összefoglalásával. Külön alfejezetben tér ki a polgári származású Tallóci család nemességének kérdésére, főként az általuk használt címeres pecséteket és házasságaikat hozva példának. A szerző érve­lése meggyőző, valóban nehezen hihető, hogy országos főméltóságot betöltő személyek a korban ne szereztek volna nemességet (is), még ha a Zsigmond által alapított Sárkányos Rendbe nem is kerültek be. Ezt a nemesítő oklevél hiánya önmagában még nem indokolja. A szerző szót ejt még a Tallóciak és Cilleiek közötti rivalizálásról a horvát-szlavón-dal­­mát báni hatalom birtoklásáért, valamint röviden kitér Zsigmond 1437. évi törökellenes hadjáratára is. A soron következő szakasz már az ostromot közvetlenül megelőző (1429 és 1440 közötti) határ menti török betöréseket és kisebb hadjáratokat veszi sorra, amelyek véle­ménye szerint új szakaszt nyitottak a korai török-magyar háborúk sorában. Leszámítva Zsigmond kísérletét a Német Lovagrend Szörénységbe való betelepítésére 1429 és 1432 között, ekkora már a déli határ szinte teljes védelmét a Tallóci család tagjai látták el. Ezt az időszakot Szabó Pál találóan Tallóci-szakasznak nevezte el. Közvetlen és megbíz­ható források hiányában a szerző a Tallóciak által kiadott oklevelek apró megjegyzéseiből rekonstruálta a határ menti katonai aktivitást, majd külön kitért II. Murád 1438. évi erdé­lyi hadjáratára és Szendrő következő évi ostromára, mint Nándorfehérvár megtámadásá­nak közvetlen előzményeire. A szerző szerint ekkor a török hadjáratok közvetlen célja már Szerbia teljes bekebelezése lehetett. A hetedik fejezet szolgál talán a legérthetőbb magyarázatául, miért nem kapott kellő figyelmet a vár ostroma az ország akkori vezetésétől. Az Albert király halála után két

Next