Hajdú-Bihari Napló, 1973. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

Csokonai „kései” szerelm­e Csokonait csupán a felszabadulás óta becsüli úgy népünk, mint a forradalmasító európai felvilágosodás legnagyobb magyar költőjét. Régebben más monda­nivalót kerestek benne: Lilla hű­s boldogtalan éne­kese volt ő. A bor és szerelem bohém poétájává degradálták, pedig a Lilla-dalok éppen azt bizo­nyítják, hogy még szerelmét is olyan történeti és tár­sadalmi távlatba állította, mint csak legforradalmibb utódai: Petőfi, Ady és József Attila. Csokonairól, ahányfelé megfordult az országban, mindenütt anekdoták keltek szárnyra, szerelmi éle­téről, néhány homályos célzáson túl, szinte semmi. Kortársai, barátai, noha kitűnő írástudók sem hiá­nyoztak közülük, szerelmi megrázkódtatásairól a leg­szemérmesebben hallgattak. Toldy Ferenc, iroda­­lomtörténet-írásunk atyja, Csokonai kritikai kiadása elé írt tudományos életrajzában, főleg Kölcseyre tá­maszkodva, jellemzi szerelmi költészetét. Két állí­tását idézi, az egyiket helybenhagyólag, a másikat cáfolva. Azóta jócskán megváltozott a képünk Cso­konairól. „Kölcsey - írja Toldy - az én vélemé­nyem szerint is valóan ítélt, midőn az érzés hang­ját inkább tanultnak, mint veleszületettnek minősí­tette"; azt viszont kétségbevonta, hogy Csokonai „nevezetes convulsiokat szenvedett a szerelemben”. S ezt nemcsak azzal igazolja, hogy szerelmi dalai „nagyobbrészt a Lillával való viszony előtt voltak már megírva”, hanem azzal is, hogy Vajda Júlia há­zassága után nem is egészen egy évvel „a régi szerel­met egy új tárgy és új vágy már alkalmasint felej­­teté.” Gál László, Csokonai csurgói tanítványa, aki ta­nulmányai folytatására utána ment Debrecenbe, s a költő halála után is ott maradt annak özvegy édes­anyjánál s bizonyára sokat megtudott a költőről, amit nem tartott illőnek az utókorra hagyni,­­ azt például feljegyezte, hogy „a Lilla-dalok Hirdettek volna prózában is, de édesanyja fia halála után el­égette, azon félelme miatt, hogy azok a levelek má­sokat talán megbotránkoztatnának.” A „levelek” itt akaratlan elszólás, mert ugyan mi megbotránkoz­tatható lett volna a dalok prózai szövegében,­­ amilyeneket természetesen nem is készített Csokonai soha, kivéve az Erdődy grófnéhoz intézett románc­szerű nagy ajánló verset. Másutt ugyancsak Gál László ezt írja: „Csoko­naira a szerelem olyan mint a szerencse ... ha igen korán jön se használható, ha nagyon későn, akkor se.” Ma már sokak által elfogadott tény, hogy Csoko­nai diákköri verseinek ihletője: Földiné­­ Julis­ka, Veszprémi István, a nagy debreceni polihisztor, író és kiváló orvos leánya volt, akit Rózsi, Rozália néven énekelt meg. Lillára sem a korai, sem a késői szerelem sze­rencse-vonatkoztatása nem illik. De lássuk, mi van a „kései” szerelmével? A Debreceni Képes Kalendárium 1907-es kötet 108-110. lapjain id. Komlós Aladár, a Csokonai Kör elnöke tollából megjelent egy cikk, amelyből töb­bek közt az derül ki, hogy A rózsabimbóhoz c. köl­teményt Csokonai az ő nagyanyjához, Konti Julian­nához írta volna. Nagy tekintélyű tanúkra hivatkoz­va regéli el Komlóssy a költemény születésének a történetét. Mikor Csokonai 1800 májusában hazatért hosszú dunántúli bolyongásából, összebeszélt két fiatal lány: Konti Julis és Dömsödi Zsófi, hogy rózsacso­korral köszöntik a költőt. Még abban a hónapban meg is hívták uzsonnára a Dömsödi-házhoz. Kom­lóssy fő bejelentenivalója az volt a kalendáriumi cikkben, hogy képes díszalbumot készít elő­ a Csoko­­nai-kör, s abból előlegezi e mutatóba A rózsabim­bóhoz c. költemény illusztrációját. A házi kiskertbe kalaplevévé lép be a költő s az­ egyik nő virágcsokrot nyújt át neki. Hogy ez volt Konti Julis, a verssel magyarázza az elnök. Van itt. annak egy homályos sora: „Ülteted kedves Julissa Néked újabb kertet ád.” Világos, mondja Komlós­sy elnök, a ház leánya ültette a rózsafát s az ő ked­ves barátnője, Konti Julis nyújtja felé a csokrot. A költemény szerint egy szál rózsabimbót a költő nyújt át kedvesének. Van a versnek egy hosszú, Toldy által érthetet­lennek nyilvánított s e miatt mellőzött toldaléka, amely Juhász Géza vallomása szerint­­ mint villám­­csapás bevilágította a fiatalkori versek valamennyi homályos helyét. Komlóssy elnök ezt a toldalékot nem olvashatta, különben nem igényelte volna nagy­anyja részére A rózsabimbóhoz ajánlását. Minden­esetre a kalendáriumi cikknek köszönhető, hogy Konti Julis bekerült a Csokonai-Irodalomba. Mit tudunk Konti Julisról. Apja, Konti Mihály, jómódú kalmár, a XVIII. században telepedett le Debrecenben. Úgy tartotta a család, hogy a Hédervári Kontiktól származtak. A Péterfia utcában laktak, Csokonaiék szomszéd­ságában. Erre vonatkozhatnak a költő A bátortalan szerelmes c. költeményének a következő sorai: Imádandó kegyes képének Mindennap tömjénezhetek. Csokonai sajátkezűleg vezetett előfizetési gyűjtőívén szerepel a neve: Konti Julis ,LJ asszony bejegyzés­sel, a viszonylag csekély számú nő-előfizetők kö­zött. Adva van tehát egy debreceni lány, aki irodalom­­kedvelő volt, Csokonai versei iránt érdeklődött, aki­ről feljegyezte családja, hogy rózsacsokorral kö­zön­­tötte a Dunántúlról hazatért költőt s hogy verset is kapott tőle. Az a Nagy Gábor nevű bensőséges jó barátja Csokonainak, aki összeírta az ő nem Lillá­hoz írt költeményeinek egy részét, említést tesz a költő két csodálatosan szép verséről, amelyeket nála írt 1802 szeptember egyik estéjén, „bizonyos alkal­matosságra”­­ Eurydicéhez -, de hogy ki volt Eu­­rydice, még csak sejtetni sem engedi; pedig megis­métli ezt a kijelentését, hozzátéve: „előttem tudva­levő okok miatt” írta Eurydicére, de aztán Lillára változtatta.” Ha hozzátesszük még Nagy Gábornak azt a megjegyzését: „extempore”, tehát rögtönözve, feltehető, hogy korábbi költemények alkalomszerű le­írásáról van szó. Ne hagyjuk figyelmen kívül Cso­konai saját vallomását, hogy a Lilla-dalok tíz év lírai termését fogalalják magukba s „lírai román ”­­fa megkomponálásakor a Rózsi nevet többször vál­toztatta Lillára, akárcsak később az Eurydicét. „Azt hiszem, nemcsak az Eurydice kilétét sikerült felderítenem, - írja feljegyzéseiben Juhász Géza - hanem még az arcképe is előkerült.” „Ha feltevé­sem elfogadható, az az arckép az egyetlen hiteles kép Csokonai szerelmi költészete ihletőiről, hiszen a Lilláról fönnmaradt portré hitelességét régen két­ségbe vonta irodalomtörténetünk.” Az olajfestmény dr. Simon Lászlóné Udvardy Er­zsébet tulajdonában van; ő is. egyik leszármazottja Konti Juliannának. „Van valami elgondolkoztató a „kései" szerelem ihletője élettörténetében. Tíz évvel volt fiatalabb a költőnél. 1866. június 4-én ment férjhez Komlóssy Dániel ügyvédhez. Az akkori viszonyokhoz képest szokatlanul későn, 23 éves korában. Mintha a költő életében nem tudta volna rászánni magát e lépésre, sőt Csokonai 1805. január­ 28-án bekövetkezett halála után is várt még majdnem másfél évet.” - emléke­zik az ükonoka. íme az egyik Eurydicéhez írt verse, amelynek cí­mét később A bátortalan szerelmes­re változtatta, s így illesztette a Lilla-dalok közé. A bátortalan szerelmes Remény s kétség közt itt epesztem Édes kunek közt magamat. Most feltalálom, majd elveszem Lillát s belső nyugalmamat. Ha látom őtet, felhevülnek Rabbá­ esett érzéseim. Ha eltávozik, hanyatt dűlnek Tornyosodó reménységeim. Imádandó kegyes képének Mindennap temjénezhetek; De egy nyájas kis istennének Tekintetére reszketek. Erről bátorít, arról ijjeszt A tisztelet s a szerelem; A szív emel, az Ész lesijjeszt, Oh, csiklandozó gyötrelem! — Lelke kegyes; de negédjétől Ojjatok, irgalmas egek! Szava nyájas, de egy nem­jétől Mint a haláltól, rettegek. Szeme, mint élet csillagzatja, Boldog napra hív engemet; Mégis, mint a villám, meghatja És öszverázza szívemet. Édes mézharmattal kecsegtet A nyíló rózsa njakán. De hátha még halált csepegtet Szívemre, hogyha meg nem szán? Oh, értem teremtett szép lélek, Hogy szívem ki nem önthetem! Tőled reményiek, tőled félek, Te rád van bízva életem. Piros orcádnak rózsájára Ámor új­ új pecsétet nyom, Hószín kebled liliomára Lehellte az én fátumom! De kit bélyegzett kis színedre? Még az a boldog valaki? S felőlem mit fuvalt mellyedre? — Halált vagy életet? — mondd ki! — De kímélj s adj erőt szívemnek. Ah' gyengén szólj sorsom felől; Mert akármit végzesz fejemnek, A kín vagy az öröm megöl. Csokonai Vitéz Mihály Juhász Géza jegyzetei alapján írta J. Gulyás Margit CSOÓRI SÁNDOR • CSOKONAI Sajnállak téged, te szegény, a búsképű költők halhatatlan bandájában is elárvult. Lángoló méhkas volt a melled s viola-légbe épített kastély a koponyád. Meghajigált az isten tulipánokkal, nárciszokkal. Dobtad volna vissza kővel, betyár-baltával, ólombottal . Remény szegénylegénye, sárga viasz-király, a földönfutó füst volt a te országutad. Feküdtél rózsalevelek alá hová nem folyhatott be a vér, s hová a hóhér nem dughatta el kardját. Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák s a jövő indult világgá a fűszálak hegyén.­­ Tündérek és diákok poétája, somogyi kanászoké! Hiába volt szép álom­ beszéded, bársony folyóid a pokolba folytak és gyöngylepkéid sírokba petéztek. Se haza, se király, se szerelem, csak a megváltó láz s a holdba fölszálló test uralta a világot, mint az isten. De az is elveszett, szétszóratott. Sajnállak téged, százötvenéves halott. Kár volt várnod boldogabb korokra. Korán meghalnak, akik várakoznak. • AZ ÉVFORDULÓRA KIADOTT „CSOKONAI KOSZORÚJA” CÍMŰ ANTOLÓGIÁBÓL * CSOKONAI-CENTENÁRIUM DEBRECEN, 1873 „Száz éve, hogy az a fényes csillag kigyúlt az égen. Néhány nap múlva száz éve, hogy Csokonai, korának legnagyobb magyar köl­tője született. Ne engedjük e napot nyomta­lanul eltűnni felettünk. Adózzunk a nagy férfiúnak a kegyeletes megemlékezés adó­jával.” Ezek a sorok a Debreczen 1873. no­vember 4-i számában láttak napvilágot. A Baloldali Párt, vagyis az ellenzék debreceni közlönye vezércikkben hívta fel olvasói fi­gyelmét a közelgő évfordulóra. A cikkíró jól ismerte a helyi viszonyokat; nemigen bí­zott abban, hogy a vezető testületek támo­gatására számíthatnak. „Bajosan lehet kilá­tásunk arra, hogy a város lakossága külön ünnepélyt rendezzen” — jegyzi meg lemon­dóan. Ezért azt javasolta, hogy a református főiskola magyar irodalmi önképző társula­tának tervezett ünnepségére ezúttal hívják meg a lakosságot is. Csokonai Vitéz Mihály emlékét ez idő tájt elsősorban a kollégiumi diákok ápolták, őrizték Debrecenben. A Felsőbb Tanulók Magyar Irodalmi Önképző Egylete 1860 óta évről-évre emlékünnepélyt rendezett szüle­tésének évfordulóján, többnyire zárt kere­tek között. Most, a centenáriumi évben megfogadták a Debreczen tanácsát, és nyil­vános ünnepséget tartottak. November 15-én az újság közvetítésével „tiszteletteljes biza­lommal” kérték fel „a jeles költő iránt me­legen érző közönség”-et a megjelenésre. November 17-én, hétfőn délután 3 órakor kezdődött a diákok műsora. „A városi kö­zönség szép számmal jelent meg, nők is so­kan voltak, az ifjúság a terem hátulját s az ajtó előtti tért foglalta el.” Elsőként a nagy­hírű Kollégiumi Kántus énekelte el Csoko­nai közismert dalát, A tihanyi ekhóhoz. Oláh Imre, az önképző társulat elnökének megnyitó szavai után Nagy Sándor „hatás­sal szavalta el” Vörösmarty Mihály Az úri hölgyhöz c. versét. Ezután ismét az ének­kar következett, talán a legnépszerűbb Cso­­konai-dallal: A reményhez. Csokonai a ma­gyar nép szívében címmel olvasták fel az ünnepi megemlékezést; a szerző neve a hír­adásban nem szerepelt. A továbbiakban Er­dős Károly „csinos dicskölteménye”, egy dalbetét — Huber Károly: Édes lánykám —, majd egy újabb szavalat hangzott el. „S az ünnepélyt Csokonainak „A csikóbőrös ku­lacshoz” írt dala rekeszté be az énekkar ál­tal előadva.” A meghívott közönség lelkesedéssel fogad­ta a diákok felolvasásait, szavalatait, a Kán­tus kitűnő produkcióit. Valaki kezdemé­nyezte, hogy gyűjtsenek pénzt egy koszorú­ra, illetve a szomszédos emlékkertben levő Csokonai-szobor kivilágítására. Pillanatok alatt összegyűlt a kívánt összeg. Tizenöten adakoztak, többnyire mesteremberek, a vá­ros vezető tisztségviselői közül még véletle­nül sincs egy sem a közzétett listán. Csáthy Lajos szappanos mester még azt is megígér­te, hogy a szobrot a költő születésnapján minden évben ingyen kivilágítja. A kollégiumi ünnepség végére a megbí­zott diákok már megvásárolták a koszorút. A közönség átvonult a Csokonai szoborhoz, ahol a főiskolások újabb műsort rögtönöz­tek. A Kántus ismét elénekelte A tihanyi ekhóhoz c. dalt, s ennek végsorai alatt tet­ték fel a koszorút a kivilágított szobor lant­jára. Szép látvány lehetett... Ezután Erdős Károly önképző társulati főjegyző mondta el Csokonai Az éjszak istenéhez c. költeményét, s végül a népszerű zeneszerző, Huber Sza­badság dalát adta elő az énekkar. Lelkes él­jenzéssel oszlott szét a hallgatóság. A Deb­reczen így kommentálta az eseményt: „Jól esett látni városunk polgárainak s hölgyei­nek érdekeltségét a költő emléke iránt, fő­leg miután az ünnepélyről, melynek pedig országosnak kellett volna lenni, csakis a kecskeméti s kassai tanuló ifjúság önképző­köre emlékezett meg, amaz távirat, utóbbi pedig emlékirat küldése által.” Megemlékezett az évfordulóról a debre­ceni színház is. November 17-én este dísz­előadást tartottak, amelyen Szigligeti Ede 1855-ben írt Csokonai szerelme c. népszín­művét mutatták be, a színház vezető színé­szeinek közreműködésével. Csokonait Mán­­doky Béla, Lillát Törökné Szakáll Róza, a vaskalapos tanárt Takács Ádám játszotta. Medgyesi Nándor karnagy erre az alkalom­ra egy ünnepi nyitányt szerzett, a költő megzenésített dalaiból. „Általában véve, jó hatást gyakorolt a közönségre, hogy a szín­háznál sem feledkeztek meg Csokonai szü­letésének évszázados emlékünnepéről” — írja a Debreczen november 18-án. Az Al­földi Hírlap rövid tudósításából azonban ki­derül, hogy ez a „jó hatás” csak szűk körben érvényesült. Idézzük: „a közönség hazafias érzelmű része félignél nagyobb részét töl­tötte be a színháznak.” Ugyanakkor előző nap Szigligeti másik darabját, a Csikós­t „zsúfolásig” telt házzal játszották ... A Debreczen munkatársa jól sejtette, hogy a város vezetősége nem kíván áldozni Cso­konai emlékének. A hivatalos körök bizo­nyára úgy gondolták, hogy két évvel azelőtt, a szobor felállításával eleget tettek kötele­zettségüknek. Kettő kivételével mélyen hallgattak a helyi újságok is. Az Alföldi Hírlap a centenáriumról jóformán egyetlen sort sem közölt, csupán a színházi előadás említett tudósítását. A református egyház tudományos folyóirata, a Magyar Protes­táns Egyházi és Iskolai Figyelmező sem em­lékezett meg az évfordulóról. Bár lehet, hogy ennek szánták azt az apró forrásközlést, amely a decemberi füzetben látott napvilá­got. A csurgói tanár fizetése Csokonai Vi­téz Mihály ottani szolgálata idején. Sajnos, a cím téves, mert az adatok nem Csokonai idejéből, hanem három-négy évvel korább­ról valók. A Debreczen november 17-én újabb ve­zércikkben emlékezett a költőre. A címet — Csokonai 1873. nov. 17. — babérkoszorúba foglalták. Ma már aligha lehet kideríteni, ki volt a cikk szerzője. Nem is nagyon fon­tos, mert érdemlegeset nem mondott. Ma­­gyarkodó hangulatban fogalmazva elsőran­gú, nagy költőként, a magyar nyelv megújí­tójaként emlegeti. „... csaknem minden ma­gyar ember érti, érzi s tudja, mit ér Csoko­nai. Az ő lelke a miénkkel össze van forrva, mert ő is magyar volt minden ízében.” — véli. Célzott arra is, hogy Debrecennek ko­moly törleszteni valója van a költővel szem­ben: „Engeszteljük ki szellemét azon bán­­talmakért, melyeket nemcsak életében, ha­nem még sírontúli emlékében is szenvedett e város falai között.” A Debreczen-Nagy-Váradi Értesítő című kereskedelmi-gazdasági szemle kissé meg­késve, november 23-án egy verssel tisztel­gett Csokonai emléke előtt. Egy helybeli költő, Városy Mihály írta, s már a címe is világosan utal a szándékra: Csokonai V. Mi­hály emléke — Nov. 17. 1873. Városy nevé­vel, igénytelen, szinte iskolás verseivel gyak­ran találkozhatunk a lap hasábjain. Ez a költeménye sem emelkedik képességeinek átlagos színvonala fölé. Csokonai érdemé­nek tudja be, hogy a magyar nyelvet kiemelte a porból, hogy szerelmes és borda­lai nagy gyönyörűséget szereztek olvasóinak. Bényei Miklós

Next