Hajdú-Bihari Napló, 1975. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-13 / 37. szám
Harminc éve szabadult felBudapest Harminc évvel ezelőtt szabadította fel hazánk fővárosát a szovjet hadsereg. Történelmünkben egy múló pillanat ez a három évtized. A most élő pestieknek — idősnek, fiatalnak egyaránt — ugyanakkor egész életformájukat, szemléletüket alapvetően meghatározó korszak ez. Amikor néhány évvel ezelőtt a Vérmezőn megkezdték a kelet-nyugati Metróvonal és a Déli pályaudvar földmunkáit — a középkori Logod falu köveivel együtt — rengeteg leletre bukkantak. Emberi csontok, fegyvertörmelékek, német rohamsisakok, felszerelési tárgyak bukkantak elő a törmelék közül. Még egy majdnem ép harckocsit is kiástak az építők. E maradványok éppen harminc évesek. A Vérmező kertjét a felszabadulás után a Vár omladékaival töltötték fel. Ez volt a Budapesten rekedt német—magyar fasiszta csapatok sírja. 1945. február 11-én Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok tizenhatezer emberével ezen a helyen igyekezett áttörni a Várhegyet körülkerítő ostromgyűrűt. A tábornok — a Hitlerrel történt rádióbeszélgetés nyomán — azt tervezte, hogy csapatai a Hűvösvölgy felé verekszik át magukat. Egyesülnek a Dunántúlon álló német—magyar erőkkel és visszaszerzik egész Budát. A véres kaland kudarcba fúlt, a fasiszták itt is hasztalanul áldozták fel embereiket. Az Ördög-árok völgyében adta meg magát az utolsó hitlerista hadseregcsoport. Magát a halálra rémült tábornokot a csatornából húzták ki a szovjet katonák. Fogságbaesése tett pontot a várost felszabadító hadművelet végére. Budapest 1945. február 13-án szabadult fel. Ostroma két és fél hónapig tartott. De egy „ezredévi szenvedés” ért véget ezen a napon. Az urak fővárosa süllyedt el, hogy helyet adjon a nép Budapestjének. Budapest? Kiégett, összelyukasztott kőrengeteg Halottak mindenfelé. A Városháza előtt, az utcán összeszabdalt, megvakított, megcsonkított hullák halma hevert. A nyilas karhatalmi alakulat gyilkolta le őket a nyilasház pincéjében az utolsó éjszakán. Az Attila körút egyik épületének tetején lezuhant vadászgép csonkja meredt vádlón az ég felé. Hídjainkat a fasiszták megölték. Budapest újra Pest-Budára szakadt. A Dunahidak döglött ronccsá silányultak. A falakon az úri Magyarország utolsó „nemzetvezetőjének”, Szálasinak németes fogalmazású plakátjai: „felkoncoltatik”, aki nem jelentkezik a Hungarista Légióba, aki elhagyja körletét, aki külföldi rádiót hallgat, akinek lisztje van a kamrában, aki szökevényt vagy zsidót rejteget, aki nem vesz részt az utcai kövezet felszedésében, tankcsapda építésében. A felszabadulás pillanatáig csupa halálraítélt élt Budapesten. A szovjet hadsereg a II. és a III. ukrán front alakulatai — a budapesti hadművelet parancsnoka Afonyin tábornok, majd sebesülése után Managarov altábornagy volt —, a harcok során is kímélték a polgári lakosság életét, a házakat. Ennek köszönhető, hogy Budapest nem semmisült meg teljesen. Így sem sok jelét adta az életnek. A termelés megbénult. Vonat nem járt. A villamoshuzalok a földön hevertek. A menekülő úri tisztek és a németek minden mozdíthatót magukkal vittek. Vajon feltámad-e valaha Budapest? Sok olyan ember volt, aki nem bízott akkor a főváros jövőjében. Az optimisták ötven évre becsülték helyreállítását. Az élet első felét a szovjet városparancsnok, Zamercev altábornagy 1. számú parancsa jelentette. Szovjet katonák ragasztották a falra. „A normális élet és rend fenntartása érdekében Budapest város területén elrendelem: minden polgári hatóság folytassa kötelessége teljesítését... az áruk, élelmiszerek árai olyanok maradjanak, amilyenek a szovjet csapatok bevonulásáig voltak... a helyi hatóságok és a polgári lakosság minden eszközzel segítse elő az iskolák, kórházak, orvosi segélyhelyek ... szabályszerű működésének biztosítását”. Csődület támadt minden falragasz előtt. Olvasták, elgondolkoztak a tömör mondatok értelmén. De hol van az az erő, amely életet lehel a romvárosba? És ekkor — a Tisza Kálmán — a mai Köztársaság terén valaki létrát támasztott egy ház falához, táblát szegezett ki rá: „Magyar Kommunista Párt”. Bent megkezdődött a munka. Ennek nyomán nagyot dobbant a tetszhalott Budapest szíve. Ekkor — harminc évvel ezelőtt — vált ez a város az új Magyarország új fővárosává, amelyet most újjászületésének évfordulóján szívből köszönt az egész ország Máté György A Fő utca egy részlete 1945-ben, a háború utolsó napjaiban. Ea ugyanez a városrész 1975-ben. A ház a Vérmezőre néz A kapuban állok, a négyemeletes, keskeny ház kapujában. A ház a Vérmezőre tekint, eredeti egyhangúságában helyreállítva. A kaputól jobbra és balra kerek ablakok, a földszinti lakások konyhái rejtőznek mögötte. A jobbra eső lakásban éltem 1944. december 24-ig, amikor egy kósza légiakna kivitte az ablakokat, s a ház leköltözött az óvóhelyre. Ott állok, ahol Budapest felszabadulása napján — harminc éve —, jóakaratú, ám igencsak elgyöngült emberek föltámogattak a napvilágra. Mögöttem hozták másfél éves fiamat, aki vaksin hunyorgott az erős napsütésben, könynyei árkokat vájtak a zsenge bőrére tapadó piszokban. Mindnyájan szédelegtünk az éhségtől, a szomjúságtól, a gyöngeségtől és a levegőtől. A csöndtől, amely ráereszkedett a budai tájra, mint egy üvegharang. A szomszéd pincéből kibújt a kárpitosmester, s elővett zsebéből egy tépett újságot. — Pesten már újság is van, szerkesztő úr. Tessék olvasni... Jobb kezembe igazította az újságot, a bal kezem tehetetlenül csüngött az oldalamon. Hat aknaszilánk fúrta át az izomrostokat, egy a jobb térdem fölött szakított tenyérnyi sebet. A kárpitos rozoga ládát hengerített oda és leültetett, mert jártányi erőmet felemésztette a pincéből felvezető út. Mit olvastam a pesti oldalról, ki tudja ... Milyen úton érkezett Budára az első magyar demokratikus napilap, már nem tudom. Csakhamar le is tettem az újságot, a nyolc hetes pinceéletben elgyöngült szem nem tudott megbirkózni a feladattal. Inkább az ismerős-ismeretlen képet néztem, amelyet január utolsó napján láttam legutóbb, amikor vízért indultam a Márvány utcába, mert a fiam tüdőgyulladást kapott, s már a fürdőkádakba fagyott, mészporos jeget is föléltük. Ott ért az aknatalálat. „Felszabadultunk — gondoltam —, számunkra megszűnt a háború.” Akit az örvény szélén felvet a víz, s az első levegőt szívja tüdőre, csak azt érzi, hogy él. Mire gondolhattam volna a háború sötét és forró örvényeiből felmerülve, mint az élet csodálatos ízére. Szemközt még füstölgött a Déli vasút romhalmaza, s a szél ráhajtotta a füstfelhőt a Vérmezőre, mint egy jótékony temetésrendező, aki a túlélőket meg akarja kímélni a halál szörnyű látványától. Volt mit eltakarni, összetört autók és parasztszekerek, kiégett harckocsik és vitorlázó repülőgépek, emberi tetemek és lódögök közt elcsigázott élők matattak vontatott, fáradt mozdulatokkal, mint egy lassított filmen Élelmiszer kerestek. Az első órák, az első napok egybefolytak. Tudtuk, hogy a hidakat felrobbantották, s a pesti oldal, ahol már újságot írtak és nyomtattak, ahol már villany is felpislogott szerencsésebb körzetekben, ahová krumplivonat érkezett , csillagászati messzeségbe távolodott. Aki föl tudott kapaszkodni a foghíjas gránitlépcsőn a Várba, arról beszélt, hogy odafenn még teljesebb a pusztulás, de Pesten már mozog az élet. Ez a híradás, hogy „odaát már mozog valami” egyszeriben elsöpörte a bénultságot. A cselekvés vágya úgy lobbant fel, mint a préritűz. Ablakokat vontak be rejtelmes eredetű plakátokkal, egy csikótűzhely többet ért, mint manapság egy balatoni telek, villával. Fűtenivaló volt elég, a kibelezett házak ontották az éghető roncsokat. Aki furnérablakán kidugott egy szaporán füstölgő kályhacsövet, annak már otthona volt. Az Attila utcában egy pék befűtötte a kemencét és elrejtett lisztjéből kenyeret sütött. A leleményes kárpitos még mindig tudott friss lóhúst szerezni. Elbicegtem a Mikó utca sarkáig, ahol széles és mély tankcsapdát vájtak, a gödörben német hullák hevertek, egy házmester vezetésével betemetésükön fáradozott, akiben még volt maradék erő. Enyhült az időjárás, egyre fullasztóbb lett a levegő, sietni kellett az eltakarítással. A Krisztina sarkán fölfedezték, hogy a vízhálózat gerincvezetékében tetemes mennyiségű víz maradt. Kéziszivattyúval húzták fel a kissé már áporodott folyadékot, s kannákban mérték a sortállóknak. Az iszonyatos gond — hogyan éljünk tovább, ha már túléltük — csak lassan oszladozott. Még az óvóhelyen laktunk, de már ki lehetett zárni a járdára nyíló vasablakot. Éjszaka bejött a levegő, amelynek már nem volt ekrazitszaga. A Vérmező roncsaiból bordákat eszkábáltak ügyes emberek és megkezdődött a szállítás. Március első napjaiban lovasszekérrel értünk jött egy Pest környéki rokon. Mindnyájan, s minden maradék holmink fölfért a kicsiny szekérre. Itt, a kapuban búcsúztunk azoktól, akikkel együtt töltöttük a nehéz napokat. Azóta mindenki elbúcsúzott a háztól, amely a Vérmezőre néz, egyetlen ismerős nevet sem olvastam a kapu alatt. Elindulok hát, átvágva a szépen gondozott Vérmező téri pagonyán a Déli vasút pazar tömege felé, hogy fölszálljak a metróra és tíz perc múlva megérkezzem a város sűrűjébe Baróti Géza FŐVÁROSUNK-BUDAPEST Az ország szíve, a Duna királynője, az egyik legszebb fekvésű európai város, Budapest. Egyik helyen ódon romantikus, másutt modern. Egyik kerülete ipari centrum, a másik kertváros. Itt már világvárosias, amott még kisvárosias. Akik szeretik, azt mondják: így szép, ahogy van. Akik jobban szeretik, azt, hogy Budapestet szebbé kell tenni. Mert minden itt van, ami ezt a várost még szebb metropolissá teheti: a hegyek, a Duna, a partra kiülő házsorok, sétányok, megbecsült és még elrejtett műemlékei, világhírű kulturális intézményei, s lakóinak, az ország minden lakosának jobbító szándéka, cselekvő készsége. Mert harminc éve felszabadult fővárosunk, ma már gyönyörű Budapest, mindannyiunké. A főváros valamennyi Duna-hídját lerombolták a fasiszták. Romokban hevert a Szabadság-híd (az akkori Ferenc József-híd). S a Szabadság-híd lett az első újjáépített híd a Dunán, amelyet 1946 augusztusában adtak át a forgalomnak. Felépült romjaiból, és az uralkodás szimbólumából a kulturális felemelkedés jelképévé vált a Budai vár. A belváros forgalma — világvárosi. o HAJDO-BIHARI NAPLÓ — 1975. FEBRUAR 13.