Hajdú-Bihari Napló, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-14 / 63. szám

Ballada a halálra táncoltatott lányról HOLLÓ LÁSZLÓ ILLUSZTRÁCIÓJÁVAL Alszik már, alszik már Gombos nyoszolyába. Költse fel, költse fel, Küldje el a bálba. Fel is kelt, fel is kelt, El is ment a bálba, Karmazsin csizmáját Húzta a lábára. Öt arany gyűrűjét Húzta az ujjára, Nemzeti szalagját kötte a hajába. Húzzad csak, te cigány, Estétől reggelig, Míg a csáti bíró Lánya el nem alszik. Eressz ki, galambom, Magam lehűteni, Karmazsin csizmámból A vért kiönteni. Nem lehet, nem szabad, Nem lehet kimenni, Halálos órádat Így kell eltölteni! Átkozott az apa, Hétszerte az anya, Ki egyetlen lányát Bálba elbocsátja. Este elbocsátja, Reggelig nem látja, Reggel nyolc órakor Halva viszik haza. Harangoznak délre, Fél tizenkettőre, Csáti bíró lányát Most teszik a fődbe. A magyar népballadák sorában sajátosan szép típuscsoportot alkot­nak azok az alkotások, amelyek egy leány kényszerű halálát adják elő. A halálra táncoltatás motívuma régmúlt idők emlékét idézi mind a magyar, mind az európai népkölté­szetben. A társadalmi különbségből adódó konfliktus rendkívül kemény megoldását figyelhetjük meg. A bal­lada hátterét, az eseményt mozgató okot a szövegből csak sejtjük. A fe­szesen tömör megfogalmazás, ami a balladákra jellemző, csak a lénye­get érinti és a sűrítéssel magas fe­szültséget, drámai hangulatot idéz elő. A büszke leány bűnhődik, aki a számára rangban nem megfelelő legényeket sorra visszautasítja, míg végül bosszút állnak rajta. Ennek enyhébb formája szintén napjain­kig megmaradt a „kitáncoltatás” szokásában. A ballada népszerűsé­géhez és elterjedéséhez minden bi­zonnyal hozzájárultak azok a mon­dák, amelyek a középkortól kezdve ismeretesek a „táncjárványról”, s amit Arany János Ünneprontók cí­mű balladája is felidéz. A két betyárt pedig Viszik a börtönbe, A két betyárt pedig Viszik el örökre. A halálra táncoltatott lány bal­ladájának itt bemutatott változatát gömöri területen (Szuhafő) gyűjtöt­tük. A gömöri palócok körében gaz­dag népköltészeti hagyomány őrző­dött meg napjainkig. Számos klasz­­szikus és új stílusú gömöri népbal­ladához készített illusztrációt Holló László Kossuth-díjas festőművész. Ezek közül mutatjuk be a halálra táncoltatott fárny balladájához ké­szült rajzot, amely hűen kifejezi a ballada feszültségét, a lány elernye­­dő testtartásában is a büszkeséget, néhány vonással, „balladái” tömörí­téssel azt a szituációt, amelyet a népballada szövegben és dallamban nyújt. Holló László népballadákhoz készített illusztrációi külön sza­kaszt jelentenek a művész pályáján. 1976. március 6-án töltötte be Holló László festőművész 89. életévét, s most ennek kapcsán is kívánunk neki jó egészséget, számos alkotói éveket, további ihletést az örök for­rásból, népünk halhatatlan költésze­téből. Ujváry Zoltán ÖREG HÁZ (Gáldi Éva felvétele) Az üzemvezető előtt tulajdon­képpen mindent tagadtak. A két Bugony csak a maga igazát haj­togatta. Elsősorban Jóska taga­dott, hogy ő nem kezdeményezett semmit, csupán azért vágott Ba­lázshoz egy kődarabot, mert fel­tehetően rokonok, s mint ilyen­nel, joga van viccelődni. Bugony Balázs — sűrű, erős férfi — keveset beszélt, de min­den szava határozott volt, kicsit sértő is. — Méghogy rokon ... — Bugony, Bugony... — vörö­­södött bele Jóska, s mint aki se­gítséget remél, ránézett az asztal mögött ülő főnökre. Az meg csak éppenhogy kile­sett vörösesre gyulladt szemgöd­réből. — Hallgasson — mordult Jós­ kára. — Most emez beszél... No, beszéljen, Balázs... — valami titkos, megfoghatatlan szál kö­tötte ehhez a másik Bugonyhoz, aki két hónapja került a keze alá, s a közeli aknán jólkereső, sőt jó­nevű aknász volt. „Hogy ezt is mért hozzám verte az isten, ha már egyszer megbolondult, s pa­rancsolgatás helyett a trógerolást választotta”. — Nem rokonom ... — Engem nem az érdekel. Ar­ról mondjon már valamit, hogy mért ütötte le ezt az embert... — Neki jobban kell tudni... — No, most akkor maga beszél­jen. — Méghogy én tudom, mért ütött le? Leütött. Egy ökörnek elég lett volna — és az állát si­mogatta. — Szóval, semmit se tud. Az isten csapná magukat a... — Talán, az öcsém ... Mert ne­ki volt vele baja. Még a Som­lóin .­.. — Akkor ő számoljon! Fájdalmasan keserű mosoly je­lent meg Bugány Jóska arcán. — Az még nálamnál is nyápi­­cabb! — s kicsit előbbre lépett, hogy kitessen vékonysága. — Akkor mi az istent kötek­­szik? — állt fel az üzemvezető. — No, a mai napra írassanak ma­guknak üdülőt... Végeztem. Tudta ő nagyon jól, hogy Bu­gony Jóska mért kötözködött név­rokonával. Ha valakiből egyszer szakvezető aknász lesz, annak már nem olyan a szaga, mint a többinek. S vissza nem fogadnák maguk közé, ha megfeszül, akkor se. Ha valaki elcsapott ügyvéd? Vagy volt főkönyvelő, aki sik­kasztott? Annak még a talpát is letörlik műszak végén, napközben meg rádolgoznak. De akiből egy­szer ... A­ki otthagyta az övéit és rézlámpás aknász lesz, azzal a magafajtái végeztek. S ha nem Bugony Jóska, hát más valaki, beleköt, követ vágnak hozzá, rá­ejtik a gerendát a kezére, a fű­részével szöget vágnak... Szóval, elüldözik a maguk köréből. A két Bugony együtt buszozott be a városba. Míg utaztak, meg nem szólaltak volna. Bugány Ba­lázs néha rálesett névrokonára, s tán sajnálta is, hogy akkorát ütött. S még azért is megesett raj­­ta a szíve, mert olyan nagyon so­ványka volt. Szinte száraz. Igaz, jó öltöny volt rajta, de semmit se ért az „Tehénre húzhatnak ga­tyát ...” Fejében az motoszkált: mért ilyen az ő fajtája? Ez a sze­rencsétlen, tehetséges, hogy már tizennégy évesen a bányában ura­­ságiskodott. S talán cipője se volt. S ha megütötte az aknást, hát meghajolt, s otthon elhallgat­ta az apja előtt. Még az is meg­verte volna... Most meg? Mit tett ő az öccsével? Éppen mert névrokonok voltak, hát istápolta. Ha kimaradt, megértette: húsz­éves legény, elmaradt a lány­nál ... De ezt így a szemébe nem mondhatta. Tréfásan rávert a há­tára: „Hát, rokon, jó lesz az, hogy te csak egyszerűen nem jelentke­zel sitten?” Csak nem ezeket a valóban rokoninak szánt nyakle­veseket sérelmezte? Végre a Jóska szólalt meg: — Tényleg, nagyon fájt az a kő...? — Nem! De a pofon? Restellkedve elfordult. — Hát... ritkán kap ilyet az ember... —Máskor a hülye vicceidet... Jóska arca felderült. — Rendes vagy te. Egy félde­cit megihatnánk együtt. Itt, a sar­kiban. — Megihatunk! — nyújtotta meg a beleegyező szót Balázs. — De én fizetek. — Egyszer te, egyszer én! Bugány Jóska lelke megörült a tegezésnek, s hogy az ő szája is kezdett rájárni, semmit nem­ ér­zett drágának. Még azt sem, hogy neki fizet az egykori aknász, ami igen nagy ritkaság, sőt sértés számban is mehetett egy segéd­vájár esetében. A rend az, hogy az aknásznak fizetni kell... ha elfogadja a meghívást. Mondta is neki, mikor két-két féldeci cseresznyepálinkával el­vonultak egy sarokba. — Pedig te... te aknász voltál Somlón. — Az! — Azok igen rátarti emberek. — Azt hiszed? Mind az? — Az már igaz! — törölte meg a száját, s nem is figyelte, hogy marja e a gyomrát a lecsúszó ital. — Nem mind ... Pajtikám, ne­kem elhiheted! — Nem! Bizisten, hogy nem, pajtikám... — s el is hallgatott nyomban. Talán még meg talál sértődni a „pajtikám”-ért. Hallgattak. A két Bugony arca semmit se árult el. Sem a sértő­dést, sem a félelmet. Kiitták a másik pohár italt is, s amikor Jóska elindult az újabb „muní­cióért” — ahogyan tréfásan meg­jegyezte —, a másik Bugony fel­sóhajtott. Két hónapja, hogy egyedül isz­­sza meg a pálinkáját. A régiek — beosztott aknászai — elkerülik, köszönését is csak éppenhogy fo­gadják. S a friss cimborák? Nos, azok sem barátkoztak vele. Tu­lajdonképpen ez a Bugony Jóska az első, aki... — No,­­ igyunk! — állt­ meg előtte a másik. — Hát, szervusz, rokon! — Szervusz, pajtikám ... Kis szünet után. — S hát tényleg, lehetünk mi rokonok is... Bugony Jóska nevetett. •— Aligha. Mi Erdélyből keve­redtünk ide, még a harmincas években. — Én meg a Felvidékről. — Az messze van egymáshoz. — Messze... Dehát akkor mért mondtad ... lent. Amikor... ami­kor kötekedtél. — Csak mondtam. Valamit mondani akartam. Kellett monda­ni valamit. Nincs igazam? — Az öcséd miatt? — Az öcsém miatt? Legutóbb már hűségpénzt se kapott. Nem szeret az dolgozni... — Mert visszakerültem? Le, a lapáthoz! Mi? Bugány Jóska a kocsma sarká­ba menekítette a tekintetét. — Nem is tudom ... Néha az embernek viszket a tenyere... — Az aknászra? — Nem! Az kell. Ugyan­úgy, mint a főmester, meg aki fizeti a bért. Csakhát... Csakhát... annyian ... olyanok lesznek! Bugány Balázs megértette a másikat. — Megmondhatnátok neki, szemtől. — No, akkor vehetném a ka­bátom ... — Mindet csak nem zavarná el... az olyan. Ezen meg Bugány Jóska gondol­kodott el. — Ez is igaz. A teremtésit, a paj­­tikám. Erre még nem is gondol­tam. Bizonyisten! — Pedig erre is gondolhatnál. — Nem szeretek gondolkodni! — Hát ez a baj! — s megfogta a vékonyka embert. — Most majd­­én hozok... — Az aknászok nem fizetnek. Ez már szokás. — Nem vagyok én aknász... S még ha az is lennék? Vagy ro­konok vagyunk, vagy nem! No! Akarod ? — Akarhatom... — s olyan gyönyörködve nézett szét a pisz­­kis, bűzös kocsmán, mintha a Pa­radicsomban lenne. Hogy mi tet­te ilyen színessé Bugony Jóska perceit? Ezt ő tudta a legkevésbé. Az újkeletű rokonság, méghogy ő egy — még ha lebukott is — igazi szakvezető aknásszal pálinkázik. Esetleg maga a pálinka? Dehát Bugony Jóska nem szeretett gon­dolkodni, ezt maga is megmond­ta. Baráth Lajos *affér. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. MÁRCIUS 14. ÍZES MIHÁLY. Balladácska a madárról Kiáltott a madár: Nem találta anyját. Kiáltott a madár: Apját nem találta. Hallgatott a madár: Társát nem kereste . (Hallgatag határban Hócsillag temette.)

Next