Hajdú-Bihari Napló, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-14 / 63. szám
Ballada a halálra táncoltatott lányról HOLLÓ LÁSZLÓ ILLUSZTRÁCIÓJÁVAL Alszik már, alszik már Gombos nyoszolyába. Költse fel, költse fel, Küldje el a bálba. Fel is kelt, fel is kelt, El is ment a bálba, Karmazsin csizmáját Húzta a lábára. Öt arany gyűrűjét Húzta az ujjára, Nemzeti szalagját kötte a hajába. Húzzad csak, te cigány, Estétől reggelig, Míg a csáti bíró Lánya el nem alszik. Eressz ki, galambom, Magam lehűteni, Karmazsin csizmámból A vért kiönteni. Nem lehet, nem szabad, Nem lehet kimenni, Halálos órádat Így kell eltölteni! Átkozott az apa, Hétszerte az anya, Ki egyetlen lányát Bálba elbocsátja. Este elbocsátja, Reggelig nem látja, Reggel nyolc órakor Halva viszik haza. Harangoznak délre, Fél tizenkettőre, Csáti bíró lányát Most teszik a fődbe. A magyar népballadák sorában sajátosan szép típuscsoportot alkotnak azok az alkotások, amelyek egy leány kényszerű halálát adják elő. A halálra táncoltatás motívuma régmúlt idők emlékét idézi mind a magyar, mind az európai népköltészetben. A társadalmi különbségből adódó konfliktus rendkívül kemény megoldását figyelhetjük meg. A ballada hátterét, az eseményt mozgató okot a szövegből csak sejtjük. A feszesen tömör megfogalmazás, ami a balladákra jellemző, csak a lényeget érinti és a sűrítéssel magas feszültséget, drámai hangulatot idéz elő. A büszke leány bűnhődik, aki a számára rangban nem megfelelő legényeket sorra visszautasítja, míg végül bosszút állnak rajta. Ennek enyhébb formája szintén napjainkig megmaradt a „kitáncoltatás” szokásában. A ballada népszerűségéhez és elterjedéséhez minden bizonnyal hozzájárultak azok a mondák, amelyek a középkortól kezdve ismeretesek a „táncjárványról”, s amit Arany János Ünneprontók című balladája is felidéz. A két betyárt pedig Viszik a börtönbe, A két betyárt pedig Viszik el örökre. A halálra táncoltatott lány balladájának itt bemutatott változatát gömöri területen (Szuhafő) gyűjtöttük. A gömöri palócok körében gazdag népköltészeti hagyomány őrződött meg napjainkig. Számos klaszszikus és új stílusú gömöri népballadához készített illusztrációt Holló László Kossuth-díjas festőművész. Ezek közül mutatjuk be a halálra táncoltatott fárny balladájához készült rajzot, amely hűen kifejezi a ballada feszültségét, a lány elernyedő testtartásában is a büszkeséget, néhány vonással, „balladái” tömörítéssel azt a szituációt, amelyet a népballada szövegben és dallamban nyújt. Holló László népballadákhoz készített illusztrációi külön szakaszt jelentenek a művész pályáján. 1976. március 6-án töltötte be Holló László festőművész 89. életévét, s most ennek kapcsán is kívánunk neki jó egészséget, számos alkotói éveket, további ihletést az örök forrásból, népünk halhatatlan költészetéből. Ujváry Zoltán ÖREG HÁZ (Gáldi Éva felvétele) Az üzemvezető előtt tulajdonképpen mindent tagadtak. A két Bugony csak a maga igazát hajtogatta. Elsősorban Jóska tagadott, hogy ő nem kezdeményezett semmit, csupán azért vágott Balázshoz egy kődarabot, mert feltehetően rokonok, s mint ilyennel, joga van viccelődni. Bugony Balázs — sűrű, erős férfi — keveset beszélt, de minden szava határozott volt, kicsit sértő is. — Méghogy rokon ... — Bugony, Bugony... — vörösödött bele Jóska, s mint aki segítséget remél, ránézett az asztal mögött ülő főnökre. Az meg csak éppenhogy kilesett vörösesre gyulladt szemgödréből. — Hallgasson — mordult Jós kára. — Most emez beszél... No, beszéljen, Balázs... — valami titkos, megfoghatatlan szál kötötte ehhez a másik Bugonyhoz, aki két hónapja került a keze alá, s a közeli aknán jólkereső, sőt jónevű aknász volt. „Hogy ezt is mért hozzám verte az isten, ha már egyszer megbolondult, s parancsolgatás helyett a trógerolást választotta”. — Nem rokonom ... — Engem nem az érdekel. Arról mondjon már valamit, hogy mért ütötte le ezt az embert... — Neki jobban kell tudni... — No, most akkor maga beszéljen. — Méghogy én tudom, mért ütött le? Leütött. Egy ökörnek elég lett volna — és az állát simogatta. — Szóval, semmit se tud. Az isten csapná magukat a... — Talán, az öcsém ... Mert neki volt vele baja. Még a Somlóin ... — Akkor ő számoljon! Fájdalmasan keserű mosoly jelent meg Bugány Jóska arcán. — Az még nálamnál is nyápicabb! — s kicsit előbbre lépett, hogy kitessen vékonysága. — Akkor mi az istent kötekszik? — állt fel az üzemvezető. — No, a mai napra írassanak maguknak üdülőt... Végeztem. Tudta ő nagyon jól, hogy Bugony Jóska mért kötözködött névrokonával. Ha valakiből egyszer szakvezető aknász lesz, annak már nem olyan a szaga, mint a többinek. S vissza nem fogadnák maguk közé, ha megfeszül, akkor se. Ha valaki elcsapott ügyvéd? Vagy volt főkönyvelő, aki sikkasztott? Annak még a talpát is letörlik műszak végén, napközben meg rádolgoznak. De akiből egyszer ... Aki otthagyta az övéit és rézlámpás aknász lesz, azzal a magafajtái végeztek. S ha nem Bugony Jóska, hát más valaki, beleköt, követ vágnak hozzá, ráejtik a gerendát a kezére, a fűrészével szöget vágnak... Szóval, elüldözik a maguk köréből. A két Bugony együtt buszozott be a városba. Míg utaztak, meg nem szólaltak volna. Bugány Balázs néha rálesett névrokonára, s tán sajnálta is, hogy akkorát ütött. S még azért is megesett rajta a szíve, mert olyan nagyon soványka volt. Szinte száraz. Igaz, jó öltöny volt rajta, de semmit se ért az „Tehénre húzhatnak gatyát ...” Fejében az motoszkált: mért ilyen az ő fajtája? Ez a szerencsétlen, tehetséges, hogy már tizennégy évesen a bányában uraságiskodott. S talán cipője se volt. S ha megütötte az aknást, hát meghajolt, s otthon elhallgatta az apja előtt. Még az is megverte volna... Most meg? Mit tett ő az öccsével? Éppen mert névrokonok voltak, hát istápolta. Ha kimaradt, megértette: húszéves legény, elmaradt a lánynál ... De ezt így a szemébe nem mondhatta. Tréfásan rávert a hátára: „Hát, rokon, jó lesz az, hogy te csak egyszerűen nem jelentkezel sitten?” Csak nem ezeket a valóban rokoninak szánt nyakleveseket sérelmezte? Végre a Jóska szólalt meg: — Tényleg, nagyon fájt az a kő...? — Nem! De a pofon? Restellkedve elfordult. — Hát... ritkán kap ilyet az ember... —Máskor a hülye vicceidet... Jóska arca felderült. — Rendes vagy te. Egy féldecit megihatnánk együtt. Itt, a sarkiban. — Megihatunk! — nyújtotta meg a beleegyező szót Balázs. — De én fizetek. — Egyszer te, egyszer én! Bugány Jóska lelke megörült a tegezésnek, s hogy az ő szája is kezdett rájárni, semmit nem érzett drágának. Még azt sem, hogy neki fizet az egykori aknász, ami igen nagy ritkaság, sőt sértés számban is mehetett egy segédvájár esetében. A rend az, hogy az aknásznak fizetni kell... ha elfogadja a meghívást. Mondta is neki, mikor két-két féldeci cseresznyepálinkával elvonultak egy sarokba. — Pedig te... te aknász voltál Somlón. — Az! — Azok igen rátarti emberek. — Azt hiszed? Mind az? — Az már igaz! — törölte meg a száját, s nem is figyelte, hogy marja e a gyomrát a lecsúszó ital. — Nem mind ... Pajtikám, nekem elhiheted! — Nem! Bizisten, hogy nem, pajtikám... — s el is hallgatott nyomban. Talán még meg talál sértődni a „pajtikám”-ért. Hallgattak. A két Bugony arca semmit se árult el. Sem a sértődést, sem a félelmet. Kiitták a másik pohár italt is, s amikor Jóska elindult az újabb „munícióért” — ahogyan tréfásan megjegyezte —, a másik Bugony felsóhajtott. Két hónapja, hogy egyedül iszsza meg a pálinkáját. A régiek — beosztott aknászai — elkerülik, köszönését is csak éppenhogy fogadják. S a friss cimborák? Nos, azok sem barátkoztak vele. Tulajdonképpen ez a Bugony Jóska az első, aki... — No, igyunk! — állt meg előtte a másik. — Hát, szervusz, rokon! — Szervusz, pajtikám ... Kis szünet után. — S hát tényleg, lehetünk mi rokonok is... Bugony Jóska nevetett. •— Aligha. Mi Erdélyből keveredtünk ide, még a harmincas években. — Én meg a Felvidékről. — Az messze van egymáshoz. — Messze... Dehát akkor mért mondtad ... lent. Amikor... amikor kötekedtél. — Csak mondtam. Valamit mondani akartam. Kellett mondani valamit. Nincs igazam? — Az öcséd miatt? — Az öcsém miatt? Legutóbb már hűségpénzt se kapott. Nem szeret az dolgozni... — Mert visszakerültem? Le, a lapáthoz! Mi? Bugány Jóska a kocsma sarkába menekítette a tekintetét. — Nem is tudom ... Néha az embernek viszket a tenyere... — Az aknászra? — Nem! Az kell. Ugyanúgy, mint a főmester, meg aki fizeti a bért. Csakhát... Csakhát... annyian ... olyanok lesznek! Bugány Balázs megértette a másikat. — Megmondhatnátok neki, szemtől. — No, akkor vehetném a kabátom ... — Mindet csak nem zavarná el... az olyan. Ezen meg Bugány Jóska gondolkodott el. — Ez is igaz. A teremtésit, a pajtikám. Erre még nem is gondoltam. Bizonyisten! — Pedig erre is gondolhatnál. — Nem szeretek gondolkodni! — Hát ez a baj! — s megfogta a vékonyka embert. — Most majdén hozok... — Az aknászok nem fizetnek. Ez már szokás. — Nem vagyok én aknász... S még ha az is lennék? Vagy rokonok vagyunk, vagy nem! No! Akarod ? — Akarhatom... — s olyan gyönyörködve nézett szét a piszkis, bűzös kocsmán, mintha a Paradicsomban lenne. Hogy mi tette ilyen színessé Bugony Jóska perceit? Ezt ő tudta a legkevésbé. Az újkeletű rokonság, méghogy ő egy — még ha lebukott is — igazi szakvezető aknásszal pálinkázik. Esetleg maga a pálinka? Dehát Bugony Jóska nem szeretett gondolkodni, ezt maga is megmondta. Baráth Lajos *affér. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. MÁRCIUS 14. ÍZES MIHÁLY. Balladácska a madárról Kiáltott a madár: Nem találta anyját. Kiáltott a madár: Apját nem találta. Hallgatott a madár: Társát nem kereste . (Hallgatag határban Hócsillag temette.)