Hahota, 32. (1988)

Hínárba áztatva avagy az óceán hajótöröttét (részletek) 1867 augusztusában léptem a Pokolmártás fedélzetére, mely a gravesendi dokk mö­gött vesztegelt abban az idő­ben,­­másodkormányzói minő­ségben. (Tudniillik én.) — Isten hozta a fedélzeten, Blowbard! — kiáltott felém harsányan Bilge kapitány, ki­kukkantva az iránytűszekrény­ből, miközben kezét barátsá­gosan nyújtotta felém a hajó­far főtatján keresztül a fedél­köz horgonyára. Valódi, hamisítatlan tenge­részkülsejű férfi állt előttem, a harmincas és hatvanas évek közt, mosolygós, frissen borot­vált arccal, melynek simaságát csak két pompás pofaszakáll tette változatossá. Ezenkívül még hatalmas szakáll lógott az állán, a hátán és a kezein, míg őszbe csavarodott bajusza vállain átvetve tette teljessé a képet. Mögötte a másodkapitány, a harmadkormányos és egy vagy két háromnegyed matróz sorakozott fel. Már akkor ész­revettem, hogy bizonyos néma szemrehányással pillantottak Bilge kapitány délceg alak­jára. Közben az előkészületek se­rényen folytak tovább. Az ár­bocok be voltak olajozva, a vi­torlák duzzadóra kitömve, megvasalva. A legénység bal­tával felfegyverkezve vagdalta a kikötőhidat, az egyedüli tár­gyat, ami még a parthoz kö­tött. - Minden rendben? - kiál­tott a kapitány a maga nyers modorában. - Ó, igen, hogyne, sir! — kiáltotta karban a legénység. - Ez esetben szedjétek fel a horgonyt, s küldjétek le egy embert a kamrakulccsal a ha- 1

Next