Hajdú-Bihari Napló, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-14 / 63. szám
Fejezetek a debreceni kórusmozgalom történetéből A Bevezető 1961-ben ezt üzente Svájcból Debrecenbe Kodály Zoltán az első nemzetközi kórusfesztiválra: Vivat, crescat, florent! Életet, növekedést, virágzást kívánt a kóruséletnek, a további nemzetközi fesztiváloknak. Olyasvalaminek a továbbélését, további virágzását kívánta a Mester, aminek mély gyökerei voltak a tiszántúli nagyvárosban. Ezt ő maga is jól tudta, hiszen 1957-ben, a debreceni szakiskola névadó ünnepélyén figyelmeztette hallgatóit arra, hogy itt élt Maróthi György, akihez tulajdonképpen a magyarországi többszólamú karéneklés kezdeményezése fűződik. Az 1739-ben létesített kollégiumi kántus közel két és fél évszázados fennállásával ma is figyelmeztet ennek a hagyománynak megbecsülésére. E célt szolgálja a jelen cikksorozat is. Sokszor emlegetjük büszkén, hogy Debrecenben rendezték az első országos dalosversenyt. Ez részben igaz, részben nem. Sopron, Pécs és Arad voltak az első országos találkozók színhelyei. Ezeket azonban nyugodtan tekinthetjük a „dalárversenyek” főpróbáinak, amelyek hivatva voltak előkészíteni a szervezett dalosmozgalom megalakulását és az így létrejött Országos Dalosszövetség által a továbbiakban rendszeresen megrendezett országos versenyeket. Ez az első nevén „Országos Magyar Daláregyesület” vs A dalárdák férfikarok voltak. Sokáig ez a kissé egyoldalú összeállítás jellemezte hazánk kórusait. Kodály Zoltán egyik érdeme, hogy felhívta a figyelmet a vegyeskarok teljesebb zenei élményt adó hangzására és ennek következtében alakultak át a magyar énekkarok vegyes-r karokká a XX. század harmincasnegyvenes éveiben. Érdekes, hogy még az 1929. évi, hatalmas méretű 22. Országos Dalosverseny is — szintén Debrecenben — 200 körüli számban léptetett fel férfikarokat mindössze 12 vegyeskar mellett! Mindezek következtében nyilvánvaló, hogy a debreceni kórusok is ezt a műfajt képviselték. A századforduló táján indult meg a nagyobb pezsgés városunk énekkari életében. Több olyan dalárda is alakult, amely több évtizeden át fennállt és jelentős sikereket ért el. Ez akkoriban elsősorban az országos dalosversenyek díjait jelentette: külföldre még kevés énekkar jutott el. Melyek voltak ezek az énekkarok? A már említett Városi Dalegyleten (kezdetben: Debreceni Dalárda, Debreceni Dalegylet) kívül: a Debreceni Kereskedő Ifjak Dalköre (1886); a Debreceni Iparos Dalegylet (1890); a Petőfi Dalkör (1897); a Járműjavító Egyetértés Dalegylet (1898) , a Szent László Dalegylet (1899) és a Kossuth Dalkör (1902). Az egyetlen, amelyik ma is fennáll, a Járműjavító 77 éves férfikara. Ez egyben az egyetlen kimondottan munkáskórus is. A többiek az iparos, kereskedő társadalom, illetve a polgárság — részben értelmiségi — rétegeit foglalták magukba. A szervezett debreceni munkásság kórusa, az Általános Munkás Dalárda, csak 1912-ben alakult meg és a negyvenes évek végén olvadt be a Csenkikórusba, hogy annak feloszlásával meg is szűnjön. Történetére külön visszatérünk. A századeleji debreceni daloshelyzetről értékes adatokat tudunk meg az Egyetértés 1905-ben készített, 1904. évre vonatkozó „Jelentés”-éből. Eszerint Debrecen városában 12 működő dalosegyesület volt. Ezek mintegy 20—30 dalestélyt tartottak évenként. Ugyanitt olvasunk az újonnan életbe léptetett versenyrendeletről is. Eszerint „az első csoportban kitűnően képzett, kiváló hanganyaggal rendelkező dalárdák a magas művészi színvonalon szont valóban Debrecenben tartotta alakuló közgyűlését az 1868. szeptember 18—20 közt itt megtartott országos dalosversenyen. Azt mondhatjuk tehát, hogy az elsőség Debrecent az Országos Magyar Daláregyesület megalakulásával fémjelzett és a továbbiakban általa megrendezett dalosversenyek tekintetében illeti. A korabeli újságok tanúsága szerint a debreceni ünnepség fényes sikere szerte az országban sokáig éreztette jó hatását. Emlékezetes záróakkordja volt a Cegléd utcai dalcsarnokban megrendezett országos találkozónak a „holtigvaló karnagy”-nak, Erkel Ferencnek a Himnusz vezénylése az egyesített összkar élén. Nem is késett sokáig a második debreceni országos verseny megrendezése. 1882-ben ismét Debrecen adott otthont ennek az ünnepi eseménynek. Az 1860—70 közötti évtized egyébként is jelentős Debrecen zenei életében. 1862-ben létesült a Zenede, az azóta háromfelé vált debreceni zeneiskola elődje. 1863 a közel száz évet megért Városi Dalegylet megalapításának éve. Országos és nemzetközi sikereket elért dalegylet volt ez, amelynek története önmagában is megéri az érdeklődést. Az 1868. évi dalosverseny mintegy megkoronázója volt az évtized debreceni zenei eseményeinek, álló művekkel versenyezhetnek. A második csoportban a jól képzett, jó hanganyaggal rendelkező dalárdák, közepes nehézségű, de művészies kivitelt igénylő művekkel, s végül a harmadik csoportban könnyebb kivitelű, népies irányú karokkal lehet versenyezni". Arra nincs adatunk, hogyan állapították meg a csoportba tartozást: melyik dalárdának volt „kitűnően* képzett, kiváló*’, melyiknek „jó” hanganyaga, mi volt a „magas művészi színvonalon álló” és mi a „közepes nehézségű”, illetve „könnyebb kivitelű” mű. Mindenesetre voltak versenyszempontok, ha a kor magyar karművei nem is állták meg a versenyt a nemzetközi színvonallal. Ne felejtsük el, hogy csak ebben az évben indult el Kodály első népdalgyűjtő útjára... A kor követelményeinek elsősorban a Városi Dalegylet és az Egyetértés felelt meg Debrecenben. A Városi Dalegylet Budapesten 1870-ben második, Miskolcon 1874-ben, Kolozsvárott 1880-ban és Pécsett 1886- ban első díjat nyert. A vagongyári kórus pedig épp a jelentés évében, 1905-ben kapta meg a szombathelyi országos verseny első díját. A további években más dalegyletek is hozzájutottak országos díjakhoz. A Városi Dalegylet a maga korában sok szempontból képviselte a haladást. Ezt bizonyítják a vegyeskar alakítása érdekében tett lépései is. A dalegyleti emlékek közt kutatva sikerült rátalálni egy bizonyos Elek Mariskához írt levélre, amelyben a dalegylet a versenykarban működő hölgyeket próbára hívja. Ez a hangverseny egyébként 1916. július 31-én zajlott le, műsoráról, sajnos nem tudunk. Más irányú kezdeményezésekről viszont tudunk. Hammerstedt János vezetésével már 1910 körül volt női kar is a városban, holott ez az énekkari forma csak 50 évvel később, a Kodály Kórus példájára kezdett hazánkban meghonosodni. A Zenede női karát máshol a Zenekedvelők Köre együtteseként is emlegeti a korabeli sajtó. Négyszólamú Brahms-karok, Wagner Fonódala szerepeltek repertoárjában. Az oratóriuméneklésnek elsősorban a Szent László-énekkar volt az úttörője, ami az egyházi jelleggel magyarázható. A húszas években indultak meg az oratórium- és kantátaelőadások, amelyek közül Mozart Requiemjének többszöri előadása, Haydn, Beethoven, Schubert alkotásainak egy-egy bemutatása érdemel említést. De megszólaltak hamarosan Kodály oratorikus művei is. Ebben a református kollégiumi kántusé a kezdeményezés érdeme. 1939- ben a református tanintézetek kórusainak és a MÁV Zenekarnak bevonásával, a kollégium 400 éves fennállásának tiszteletére szólalt meg a Nagytemplomban a Psalmus Hungaricus Sauerwald Géza vezénylésével. A főpróbán maga Kodály is megjelent, de betegsége miatt az előadáson már nem vehetett részt. Egykori osztálytársának, Jakucs Istvánnak írt levelében elismerőleg ír a B. Szűcs Ferenc által betanított egyesített kórus teljesítményéről: „A Prilmus útját már én is úgy nézem, mint egy tőlem idegen bolygóét. Három legutolsó állomása: Athén, Debrecen, Párizs. Ez a szimbolikus háromszög mintha egész életem értelmét és törekvését ábrázolná: a magyar álljon a maga lábán, egyik kezét Athén, a másikat Páris felé nyújtva. Minden tehetségét az újkor Párisa és az Ókor Athénje fejlesztheti odáig, hogy önmagát legjobban kifejezze. Minél rövidebb a magyar lélek útja Athénig és Páring, annál könnyebben talál önmagára. Ezért legfontosabb nekem a három állomás közül Debrecen. Ilyen fiatal kórus még nem énekelte a Psalmust sehol. Nem minden aggály nélkül néztem elébe a nagy vállalkozásnak. De már az előzetes próba meggyőzött, hogy ifjúságunk az erején felüli vállalkozást is győzi”. Addig azonban, míg Kodály művészete igazán gyökeret verhetett Debrecenben, hosszú volt az út. A két világháború közti dalárdaélet egyelőre még más zenei anyaggal táplálkozott. Ilyen szempontból ma már nem vehetjük őket mintának: az éneklő kedv, a kórusba tömörülés vágya, igénye azonban ma is követhető volna. Huszonöt-harminc énekkar is működött olykor a két világháború közt; igaz, némelyik élete nem volt tartós és sok volt a közös tag is. Az 1925. évben Debrecenben megtartott országos dalosszövetségi gyűlésen föl is vetette Forgács Kálmán, az Iparos Dalegylet főjegyzője, hogy a sportegyletek mintájára kellene igazoltatni a dalosokat is. Így elejét lehetne venni annak, hogy más dalárdák elcsalhassák, megfizethessék a tagokat. Bodnár Lajos, a tanítóképző intézet akkori zenetanára egészen sötéten ítélte meg a helyzetet: szerinte a 23 dalárda közül csak kettőnek voltak igazán saját tagjai. Az ide is, oda is tartozó dalosokat nehéz a karnagynak kézben tartani, fegyelmezni. Ugyanő panaszkodott a karnagyok képzetlenségéről is. Bármilyen műsorpolitikai, művészi vagy szervezési problémák nehezítették is a két világháború közti dalosélet fejlődését, ez az időszak valósította meg az azóta sem fölülmúlt méretű 1929. évi országos dalosversenyt Debrecenben. Visszaemlékezésünkben külön helyet szentelünk ennek az eseménynek, de már most jelezzük, hogy a debreceni munkásdalos múlt egy méltatlanul feledésbe merült eseménye, az 1928. évi Országos Munkásdalosverseny időben megelőzte ezt a kimagasló énekkari ünnepséget. Béber Lászlónak a Hajdú-bihari Naplóban 1971. szeptember 1-én megjelent cikke hívta fel a figyelmet erre a tényre és a munkásdalárda működésére való visszaemlékezésnél erről szót is kell ejtenünk. A nagyobb arányok, a hivatalos körök támogatása folytán is kiemelkedőbbnek sikerült 1929. évi Országos Dalosverseny azonban reprezentatív jellegénél fogva erősebb nyomot hagyott az emlékezetben. (Folytatjuk) Straky Tibor : A szervezett dalosélet kezdetei A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE ? FM«.^ M»PW*«.« «.*.*«. I*. Mmfora. Jane Fonda A lovakat lelövik, ugye? című Pollack-film főszerepében *4 film mesterei Jane Sorozatunkban eddig kizárólag a film első számú emberei, azaz a rendezők közül mutattunk be néhányat.- Most szélesítjük a kört és egy színésznő pályafutásáról, hitvallásáról, szerepeiről szólunk. Két körülmény is indokolja témaválasztásunkat. Az eddigi portrék alanyai, Suskin, Pasolini, Chaplin és Duvivier sem csupán a kamera mögött álltak, mindegyikük — nem mellesleg! — író és színész is. Másrészt: a hetedik művészet modern világában, noha a figurák megszemélyesítői — a közfelfogás szerint — csak interpretátorok, megnövekedett a szerepjátszás rangja és jelentősége. Az amerikai Jane Fonda neve sűrűn szerepel politikai és kulturális jellegű híradások hasábjain egyaránt. Itt mindjárt álljunk meg egy pillanatra. Színésznőről, sőt, sztárról lévén szó, nem mellőzhetnénk az ideológiai szempontokat? Hiszen Fonda az USA-ban él, ebben az országban pedig a csillagok már-már hagyományosan a konzervativizmus elkötelezettjei. John Wayne, a Western-filmek királya szélsőségesen reakciós nézeteket vall, „háborúpárti” művet is készített. James Stewart a roosevelt-i demokratikus szellem bátor harcosát formálta meg a BECSÜLETBŐL ELÉGTELEN című filmben, két-három évtizeddel később viszont hangot váltott: az uszító Goldwater szekértolójaként hívta fel magára a figyelmet. Ezzel voltaképpen már válaszoltunk is a kérdésre. Az Egyesült Államokban méteres mozireklámokon csillogni és ugyanakkor haladó eszmék mellett kiállni — szabálytalan, úgyszólván kivételes státusnak számít. Jane Fonda státusa ilyen. De ez nem minden. A kitűnő színésznő — a nagyhírű Henry Fonda lánya — úgy kért és biztosított magának helyet a filmvilágban, hogy maga válogatja meg szerepeit. Mégpedig aszerint, hogy azok megfelelnek-e világnézetének, művészi felfogásának. Nagyon nagy dolog ez: kevesen vívtak ki maguknak ekkora függetlenséget. Mielőtt az eddigi életút néhány dokumentumát felsorolnánk, említsünk meg Jane Fonda nyilvános szereplései közül egyet-kettőt. Vállalva a kormány és az FBI gyűlölködő megbélyegzését és azt, hogy „nemkívánatos személynek” nyilvánították, az első pillanattól az utolsóig megbélyegezte a szennyes vietnami háborút. Elment a helyszínre, hogy közelről lássa a szenvedést és bebizonyítsa a hős népnek: nem minden amerikaiba oltották be az ellenségeskedés szellemét. Nyilatkozatokban hirdette a faji egyenlőtlenség igazságtalanságát. Amikor csak tehette, szóvá tette az amerikai közélet ellentmondásait. Nem is egyszer fekete pont ellenére — Jane Fonda maradt. Vagyis: népszerű amerikai filmszínésznő, világsikerű alkotások főszereplője,akiért stúdiók, rendezők és producerek nagy csatát vívnak. Jane Fonda jó iskolába járt, mikor az emberábrázolást tanulta: Elia Kazánhoz, az Actor’s Stúdióba, ahol Marlon Brando és más tehetségek formálódtak. Színpadon is játszott. Filmkarrierje viszonylag lassan bontakozott ki: aránylag kevés szerepet alakított és kezdetben akadtak nehéz évei is. Elfogadtatása érdekében talán Roger Vadim, a francia film egyik fenegyereke tett a legtöbbet. A playboy hírében álló rendező fontos feladatokhoz juttatta , és elvette feleségül. Vadim különben ugyanígy beleszólt Brigitte Bardot, Catherine Deneuve és Annette Stroyberg életébe: egyengette a karrierjüket és házasságot kötött velük. A hatvanas évek közepe óta a Jane Fonda-filmek eseményszámba mennek. Az Amíg összeszoknak, a Tennesse Williams-vígjáték képi változatában a színésznő hisztérikát alakított — elbűvölően, életszerűen, könnyedén. A Zsákmány, Vadim Zola-adaptációja a két férfi között vergődő nő bonyolult jellemének megformálását adta fel leckeként az akkortájt Párizsban élő sztárnak. Sajnos, egyik filmet sem vetítették Magyarországon, a későbbi alakításokról azonban már láthattunk néhányat. A Vihar Délen (1967) nyitotta meg a sort. Otto Preminger filmje nem mentes bizonyos melodramatikus megoldásoktól, a négerkérdésről ennek ellenére lelkiismeretébresztő igénnyel beszél. Jane Fonda Julie Ann Warren alakját, az engedelmes sakkfigurából önálló nővé való teremtést realista erővel teremti meg. Gene Saks napi fogyasztásra szánt vígjátékát, a Neil Simon ihlette Mezítláb a parkban című komédiát is játszották a hazai mozik. Jane Fonda Robert Redford és Charles Boyer partnereként is vezérszólamot kapott a könnyed bohóságban, melyben vad és szenvedélyes fiatalaszszonyt alakított. Ezt követően ért a csúcsra. A lovakat lelövik, ugye? (1970) meghozta az első Oscar-díjat, a KLUTE (1971) — a másodikat. Nem mindennapi siker ez: a legjelentősebb amerikai színészelismerés nem hull esőként és számos klasszis akad, aki egyszer sem kapja meg. A lovakat lelövik ugye? Glóriájaként Jane Fonda a megcsalattatás drámáját építi fel. Bátor és elszánt, szeretne hinni a csodában. Csoda persze nincs és a fiatal nő összeroppan. A szörnyűséges táncverseny végén, mikor kiderül, hogy a rendezőség becsapta a produkció résztvevőit, Gloria feladja a küzdelmet. Arra kéri Róbertet, partnerét, hogy lője agyon őt, mert még az állatoknak is jár a megváltó golyó ... A figuráról és a színészi teljesítményről szépen írta Ungvári Tamás: „Ezt a Glóriát a mai filmművészet egyik legjobb alakjának tarthatjuk, mert hiszen éppen a film stílusából következően alakja és jelleme semmit sem hord felszínén, maga is olyan ellentmondásos karakter; sorsa, pályája, egy-egy reakciója mind csak egy sajátos megfejtési kulcs nyitjával érvényes ... Jane Fonda-ról különben sejteni lehetett, hogy nem mindennapi képességeket rejtő színésznő; ez a mozdulatlan arc, ez a vonások nélküli mimika szerepek sorára teszi alkalmassá, a kifejezhetetlent kifejezésére.” A KLUTE (rendező: Alan Pakula, a cím tulajdonnévre utal) — nagy művészi és közönségsiker. Reménykedjünk, hogy eljut hozzánk is. A hallatlanul izgalmas filmben Jane Fonda egy call-girl szerepét játssza. A nőnek egy magándetektív, Klute jóvoltából kulcsfontosságú feladat jut abban a nyomozásban, melyet titokzatos gyilkosság ügyében folytatnak. A történet vége — amerikai recept szerint — kissé érzelmes, Jane Fonda játéka azonban így is élményszerű. A színésznők korát nem illik firtatni. Jane Fonda jelenleg egy híján negyven esztendős, de akár tíz évet is letagadhatna. Nehéz őt elképzelni mama, még kevésbé nagymama-szerepekben, s mégis valószínű, hogy ez az időszak is elkövetkezik egyszer. Ha tévedünk a mostani leltár is gazdag. Jane Fonda neve immár nem hiányozhat egyetlen filmlexikonból sem. Veress József HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. MÁRCIUS 14.