Hajdú-Bihari Napló, 1975. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-13 / 37. szám

Harminc éve szabadult fel­­Budapest Harminc évvel ezelőtt szabadította fel hazánk fővá­rosát a szovjet hadsereg. Történelmünkben egy múló pillanat ez a három évtized. A most élő pestieknek — idősnek, fiatalnak egyaránt — ugyanakkor egész élet­formájukat, szemléletüket alapvetően meghatározó korszak ez. Amikor néhány évvel ezelőtt a Vérmezőn megkezd­ték a kelet-nyugati Metróvonal és a Déli pályaudvar földmunkáit — a középkori Logod falu köveivel együtt — rengeteg leletre bukkantak. Emberi csontok, fegy­vertörmelékek, német rohamsisakok, felszerelési tár­gyak bukkantak elő a törmelék közül. Még egy majd­nem ép harckocsit is kiástak az építők. E maradványok éppen harminc évesek. A Vérmező kertjét a felszabadulás után a Vár om­ladékaival töltötték fel. Ez volt a Budapesten rekedt német—magyar fasiszta csapatok sírja. 1945. február 11-én Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok tizenhatezer emberével ezen a helyen igyekezett áttörni a Várhegyet körülkerítő ostromgyűrűt. A tábornok — a Hitlerrel történt rádióbeszélgetés nyomán — azt tervezte, hogy csapatai a Hűvösvölgy felé verekszik át magukat. Egyesülnek a Dunántúlon álló német—magyar erők­kel és visszaszerzik egész Budát. A véres kaland ku­darcba fúlt, a fasiszták itt is hasztalanul áldozták fel embereiket. Az Ördög-árok völgyében adta meg ma­gát az utolsó hitlerista hadseregcsoport. Magát a ha­­lálra rémült tábornokot a csatornából húzták ki a szov­jet katonák. Fogságbaesése tett pontot a várost felsza­badító hadművelet végére. Budapest 1945. február 13-án szabadult fel. Ostroma két és fél hónapig tartott. De egy „ezredévi szenvedés” ért véget ezen a napon. Az urak fővárosa süllyedt el, hogy helyet adjon a nép Budapestjének. Budapest? Kiégett, összelyukasztott kőrengeteg Ha­lottak mindenfelé. A Városháza előtt, az utcán össze­szabdalt, megvakított, megcsonkított hullák halma he­vert. A nyilas karhatalmi alakulat gyilkolta le őket a nyilasház pincéjében az utolsó éjszakán. Az Attila kör­út egyik épületének tetején lezuhant vadászgép csonk­ja meredt vádlón az ég felé. Hídjainkat a fasiszták megölték. Budapest újra Pest-Budára szakadt. A Duna­­hidak döglött ronccsá silányultak. A falakon az úri Magyarország utolsó „nemzetvezetőjének”, Szálasinak németes fogalmazású plakátjai: „felkoncoltatik”, aki nem jelentkezik a Hungarista Légióba, aki elhagyja körletét, aki külföldi rádiót hallgat, akinek lisztje van a kamrában, aki szökevényt vagy zsidót rejteget, aki nem vesz részt az utcai kövezet felszedésében, tank­csapda építésében. A felszabadulás pillanatáig csupa halálraítélt élt Budapesten. A szovjet hadsereg a II. és a III. ukrán front alaku­latai — a budapesti hadművelet parancsnoka Afonyin tábornok, majd sebesülése után Managarov altábor­nagy volt —, a harcok során is kímélték a polgári la­kosság életét, a házakat. Ennek köszönhető, hogy Buda­pest nem semmisült meg teljesen. Így sem sok jelét adta az életnek. A termelés meg­bénult. Vonat nem járt. A villamoshuzalok a földön hevertek. A menekülő úri tisztek és a németek min­den mozdíthatót magukkal vittek. Vajon feltámad-e valaha Budapest? Sok olyan ember volt, aki nem bízott akkor a fővá­ros jövőjében. Az optimisták ötven évre becsülték hely­reállítását. Az élet első felét a szovjet városparancsnok, Zamer­­cev altábornagy 1. számú parancsa jelentette. Szovjet katonák ragasztották a falra. „A normális élet és rend fenntartása érdekében Budapest város területén elren­delem: minden polgári hatóság folytassa kötelessége teljesítését... az áruk, élelmiszerek árai olyanok ma­radjanak, amilyenek a szovjet csapatok bevonulásáig voltak... a helyi hatóságok és a polgári lakosság min­den eszközzel segítse elő az iskolák, kórházak, orvosi segélyhelyek ... szabályszerű működésének biztosítá­sát”. Csődület támadt minden falragasz előtt. Olvasták, elgondolkoztak a tömör mondatok értelmén. De hol van az az erő, amely életet lehel a romvárosba? És ekkor — a Tisza Kálmán — a mai Köztársaság terén valaki létrát támasztott egy ház falához, táblát szegezett ki rá: „Magyar Kommunista Párt”. Bent meg­kezdődött a munka. Ennek nyomán nagyot dobbant a tetszhalott Budapest szíve. Ekkor — harminc évvel ezelőtt — vált ez a város az új Magyarország új fővárosává, amelyet most újjá­születésének évfordulóján szívből köszönt az egész or­szág Máté György A Fő utca egy részlete 1945-ben, a háború utolsó napjaiban. Ea ugyanez a városrész 1975-ben. A ház a Vérmezőre néz A kapuban állok, a négyemeletes, keskeny ház kapujában. A ház a Vérmezőre tekint, eredeti egyhan­gúságában helyreállítva. A kaputól jobbra és balra kerek ablakok, a földszinti lakások konyhái rejtőznek mögötte. A jobbra eső lakásban él­tem 1944. december 24-ig, amikor egy kósza légiakna kivitte az abla­kokat, s a ház leköltözött az óvó­helyre. Ott állok, ahol Budapest felszabadulása napján — harminc éve —, jóakaratú, ám igencsak elgyöngült emberek föltámogattak a napvilágra. Mögöttem hozták másfél éves fiamat, aki vaksin hu­nyorgott az erős napsütésben, köny­­nyei árkokat vájtak a zsenge bőré­re tapadó piszokban. Mindnyájan szédelegtünk az éh­ségtől, a szomjúságtól, a gyöngeség­­től és a levegőtől. A csöndtől, amely ráereszkedett a budai tájra, mint egy üvegharang. A szomszéd pin­céből kibújt a kárpitosmester, s elő­vett zsebéből egy tépett újságot. — Pesten már újság is van, szer­kesztő úr. Tessék olvasni... Jobb kezembe igazította az újsá­got, a bal kezem tehetetlenül csün­gött az oldalamon. Hat aknaszilánk fúrta át az izomrostokat, egy a jobb térdem fölött szakított tenyérnyi se­bet. A kárpitos rozoga ládát hen­­gerített oda és leültetett, mert jár­­tányi erőmet felemésztette a pincé­ből felvezető út. Mit olvastam a pesti oldalról, ki tudja ... Milyen úton érkezett Budára az első ma­gyar demokratikus napilap, már nem tudom. Csakhamar le is tet­tem az újságot, a nyolc hetes pin­ceéletben elgyöngült szem nem tu­dott megbirkózni a feladattal. In­kább az ismerős-ismeretlen képet néztem, amelyet január utolsó nap­ján láttam legutóbb, amikor vízért indultam a Márvány utcába, mert a fiam tüdőgyulladást kapott, s már a fürdőkádakba fagyott, mész­­poros jeget is föléltük. Ott ért az aknatalálat. „Felszabadultunk — gondoltam —, számunkra megszűnt a háború.” Akit az örvény szélén felvet a víz, s az első levegőt szívja tüdőre, csak azt érzi, hogy él. Mire gondol­hattam volna a háború sötét és for­ró örvényeiből felmerülve, mint az élet csodálatos ízére. Szemközt még füstölgött a Déli vasút romhalmaza, s a szél ráhajtotta a füstfelhőt a Vérmezőre, mint egy jótékony te­metésrendező, aki a túlélőket meg akarja kímélni a halál szörnyű lát­ványától. Volt mit eltakarni, össze­tört autók és parasztszekerek, ki­égett harckocsik és vitorlázó re­pülőgépek, emberi tetemek és lódö­gök közt elcsigázott élők matattak vontatott, fáradt mozdulatokkal, mint egy lassított filmen Élelmi­szer kerestek. Az első órák, az első napok egy­befolytak. Tudtuk, hogy a hidakat felrobbantották, s a pesti oldal, ahol már újságot írtak és nyomtat­tak, ahol már villany is felpislogott szerencsésebb körzetekben, ahová krumplivonat érkezett , csillagá­szati messzeségbe távolodott. Aki föl tudott kapaszkodni a foghíjas gránitlépcsőn a Várba, arról be­szélt, hogy odafenn még teljesebb a pusztulás, de Pesten már mozog az élet. Ez a híradás, hogy „odaát már mozog valami” egyszeriben el­söpörte a bénultságot. A cselekvés vágya úgy lobbant fel, mint a préri­tűz. Ablakokat vontak be rejtelmes eredetű plakátokkal, egy csikótűz­hely többet ért, mint manapság egy balatoni telek, villával. Fűtenivaló volt elég, a kibelezett házak ontot­ták az éghető roncsokat. Aki fur­nérablakán kidugott egy szaporán füstölgő kályhacsövet, annak már otthona volt. Az Attila utcában egy pék befűtötte a kemencét és elrej­tett lisztjéből kenyeret sütött. A le­leményes kárpitos még mindig tu­dott friss lóhúst szerezni. Elbicegtem a Mikó utca sarkáig, ahol széles és mély tankcsapdát váj­tak, a gödörben német hullák he­vertek, egy házmester vezetésével betemetésükön fáradozott, akiben még volt maradék erő. Enyhült az időjárás, egyre fullasztóbb lett a le­vegő, sietni kellett az eltakarítással. A Krisztina sarkán fölfedezték, hogy a vízhálózat gerincvezetéké­ben tetemes mennyiségű víz ma­radt. Kéziszivattyúval húzták fel a kissé már áporodott folyadékot, s kannákban mérték a sortállóknak. Az iszonyatos gond — hogyan él­jünk tovább, ha már túléltük — csak lassan oszladozott. Még az óvóhelyen laktunk, de már ki lehe­tett zárni a járdára nyíló vasabla­kot. Éjszaka bejött a levegő, amely­nek már nem volt ekrazitszaga. A Vérmező roncsaiból bordákat esz­­kábáltak ügyes emberek és meg­kezdődött a szállítás. Március első napjaiban lovassze­kérrel értünk jött egy Pest környé­ki rokon. Mindnyájan, s minden maradék holmink fölfért a kicsiny szekérre. Itt, a kapuban búcsúztunk azoktól, akikkel együtt töltöttük a nehéz napokat. Azóta mindenki el­búcsúzott a háztól, amely a Vérme­zőre néz, egyetlen ismerős nevet sem olvastam a kapu alatt. Elindu­lok hát, átvágva a szépen gondozott Vérmező téri pagonyán a Déli vasút pazar tömege felé, hogy fölszálljak a metróra és tíz perc múlva meg­érkezzem a város sűrűjébe Baróti Géza FŐVÁROSUNK-BUDAPEST Az ország szíve, a Duna király­nője, az egyik legszebb fekvésű európai város, Budapest. Egyik helyen ódon romantikus, másutt modern. Egyik kerülete ipari centrum, a másik kertváros. Itt már világvárosias, amott még kisvárosias. Akik szeretik, azt mondják: így szép, ahogy van. Akik job­ban szeretik, azt, hogy Budapes­tet szebbé kell tenni. Mert min­den itt van, ami ezt a várost még szebb metropolissá teheti: a he­gyek, a Duna, a partra kiülő ház­sorok, sétányok, megbecsült és még elrejtett műemlékei, világhí­rű kulturális intézményei, s lakói­nak, az ország minden lakosának jobbító szándéka, cselekvő kész­sége. Mert harminc éve felszaba­dult fővárosunk, ma már gyö­nyörű Budapest, mindannyiun­ké. A főváros valamennyi Duna-hídját lerombolták a fasiszták. Ro­mokban hevert a Szabadság-híd (az akkori Ferenc József-híd). S a Szabadság-híd lett az első újjáépített híd a Dunán, amelyet 1946 augusztusában adtak át a forgalomnak. Felépült romjaiból, és az uralkodás szimbólumából a kulturális felemelkedés jelképévé vált a Budai vár. A belváros forgalma — világ­városi. o HAJDO-BIHARI NAPLÓ — 1975. FEBRUAR 13.

Next