Hajdú-Bihari Napló, 1973. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-14 / 11. szám
felfedeztek Filmet forgatnak — esti felvétel. A téren — ahol át kellene mennem — lámpák, fényözön, körben tömeg, ácsorgók. Ezért kell most nekem kerülni, mert itt aligha lehet átjutni. Bosszant a dolog, bosszantanak a bámészkodók. Belül a téren ráadásul nem történik semmi. Egy rendőr sétálgat a tér közepén, egy igazi rendőr. Megkérdezek egy ácsorgót, hogy mi van itt. Azt mondja, hogy éppen szünet van, biztosan átírják a jelenetet. Jól értesült, gondolom, s jobban megnézem a sovány, pattanásos arcú fiatalembert, aki dohányzik, s egyre csak a tér felé bámul, ahol nem történik semmi. Biztosan ez is színész szeretne lenni mint annyian. Biztosan beleképzeli magát ezekbe a díszletekbe, s álmodik, álmodozik. Egyike talán annak a sok-sok ezernek, aki ötször-hatszor is megpróbálkozott már a színházművészeti főiskola felvételi bizottsága előtt, s a főiskola portása már név szerint üdvözli, amikor újra megjelenik, hogy felvételizzék. Dehát ebből elég... — Tessék mondani, át szabad itt menni? — kérdezem egy termetes asszonyságtól, akinek kabátja alól kilátszik a pongyola, valószínűleg a közeli házak valamelyikéből való, s ugyancsak nézi a semmit. — Ha vissza nem zavarja a rendőr! — mondja egykedvűen. Elindulok. A rendőr a tér közepe táján áll, s éppen háttal. A cipőmnek gumitalpa van, nem csap zajt, a rendőr csak akkor vesz észre, amikor már mellette haladok. Nyugalom és bátorság, biztatgatom magam. Közben tudom, érzem, hogy a tömegnek pillanatnyilag más látnivalója sincs a téren, a lámpák fényében, csak én és a rendőr. Annyi szent, bizarr érzés ez a szereplés. A rendőr azonban nem szól. Valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy a tér közepéig merészkedtem volna, ha közönséges halandó vagyok, tehát filmesnek néz. A, ebben lehet valami — gondolom —, lehet, hogy olyan filmes külsőm van. Hogy is mondjam? Szóval, olyan filmes... Most már valamivel otthonosabban mozgok, frissebben lépkedek a lámpák tüzében. Persze, továbbra is célom felé haladok, következetes vagyok, én itt csak átmegyek, mert nincs kedvem kerülni, holmi filmezés miatt. Még néhány lépés és bent is vagyok az utcában, ami még ugyancsak a filmeseké, de a teret már elhagytam. A szereplésnek azonban nincs vége, erre is van díszlet, meg lámpák. Egy ócska pincelejáratot remekül kidekoráltak, ki van írva: Derby kávézó. Ott megyek el, nézem, meg kell adni, jópofa dolog. A pince előtt néhány szék, filmesek heverésznek rajtuk félig ülő, félig fekvő helyzetben, ezek is lógnak, dohányoznak. Én meg csak nézem a műkávézót, s megyek. Itt is a placcon vagyok, megvilágítva, egyedül. Ekkor azt mondja az egyik heverésző filmes: — Ehol van, ni! Ez a fickó kellett volna nekünk, nem igaz? — Tényleg — mondja egy másik — jó külvárosi fej. Nézek körbe, aztán a filmesre, aki kétségtelenül felém mutat a cigarettás kezével, más nincs is a közelemben. Most már a többiek is rám bámulnak s unottan bólogatnak, hogy hát igen, csakugyan én kellettem volna nekik. Úristen! — hasít belém a felismerés — felfedeztek. Felfedeztek, csakhogy az utolsó óra után egy órával. Ezek kerestek egy jó külvárosi fejet, pontosan egy olyat, mint az enyém, de mit tudom én, hogy hol voltam én addig, amíg keresték. Végül bizonyára beleuntak a keresgélésembe, megelégedtek egy olyannal, akit végül is találtak. Szóval elkéstem, én az igazi, akit valójában kerestek. Valamit lassul a menésem és vigyorgok a filmesek felé. Nézzék meg jól az igazi külvárosi fejet, hátha érdemes még szereplőcserét csinálni. Szóval, hogy esetleg azt mondanák annak a másiknak, hogy ne haragudjon, kap némi fájdalomdíjat, de nincs mit tenni, megjött az igazi szereplő, akit kerestek ... Ám nem állják utamat, mehetek. Húzok is tovább, mert megállni itt mégsem állhatok meg, micsoda nevetséges helyzet volna az! Megyek és közben eszembe jut néhány sztár, hogy melyiket hogyan fedezték fel a film számára. Hát, igen ...! Van, aki megtalálja a szerencséjét. Vannak emberek, akik mindig ott vannak, ahol lenniök kell. Vannak emberek, akik soha sehonnan sem késtek le, akik sosem késik le a szerencséjüket. Nem vagyok közülük való. Én mindenünnen elkések, én mindent lekések... Mert, ugye, a tehetség még önmagában semmi, el is kell tudni adni, s hozzá időben, amikor veszik... Közben kiérek az utcából, a filmesek világából, s eszembe jut, hogy hátha azért még most sem késő. Lehet, hogy azok ott csak olyan segédrendezők voltak, s amikor én elhaladtam előttük, mindjárt bementek a főrendezőhöz, hogy azt mondja: „Főnök, képzelje, az imént itt ment egy olyan jó külvárosi fej, tudja, akit hetekig kerestünk!” Mire a főnök: „Hol van? Csak nem azt akarjátok mondani, hogy hagytátok elmenni!” „Hát, hagytuk, főnök!” — nyögik ki amazok. A főnök meg ordít: „Utána, a szentségit neki!” Igen — gondolom —, vissza kell fordulni... Vissza kell fordulni, ne keresgéljenek ott hiába, hogy hová tűnhettem, hová tűnhettem. Utamat állja azonban a rendőr, egy másik rendőr, aki a filmesek területét emerrel lezárja: — Kérem, itt nincs átjárás! Mondom: — Hiszen, láthatta, arról jöttem, én most csak vissza akarok menni! — örüljön — mondja a rendőr —, örüljön, hogy egyszer átengedték! így hát megállok a tömegben, s nézem, nézem messziről a teret, a Derby kávézót, s várom, hogy majd csak megkezdődik tán a filmezés — nélkülem ... D. Kiss János OLVASÓNAPLÓ Az első debreceni Petőfi-szobor A Megyei Petőfi Akcióbizottság (nem szerencsés nevezet) a költő születésének 150 éves évfordulójára gazdag programot állított össze, s azt ízléses füzetben közre is bocsátotta. Ismerteti a kiadvány többek között a megyénkben fellelhető Petőfi-emlékhelyeket, Petőfi-emléktáblákat, Petőfi-szobrokat, a Petőfi téri bronz- és a Csokonai Színház falában lévő műkőszobrot. Nem említi azonban a Református Kollégium dísztermi lépcsőházában álló Petőfi-szobrot, a pesti Petőfi-szobor gipszeredetijét. Más, az évforduló megünneplésére készülő intézmények is megfeledkeztek róla. Amikor még én diákoskodtam, a március 15-i megemlékezéshez hozzátartozott nemcsak a Kossuthszobornál tartott ünnepély, hanem ennek a Petőfi-szobornak a koszorúzása is. (Akkor még a Medgyesy-féle szobor helyén a Royal vendéglő, a Tabarin nevű mulató állt.) A kollégiumi Petőfi-szobor és bronz másának létrejötte összeforrott Reményi Edének (1828—1898), a világhírű magyar hegedűsnek nevével. Reményi már 1847—48-ban ünnepelt művésze Párizs és London közönségének. A forradalom és szabadságharc hírére azonban otthagyja Britanniát, és Kossuth zászlója alá siet. Először Klapka György, majd Görgei Artúr seregében szolgál, és hegedűjével felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a függetlenségi és szabadságharc ügyének. A spártai Türtaiosz lelke lakozott benne — írja egyik méltatója. Pihenőkön, tábortüzeknél a hegedűjéről feszengő Repülj fecském, a Klapka és a Rákóczi induló minden riadónál és csatakiáltásnál erősebb harcra hívó szónak bizonyult. A szabadságharc bukása után az üldöztetések elől emigrációban keresett menedéket. Európában és Amerikában rendezett hangversenyeivel segített a magyar ügy mellé állítani a külföld közvéleményét. 1859-ben amenesztiában részesül. Hazajön, 48 eszméihez azonban élete végéig hű marad. A kiegyezés utáni szabadabb lehhetőségeket felhasználva a legtöbbet ő tette azért, hogy Petőfi Sándornak Pesten szobra legyen. Valósággal összehegedüli a szobor költségeit. 60 000 Ft-ot ad erre a nemes, hazafias célra. (Az összeg nagyságáról fogalmat alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy az Izsó-féle debreceni Csokonai-szobor összes költsége 1872-ben 22 000 Ft-ra rúgott.) A Petőfi-szobor Országos Végrehajtó Bizottságának nem maradt más feladata, mint hogy e pénzből a szobor elkészíttetéséről és felállításásról gondoskodjék. Izsó Miklós tervei alapján — mert Izsó 1875-ben meghalt — tanítványa, Huszár Adolf mintázta meg a Talpra magyart szavaló Petőfit. A szobrot a pesti Duna-parton állították fel és 1882. október 15-én leplezték le. Az avató beszédet Jókai mondotta: „Uraim! A Petőfi-szobor a legdrágább emlék a földkerekségen, mert a legzengőbb ércből van öntve: csupa hegedűszóból készült... Reményi nagyobb csodát tett lantjával, mint Orpheus, mert ő köveknél nehezebbet mozdított meg, a nemzeti közönyt, és meg tudta szelídíteni a minden fenevadnál erősebbet, az akkori policiát.” A Petőfi-szobor Országos Végrehajtó Bizottsága 1882. július 18-án Keleti Gusztávnak, a híres műkritikusnak, festőművésznek, a MTA tagjának elnökletével Budapesten tartott ülésén Reményi Antal bizottsági jogtanácsos és titkár, a művész testvérbátyja javaslatára indítványozta, hogy a Huszár Adolf tanár úr által készített 12 láb magasságú Petőfi-szobor nagy gipsz mintája, mely 22 000 Ft-ba került, ajándákoztassék a Debreczeni Református Collégiumnak, mely tanintézet a nagy költő iránt különös kegyelettel viseltetik és kellő helyiséggel rendelkezik elhelyezésére, azon feltétellel, hogy a szoborrészeknek Bécsből az öntő műhelyből leszállítási és felállítási költségei a főiskolát illessék. E szép és megtisztelő ajándékot a kollégium tanári kara hazafias kötelességének tartotta elfogadni, és Révész Bálint püspök is helyeselte elhatározásukat. Bizottságot alakítottak a szobor leszállítására és felállítására szükséges intézkedések megtételére, valamint a költségek közadakozás útján történő beszerzése végett. Elnöke Balogh Ferenc igazgató tanár, tagjai Géresi Kálmán, Liszka Nándor, Kovács János, Illyés Gyula, Krisztiáni Alajos, tanárok, továbbá Gelenczei Pál és Szikszai Lajos szakértők. A bizottság rögtön munkához látott. Az általa kibocsátott felhívásra a város közönsége, testületei, tanárok és diákok adományaiból 310 Ft 49 kr. gyűlt össze. A szobordarabok lehozatala és a levelezési költségek 192 Ft 45 kr-t tettek ki, a fennmaradó összeg pedig fedezte a szobordarabok egybeillesztésének, felállításának, bronzszínnel való bevonásának és a vörös márvány talapzat elkészítésének költségeit. Ez utóbbi Szikszai Lajos alkotása. A mintázó művész, Huszár Adolf 1883. május 12-én Budapestről Debrecenbe jött, megtekintette és jóváhagyta a 2.300 kg és 2 öl magas szobor felállítási helyét a kollégium díszterme előtti lépcsőfordulóban azzal a megjegyzéssel, hogy ott épségben állhat akár 500 évig. (Az idő viszontagságainak kevésbé ellenálló gipszszobrot ugyanis nem lehetett köztéren elhelyezni. Bronz bevonata azonban olyan jól sikerült, hogy a műalkotás bronzszobor látszatát kelti.) Majd leküldötte tanítványát Andréka József ifjú szobrászt, s az 9 napig dolgozott a szobor darabjainak összeillesztésén és a felállításon. A Petőfi-szobor leleplezése 1883. október 31-én nagy ünnepélyességgel ment végbe. Ott volt az egyházkerület püspöke és főgondnoka, a város polgármestere, eljöttek a 48-as honvédek, az országgyűlési képviselők, a kollégium egész tanári kara és ifjúsága. Az ünnepély a Himnusz hangjaival kezdődött. Ünnepi beszédet mondott Balogh Ferenc főiskolai tanár. A kollégiumi kántus a megzenésített Nemzeti Dalt énekelte. Az ifjúság szervezetei: a Magyar Irodalmi Önképzőkör, a Felsőbb tanulók Olvasóegylete, a Jogászönképzőkör, a Tanítóképezde Önképzőegylete, a Hittanszaki önképző Társulat koszorút helyeztek el. A szoboravatás befejezéseként a kántus a Tied vagyok, tied hazám c. Petőfi-verset énekelte. Úgy gondolom, kegyeletes kötelességünk, hogy a jubileumi évfordulón erről a kissé elfelejtett Petőfi-szoborról is megemlékezzünk. Dr. É. Kiss Sándor 4 Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon Nagy feladatra vállalkozott a szerző, amikor tervbe vette a magyar demokratikus és szocialista agrárátalakulás történeti feldolgozását. A felszabadulás óta eltelt több mint negyedszázad gyökeres átalakulást hozott a magyar falu, a magyar parasztság életében. A mezőgazdaság, az agrártársadalom fejlődésének, problémáink elemzésében és feltárásában már jelentős eredmények születtek, elsősorban az agrárgazdaságtan és a szociológia területén. Az agrártörténetírás is eljutott a földreform országos szintű történelmi elemzéséig, de kisebb-nagyobb jelentőségű tanulmányokon túl adós maradt a szocialista agrárátalakulás bemutatásával. Az MTA Agrártörténeti Bizottsága elhatározta ugyan, hogy megíratja a szocialista mezőgazdaság kialakulásának történetét és meg is történtek már az első lépések. A születő termelőszövetkezeti monográfiák szerzőinek egyik nagy gondja viszont éppen az országos összefüggések kitapintása, a helyi megyei történések szerves bekapcsolása az országos fejlődésbe. Ez is indokolttá teszi egy átfogó történeti elemzés megírását. Orbán Sándor - aki a magyar agrártörténetírás egyik legtermékenyebb, a „kényes kérdéseket” bátran elemző és véleményt mondó, a történeti szintézis igényével fellépő történész - joggal vállalkozhatott e hézagpótló mű megírására. Nem feladatunk, hogy Orbán történeti munkásságát számba vegyük, de el kell mondanunk, hogy azon történészek egyike, akik átfogó munkájukat értékes, esetenként forrásfeltáró jellegű előtanulmányokkal alapozták meg. A szerző egyik érdeme, hogy egységes folyamatként ábrázolja a hazai agrárfejlődés két szakaszát. Az első fejezetben a népi demokratikus agrárátalakulás forradalmi jelentőségét hangsúlyozva fogalmazta meg a következő gondolatot: a demokratikus agrárforradalom „ ... a parasztság korábban jobban, most kevésbé polarizált rétegződéséből eredő feszültségek szociális és politikai szövetségi problémáit nem oldotta meg, de üzemi — termelési szempontból sem járhatott hosszabb távon előrejutással.” A szerző így teremti meg a közvetlen kapcsolatot a következő két fejezettel, amelyekben a mezőgazdaság szocialista átalakulásának kísérleteit, illetve a szocialista átalakulás befejezését tárgyalja. Orbán áttekintést ad a felszabadulás után született szövetkezeti elképzelésekről, részletesebben tárgyalja az MKP, majd az MDP szövetkezeti politikáját. A termelőszövetkezeti mozgalom kibontakozásának első szakaszában meghatározó szerepet tulajdonítot a politikai vezetés a kulákság korlátozásának és felszámolásának. A szerző elemzően vizsgálja a gazdag parasztprobléma megoldásának koncepcióját, érintve ennek középparaszt vonatkozásait is. A táblás gazdaságok, az első termelőszövetkezetek fontosabb kérdéseiről is szó esik e fejezetben. A kialakított agrárpolitikának fontosabb jellemzői a következők voltak: néhány éven belül befejezni a mezőgazdaság szocialista átalakítását, az adóterhek szinte korlátlan növelése (nemcsak a gazdagparasztoknál, hanem közép- és dolgozóparasztoknál is), tagosítások, földfelajánlások, a termelőszövetkezetek elégtelen támogatása stb. A hibás agrárpolitika következményeinek részletes elemzése nyomán joggal állapíthatta meg a szerző, hogy a termelőszövetkezetek nem váltak igazi, a parasztok önkéntes társulásaivá. Az 1955 júniusi határozat következtében sikerült lépéseket tenni a torzulások kijavítására, de ezt a folyamatot az 1955 tavaszán beállt új helyzet visszavetette. Újra napirendre került a szövetkezetek számszerű fejlesztése, a gazdagparasztság veszélyének eltorzulása. Az ellenforradalom súlyos visszaesést okozott a termelőszövetkezeti mozgalomnak, több mint 1500 termelőszövetkezeti csoport felbomlott, a termelőszövetkezeti tagok száma még nagyobb mértékben csökkent. Az MSZMP agrárpolitikája megszüntette a kötelező begyűjtést, az erőszakos átszervezést és a tagosítást, orvosolta a főbb paraszti sérelmeket. Az MSZMP KB1958. decemberi ülése megállapíthatta, hogy a termelőszövetkezetek stabilizálódtak. Nem a számszerű gyarapodás, hanem az üzemi színvonal és az árutermelés növekedése volt a meghatározó. Orbán Sándor reálisan - nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve - vizsgálja a tömeges átszervezés feltételének kialakulását és mutatja be az átszervezés folyamatát. A szerző e részben érinti a termelőszövetkezeti mozgalom néhány fontos, ma is aktuális problémáját: a munkaerő kérdést, a beruházási politikát, a vezetést, a háztáji gazdaságok kérdését, a parasztság jövedelmi színvonalát stb. Helyesen állapította meg Orbán Sándor, hogy a szocialista átalakítás befejezésével lezárult a nagy átalakulások kora, de tovább tart a falu, a parasztság forradalmi átalakulásának folyamata. A szerző felhívja a figyelmet a parasztság életmódjában és tudatában jelentkező változásokra is. A munka értékét nagyban emeli, hogy a szerző az irányító párt és állami szervek eddig nem publikált iratanyagát is felhasználta. Néhány kérdésnek részletesebb kifejtése hasznos lett volna, a gondot elsősorban a helységmutató hiánya okozza. Összegezve az olvasó, a kutató örömmel veheti kezébe Orbán Sándor színvonalas munkáját. (Akadémiai Kiadó, 1972. 258 old.) Gazdag István HAJDÜ-BIHARI NAPLÓ — 1973. JANUAR 14.o