Hajdú-Bihari Napló, 1973. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

felfedeztek Filmet forgatnak — esti felvétel. A téren — ahol át kellene mennem — lámpák, fényözön, körben tömeg, ácsorgók. Ezért kell most nekem kerülni, mert itt aligha lehet átjutni. Bosszant a dolog, bosszantanak a bámészko­dók. Belül a téren ráadásul nem történik semmi. Egy rendőr sétálgat a tér közepén, egy igazi rendőr. Megkérdezek egy ácsorgót, hogy mi van itt. Azt mondja, hogy éppen szünet van, biztosan átírják a jelenetet. Jól értesült, gondolom, s jobban megnézem a sovány, pattanásos arcú fiatalembert, aki dohányzik, s egyre csak a tér felé bámul, ahol nem törté­nik semmi. Biztosan ez is színész szeretne lenni mint annyian. Biztosan beleképzeli magát ezekbe a díszletekbe, s álmodik, álmodozik. Egyike ta­lán annak a sok-sok ezernek, aki ötször-hatszor is megpróbálkozott már a színházművészeti főiskola felvételi bizottsága előtt, s a főiskola portása már név szerint üdvözli, amikor újra megjelenik, hogy felvételizzék. De­hát ebből elég... — Tessék mondani, át szabad itt menni? — kérdezem egy termetes asszonyságtól, akinek kabátja alól kilátszik a pongyola, valószínűleg a kö­zeli házak valamelyikéből való, s ugyancsak nézi a semmit. — Ha vissza nem zavarja a rendőr! — mondja egykedvűen. Elindulok. A rendőr a tér közepe táján áll, s éppen háttal. A cipőmnek gumitalpa van, nem csap zajt, a rendőr csak akkor vesz észre, amikor már mellette haladok. Nyugalom és bátorság, biztatgatom magam. Közben tudom, ér­zem, hogy a tömegnek pillanatnyilag más látnivalója sincs a téren, a lám­pák fényében, csak én és a rendőr. Annyi szent, bizarr érzés ez a szereplés. A rendőr azonban nem szól. Valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy a tér közepéig merészkedtem volna, ha közönséges halandó vagyok, tehát filmesnek néz. A, ebben lehet valami — gondolom —, lehet, hogy olyan filmes külsőm van. Hogy is mondjam? Szóval, olyan filmes... Most már valamivel ott­honosabban mozgok, frissebben lépkedek a lámpák tüzében. Persze, to­vábbra is célom felé haladok, következetes vagyok, én itt csak átmegyek, mert nincs kedvem kerülni, holmi filmezés miatt. Még néhány lépés és bent is vagyok az utcában, ami még ugyancsak a filmeseké, de a teret már elhagytam. A szereplésnek azonban nincs vége, erre is van díszlet, meg lámpák. Egy ócska pincelejáratot remekül kidekoráltak, ki van írva: Derby kávézó. Ott megyek el, nézem, meg kell adni, jópofa dolog. A pince előtt néhány szék, filmesek heverésznek rajtuk félig ülő, félig fekvő helyzetben, ezek is lógnak, dohányoznak. Én meg csak nézem a műkávézót, s megyek. Itt is a placcon vagyok, megvilágítva, egyedül. Ekkor azt mondja az egyik heve­­résző filmes: — Ehol van, ni! Ez a fickó kellett volna nekünk, nem igaz? — Tényleg — mondja egy másik — jó külvárosi fej. Nézek körbe, az­tán a filmesre, aki kétségtelenül felém mutat a cigarettás kezével, más nincs is a közelemben. Most már a többiek is rám bámulnak s unottan bó­logatnak, hogy hát igen, csakugyan én kellettem volna nekik. Úristen! — hasít belém a felismerés — felfedeztek. Felfedeztek, csak­hogy az utolsó óra után egy órával. Ezek kerestek egy jó külvárosi fejet, pontosan egy olyat, mint az enyém, de mit tudom én, hogy hol voltam én addig, amíg keresték. Végül bizonyára beleuntak a keresgélésembe, meg­elégedtek egy olyannal, akit végül is találtak. Szóval elkéstem, én az igazi, akit valójában kerestek. Valamit lassul a menésem és vigyorgok a filmesek felé. Nézzék meg jól az igazi külvárosi fejet, hátha érdem­es még szereplőcserét csinálni. Szóval, hogy esetleg azt mondanák annak a másiknak, hogy ne haragud­jon, kap némi fájdalomdíjat, de nincs mit tenni, megjött az igazi szereplő, akit kerestek ... Ám nem állják utamat, mehetek. Húzok is tovább, mert megállni itt mégsem állhatok meg, micsoda nevetséges helyzet volna az! Megyek és közben eszembe jut néhány sztár, hogy melyiket hogyan fedezték fel a film számára. Hát, igen ...! Van, aki megtalálja a szerencséjét. Vannak emberek, akik mindig ott vannak, ahol lenniök kell. Vannak emberek, akik soha sehonnan sem késtek le, akik sosem késik le a szerencséjüket. Nem vagyok közülük való. Én mindenünnen elkések, én mindent lekések... Mert, ugye, a tehetség még önmagában semmi, el is kell tudni adni, s hoz­zá időben, amikor veszik... Közben kiérek az utcából, a filmesek világából, s eszembe jut, hogy hátha azért még most sem késő. Lehet, hogy azok ott csak olyan segédren­dezők voltak, s amikor én elhaladtam előttük, mindjárt bementek a fő­rendezőhöz, hogy azt mondja: „Főnök, képzelje, az imént itt ment egy olyan jó külvárosi fej, tudja, akit hetekig kerestünk!” Mire a főnök: „Hol van? Csak nem azt akarjátok mondani, hogy hagytátok elmenni!” „Hát, hagytuk, főnök!” — nyögik ki amazok. A főnök meg ordít: „Utána, a szent­ségit neki!” Igen — gondolom —, vissza kell fordulni... Vissza kell fordulni, ne keresgéljenek ott hiába, hogy hová tűnhettem, hová tűnhettem. Utamat állja azonban a rendőr, egy másik rendőr, aki a filmesek területét emerrel lezárja: — Kérem, itt nincs átjárás! Mondom: — Hiszen, láthatta, arról jöttem, én most csak vissza akarok menni! — örüljön — mondja a rendőr —, örüljön, hogy egyszer átengedték! így hát megállok a tömegben, s nézem, nézem messziről a teret, a Der­by kávézót, s várom, hogy majd csak megkezdődik tán a filmezés — nél­külem ... D. Kiss János OLVASÓNAPLÓ Az első debreceni Petőfi-szobor A Megyei Petőfi Akcióbizottság (nem szerencsés nevezet) a költő születésének 150 éves évfordulójára gazdag programot állított össze, s azt ízléses füzetben közre is bocsá­totta. Ismerteti a kiadvány többek között a megyénkben fellelhető Petőfi-emlékhelyeket, Petőfi-emlék­­táblá­kat, Petőfi-szobrokat, a Petőfi téri bronz- és a Csokonai Színház falában lévő műkőszobrot. Nem em­líti azonban a Református Kollégi­um dísztermi lépcsőházában álló Petőfi-szobrot, a pesti Petőfi-szobor gipszeredetijét. Más, az évforduló megünneplésére készülő intézmé­nyek is megfeledkeztek róla. Amikor még én diákoskodtam, a március 15-i megemlékezéshez hozzátartozott nemcsak a Kossuth­­szobornál tartott ünnepély, hanem ennek a Petőfi-szobornak a koszo­rúzása is. (Akkor még a Medgye­­sy-féle szobor helyén a Royal ven­déglő, a Tabarin nevű mulató állt.) A kollégiumi Petőfi-szobor és bronz másának létrejötte összefor­rott Reményi Edének (1828—1898), a világhírű magyar hegedűsnek ne­vével. Reményi már 1847—48-ban ünnepelt művésze Párizs és London közönségének. A forradalom és sza­badságharc hírére azonban otthagy­ja Britanniát, és Kossuth zászlója alá siet. Először Klapka György, majd Görgei Artúr seregében szol­gál, és hegedűjével felbecsülhetet­len szolgálatot tesz a függetlensé­gi és szabadságharc ügyének. A spártai Türtaiosz lelke lakozott benne — írja egyik méltatója. Pihe­nőkön, tábortüzeknél a hegedűjéről feszengő Repülj fecském, a Klapka­ és a Rákóczi induló minden riadó­nál és csatakiáltásnál erősebb harc­ra hívó szónak bizonyult. A szabadságharc bukása után az üldöztetések elől emigrációban ke­resett menedéket. Európában és Amerikában rendezett hangverse­nyeivel segített a magyar ügy mellé állítani a külföld közvéleményét. 1859-ben amenesztiában részesül. Hazajön, 48 eszméihez azonban éle­te végéig hű marad. A kiegyezés utáni szabadabb leh­­­hetőségeket felhasználva a legtöb­bet ő tette azért, hogy Petőfi Sán­dornak Pesten szobra legyen. Való­sággal összehegedüli a szobor költ­ségeit. 60 000 Ft-ot ad erre a nemes, hazafias célra. (Az összeg nagysá­gáról fogalmat alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy az Izsó-féle debreceni Csokonai-szobor összes költsége 1872-ben 22 000 Ft-ra rú­gott.) A Petőfi-szobor Országos Végre­hajtó Bizottságának nem maradt más feladata, mint hogy e pénzből a szobor elkészíttetéséről és felállí­­tásásról gondoskodjék. Izsó Miklós tervei alapján — mert Izsó 1875-ben meghalt — ta­nítványa, Huszár Adolf mintázta meg a Talpra magyar­t szavaló Petőfit. A szobrot a pesti Duna-par­­ton állították fel és 1882. október 15-én leplezték le. Az avató beszé­det Jókai mondotta: „Uraim! A Petőfi-szobor a legdrágább emlék a földkerekségen, mert a legzen­­gőbb ércből van öntve: csupa hege­dűszóból készült... Reményi na­gyobb csodát tett lantjával, mint Orpheus, mert ő köveknél nehezeb­bet mozdított meg, a nemzeti kö­zönyt, és meg tudta szelídíteni a minden fenevadnál erősebbet, az akkori policiát.” A Petőfi-szobor Országos Végre­hajtó Bizottsága 1882. július 18-án Keleti Gusztávnak, a híres műkriti­kusnak, festőművésznek, a MTA tagjának elnökletével Budapesten tartott ülésén Reményi Antal bizott­sági jogtanácsos és titkár, a művész testvérbátyja javaslatára indítvá­nyozta, hogy a Huszár Adolf tanár úr által készített 12 láb magasságú Petőfi-szobor nagy gipsz mintája, mely 22 000 Ft-ba került, ajándákoz­­tassék a Debreczeni Református Collégiumnak, mely tanintézet a nagy költő iránt különös kegyelet­tel viseltetik és kellő helyiséggel rendelkezik elhelyezésére, azon fel­tétellel, hogy a szobor­részeknek Bécsből az öntő műhelyből leszál­lítási és felállítási költségei a főis­kolát illessék. E szép és megtisztelő ajándékot a kollégium tanári kara hazafias kötelességének tartotta elfogadni, és Révész Bálint püspök is helyesel­te elhatározásukat. Bizottságot ala­kítottak a szobor leszállítására és felállítására szükséges intézkedések megtételére, valamint a költségek közadakozás útján történő beszerzé­se végett. Elnöke Balogh Ferenc igazgató tanár, tagjai Géresi Kál­mán, Liszka Nándor, Kovács János, Illyés Gyula, Krisztiáni Alajos, ta­nárok, továbbá Gelenczei Pál és Szikszai Lajos szakértők. A bizottság rögtön munkához lá­tott. Az általa kibocsátott felhívás­ra a város közönsége, testületei, ta­nárok és diákok adományaiból 310 Ft 49 kr. gyűlt össze. A szobordara­bok lehozatala és a levelezési költ­ségek 192 Ft 45 kr-t tettek ki, a fennmaradó összeg pedig fedezte a szobordarabok egybeillesztésének, felállításának, bronzszínnel való be­vonásának és a vörös márvány ta­lapzat elkészítésének költségeit. Ez utóbbi Szikszai Lajos alkotása. A mintázó művész, Huszár Adolf 1883. május 12-én Budapestről Deb­recenbe jött, megtekintette és jóvá­hagyta a 2.300 kg és 2 öl magas szo­bor felállítási helyét a kollégium díszterme előtti lépcsőfordulóban azzal a megjegyzéssel, hogy ott ép­ségben állhat akár 500 évig. (Az idő viszontagságainak kevésbé ellenálló gipszszobrot ugyanis nem lehetett köztéren elhelyezni. Bronz bevonata azonban olyan jól sikerült, hogy a műalkotás bronzszobor látszatát kelti.) Majd leküldötte tanítványát Andréka József ifjú szobrászt, s az 9 napig dolgozott a szobor darabja­inak összeillesztésén és a felállítá­son. A Petőfi-szobor leleplezése 1883. október 31-én nagy ünnepélyesség­gel ment végbe. Ott volt az egyház­­kerület püspöke és főgondnoka, a város polgármestere, eljöttek a 48-as honvédek, az országgyűlési képvise­lők, a kollégium egész tanári kara és ifjúsága. Az ünnepély a Himnusz hangjaival kezdődött. Ünnepi beszé­det mondott Balogh Ferenc főisko­lai tanár. A kollégiumi kántus a megzenésített Nemzeti Dalt énekel­te. Az ifjúság szervezetei: a Magyar Irodalmi Önképzőkör, a Felsőbb ta­nulók Olvasóegylete, a Jogászön­képzőkör, a Tanítóképezde Önkép­­zőegylete, a Hittanszaki önképző Társulat koszorút helyeztek el. A szoboravatás befejezéseként a kán­tus a Tied vagyok, tied hazám c. Petőfi-verset énekelte. Úgy gondolom, kegyeletes köte­lességünk, hogy a jubileumi évfor­dulón erről a kissé elfelejtett Pető­­fi-szoborról is megemlékezzünk. Dr. É. Kiss Sándor 4 Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon Nagy feladatra vállalkozott a szerző, amikor tervbe vette a magyar demokrati­kus és szocialista agrárátalakulás történe­ti feldolgozását. A felszabadulás óta el­telt több mint negyedszázad gyökeres át­alakulást hozott a magyar falu, a magyar parasztság életében. A mezőgazdaság, az agrártársadalom fejlődésének, problémái­­nk elemzésében és feltárásában már jelen­tős eredmények születtek, elsősorban az agrárgazdaságtan és a szociológia terüle­tén. Az agrártörténetírás is eljutott a földreform országos szintű történelmi elemzéséig, de kisebb-nagyobb jelentősé­gű tanulmányokon túl adós maradt a szo­cialista agrárátalakulás bemutatásával. Az MTA Agrártörténeti Bizottsága elhatároz­ta ugyan, hogy megíratja a szocialista me­zőgazdaság kialakulásának történetét és meg is történtek már az első lépések. A születő termelőszövetkezeti monográfiák szerzőinek egyik nagy gondja viszont ép­pen az országos összefüggések kitapintá­sa, a helyi megyei történések szerves be­kapcsolása az országos fejlődésbe. Ez is indokolttá teszi egy átfogó történeti elem­zés megírását. Orbán Sándor - aki a magyar agrár­történetírás egyik legtermékenyebb, a „ké­nyes kérdéseket” bátran elemző és véle­ményt mondó, a történeti szintézis igé­nyével fellépő történész - joggal vállal­kozhatott e hézagpótló mű megírására. Nem feladatunk, hogy Orbán történeti munkásságát számba vegyük, de el kell mondanunk, hogy azon történészek egyi­ke, akik átfogó munkájukat értékes, ese­tenként forrásfeltáró jellegű előtanulmá­nyokkal alapozták meg. A szerző egyik érdeme, hogy egységes folyamatként ábrázolja a hazai agrárfej­lődés két szakaszát. Az első fejezetben a népi demokratikus agrárátalakulás forra­dalmi jelentőségét hangsúlyozva fogalmaz­ta meg a következő gondolatot: a demok­ratikus agrárforradalom „ ... a paraszt­ság korábban jobban, most kevésbé pola­rizált rétegződéséből eredő feszültségek szociális és politikai szövetségi problémáit nem oldotta meg, de üzemi — termelési szempontból sem járhatott hosszabb távon előrejutással.”­ A szerző így teremti meg a közvetlen kapcsolatot a következő két fejezettel, amelyekben a mezőgazdaság szocialista átalakulásának kísérleteit, illet­ve a szocialista átalakulás befejezését tár­gyalja. Orbán áttekintést ad a felszabadulás után született szövetkezeti elképzelésekről, részletesebben tárgyalja az MKP, majd az MDP szövetkezeti politikáját. A termelő­szövetkezeti mozgalom kibontakozásának első szakaszában meghatározó szerepet tu­laj­donítot a politikai vezetés a kulákság korlátozásának és felszámolásának. A szer­ző elemzően vizsgálja a gazdag paraszt­­probléma megoldásának koncepcióját, érintve ennek középparaszt vonatkozásait is. A táblás gazdaságok, az első termelő­­szövetkezetek fontosabb kérdéseiről is szó esik e fejezetben. A kialakított agrárpoli­tikának fontosabb jellemzői a következők voltak: néhány éven belül befejezni a me­zőgazdaság szocialista átalakítását, az adó­terhek szinte korlátlan növelése (nem­csak a gazdagparasztoknál, hanem közép- és dolgozóparasztoknál is), tagosítások, földfelajánlások, a termelőszövetkezetek elégtelen támogatása stb. A hibás agrár­­politika következményeinek részletes elem­zése nyomán joggal állapíthatta meg a szerző, hogy a termelőszövetkezetek nem váltak igazi, a parasztok önkéntes társu­lásaivá. Az 1955 júniusi határozat követ­keztében sikerült lépéseket tenni a torzu­lások kijavítására, de ezt a folyamatot az 1955 tavaszán beállt új helyzet visszave­tette. Újra napirendre került a szövetke­zetek számszerű fejlesztése, a gazdagpa­rasztság veszélyének eltorzulása. Az ellenforradalom súlyos visszaesést okozott a termelőszövetkezeti mozgalom­nak, több mint 1500 termelőszövetkezeti csoport felbomlott, a termelőszövetkezeti tagok száma még nagyobb mértékben csökkent. Az MSZMP agrárpolitikája megszüntette a kötelező begyűjtést, az erő­szakos átszervezést és a tagosítást, orvo­solta a főbb paraszti sérelmeket. Az MSZMP KB­­­1958. decemberi ülése meg­állapíthatta, hogy a termelőszövetkezetek stabilizálódtak. Nem a számszerű gyara­podás, hanem az üzemi színvonal és az árutermelés növekedése volt a meghatá­rozó. Orbán Sándor reálisan - nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve - vizs­gálja a tömeges átszervezés feltételé­nek kialakulását és mutatja be az átszervezés folyamatát. A szerző e részben érinti a termelőszövetkezeti mozgalom néhány fon­tos, ma is aktuális problémáját: a munka­erő kérdést, a beruházási politikát, a ve­zetést, a háztáji gazdaságok kérdését, a pa­rasztság jövedelmi színvonalát stb. Helyesen állapította meg Orbán Sándor, hogy a szocialista átalakítás befejezésével lezárult a nagy átalakulások kora, de to­vább tart a falu, a parasztság forradalmi átalakulásának folyamata. A szerző felhív­ja a figyelmet a parasztság életmódjában és tudatában jelentkező változásokra is. A munka értékét nagyban emeli, hogy a szerző az irányító párt és állami szervek eddig nem publikált iratanyagát is fel­használta. Néhány kérdésnek részletesebb kifejtése hasznos lett volna, a gondot el­sősorban a helységmutató hiánya okozza. Összegezve az olvasó, a kutató öröm­mel veheti kezébe Orbán Sándor színvo­nalas munkáját. (Akadémiai Kiadó, 1972. 258 old.) Gazdag István HAJDÜ-BIHARI NAPLÓ — 1973. JANUAR 14.o

Next