Hajdú-Bihari Napló, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
morva Bethlen Kata Kocsis István monodrámája a stúdiószínházban Egy évtized leforgása alatt Kocsis István a romániai és az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alkotói sorába küzdötte fel magát, nevét együtt emlegetik a Sütő Andráséval. Az ő jó értelemben vett karrierje ismét azt példázza, hogy megkülönböztetett érdeklődés az olyan írói világ felé irányul, amely mondanivalóját és művészi formáját tekintve újat jelent az irodalomtörténetben. Jóllehet több drámát írt, Kocsis István neve elválaszthatatlanul összeforrt a műdráma műfajával. Természetesen nem ő találta ki a műfajt, még csak a magyar nyelvű irodalomban sem ő honosította meg. Művei többnyire a hatalom és az erkölcs összefüggéseit boncolgatják, rendszerint egy történelmi alak magatartásának, döntéseinek értelmezése kapcsán. Az Árva Bethlen Kata Kocsis István legsikerültebb monodrámái közé tartozik. A hősnő valóságos személy volt, 1700-től 1759-ig élt. A művészi mondanivaló érdekében felhasznált tények tehát lényegében megfelelnek a történelmi valóságnak. Árva Bethlen Katával csakugyan megestek azok a riasztó, egyben megindító dolgok, amelyekről a dráma beszél. Elénk tárul tehát egy elvadult történelmi korszak a maga sajátos érdekviszonyaival, a hely, az idő, a szituáció konkrétságával. Mégsem a valódi történet és a dokumentumokkal hitelesíthető jellemrendszer a dráma lényege. Minden igazán jó műalkotás, így az Árva Bethlen Kata is általános érvényű, parabolisztikus erejű. A monodráma Árva Bethlen Kata óhajtásaiban és kifakadásaiban azt fejezi ki, hogy az emberi jogokra, így például a lelkiismereti szabadságra minden teremtett lélek okkal formál igényt. A dráma kulcsmondatai törvényszerű társadalmi tapasztalatokat tudatosítanak. Például azt, hogy óvakodni kell a fényes tekintetű megszállottaktól, akik mindig olyan biztosan tudják, „hogy mi a helyes és mi az igaz ebben az életben”. Mert az ilyen emberek nem a gyakorlatot, hanem bizonyos téziseket tekintenek az igazság próbakövének. Árva Bethlen Kata politikai éleslátásával fogalmazza meg: ha a törvényhozók egyszer megengedik valakinek kijátszani a törvényeket, az könnyen a törvényhozók ellen is fordulhat. Ahol egy törvénysértés előfordult, ott szükségszerűen lesz másik is. Az ilyen politikai gyakorlat az emberi személyiséget és a jellemet tönkreteszi, megcsúfolja. A tehetséges és jóérzésű ember „ki farkas nem akar lenni farkasok között” mi mást tehet, körülbástyázza , sáncolja magát, s a falakon belül saját törvényeit élteti. Ám Bethlen Kata sorsa azt a tanulságot is hordozza, hogy a befelé fordulás, az elsáncoltság nem old meg semmit. Az egyén az őt körülve- ivő objektív valóságot nem negligálhatja. A cselekvés, egy jól felfogott meggyőződés jegyében a gyakorlat átalakí- t tására irányuló lassú, szívós munka adhat csak értelmet az emberi életnek. Árva Bethlen Kata kérdésére — a dráma utolsó mondatára — azt felelhetjük, bármely sze-rény, de cselekvő élet pél-dázata lehet annak, hogy az önmagát vállaló ember legyőzhetetlen ! Az író persze nem tételeket deklarál, hanem egy izgalmmas, gazdagon motivált aszszonyi sorsot dramatizál. Az Árva Bethlen Kata monodrá- s ma, de nem egyetlen monológ, tehát nem monoton dráma, jóllehet egy személy játssza, de színészi értelemben valóban játssza, alakítja a szerepet, s nem elmondja, mint egy elbeszélést. A drámai erő titka Kocsis István írói szándékában, szemléletében és teremtő készségében keresendő. Az egyéniség fontosságát hangsúlyozza a monodráma műfajának rendszeres művelésével, hiszen itt a drámai hős tudata és érzelmei átszűrik az élményeket, a néző tehát mindig be van avatva legbensőbb titkaiba, gondolataiba, s ez fokozza a hőssel való azonosulást. Korábban jellemrendszerről beszéltem, a szó-i használat nem elírás volt, hiszen számos jellem természetét ismerjük meg a drámából, noha alakítójuk nem lép színpadra. A néző összbenyomása végül is az, hogy a hős nem egyedül volt a színpadon. Kocsis kitűnő ritmusérzékkel tagolja a szöveget, s minden új fordulattal, váltással tovább lendíti a jellem fejlődésének kibontakozását. A szöveg rendkívül érzelemdús, tele van költői képekkel, hasonlatokkal, s azokkal a félarchaikus alakzatokat, melyeknek kikopása, elmaradása kétségtelenül szürkítette nyelvünket. A monodrámát Vas Zoltán Iván főiskolai hallgató, meghívott vendég rendezte a Csokonai Színház stúdiószínházának évadnyitó darabjaként. A rendező a díszlettervező Szabó Ágnessel, a zenei szerkesztő Simon Zoltánnal és Spányik Évával, Bethlen Kata megszemélyesítőjével együtt arra törekedett, hogy a monodráma sajátos értékei kibontakozzanak. A kis színpadon három nélkülözhetetlen díszlet és két dobogó van, a belső váltások mindig valamelyik rekvizitumhoz is kapcsolódnak. A világításnak döntő funkciója van a darabban, a zenei betétek részint az élményt dúsítják, részint apró választóvonalak a belső építkezés során. A rendező itt-ott hozzáértéssel meghúzta a szöveget, de a mondanivaló csorbítatlan maradt. Vas Zoltán Iván irányításával minden ízében egységes, mértéktartó, érzelemgazdag előadás született, melyben egy másodpercnyi üresjárat sem akadt. Az érdem elsősorban mégis Spányik Éváé. A monodráma, akárcsak a pódiumművészet a legnehezebb színészi feladatok közé tartozik. A csaknem nyolcvan perces szöveg memorizálása már önmagában hatalmas teljesítmény. Ha valaki egyedül áll a színpadon, partnerek nélkül, minden kiderül — mondta egy művész a bemutatón, s igaza volt. Spányik Éva egyetlen döccenő nélkül tolmácsolta a szöveget, nagy rutinnal osztotta be erejét, megfelelő arányban „adagolta” az érzelmeket, szerepformálását ugyanakkor a tudatosság is jellemezte. Mesteriségbeli tudása kiállta a próbát. Megoldotta a legnehezebb színészi feladatot is; tudott lenni 17 éves lány és egyetlen kendő segítségével 51 éves asszony a színpadon. Az öröm és a bánat hangnemei, a játszi humor és a fenséges tragikum egyaránt szerepelt ábrázolási eszközei között. Mértéktartására jellemző, hogy Bethlen Kata az ő életrekeltésében a sorscsapások és a törvénytelenségek ellenére sem vált szentimentális, síró öregasszonnyá. A felcsattanó vastaps hiteles alakítást köszöntött. Bakó Endre FILMNAPLÓ Kietlen táj. Homok, homok. Gazdasági épületek, pajták. Ide-oda ugró kamera. Titokzatosság. Majd egy arc, a bal fültől a jobbig ráérősen pásztáz a kamera. Ez is titokzatosság. Aztán megint épületek, megint szél ,és megint homok. Majd itt egy alak, ott egy alak — kezdődik az új olasz western, amelyet megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel már jó előre „nagy siker”-nek könyvel el, ekként reklámoz a filmforgalmazás. A jó, a rossz és a csúf valóban nagy siker — délelőtti előadásokon is csaknem telt házakat vonz. Kikapcsolja a nézőket — miből is? ... A fárasztó hétköznapokból, a rengés-lengésből, az unalomból — a nézőtéren ugyanis jórészt fiatalok, kamaszok ülnek, akiknek van idejük unatkozni is, lézengeni is. Kikapcsol aztán a western a televízió krimi- és westernáradataiból. Erre lehetne, ugye, mondani, hogy kutyaharapást szőrivel, ha hinni lehetne még valamilyen gyógymódban. Merthogy a gyógyulásra valamilyen módon és valamilyen mértékben szükség van, az bizonyosnak látszik. Még akkor is, ha A jó, a rossz és a csúf nem tartozik a roszszul felépített, unalmas „szórakoztató” filmek közé Van ebből csetepaté és vágtatás, lelemény és finesz, ügyesség és vakmerőség. Még a kerek történet sem hiányzik, ha itt-ott lassacskán halad is a cselekmény a végkifejlet felé. De hát valamivel csak ki kell tölteni azt a három órácskát, amíg a két rész tartós előnyére szolgáljon e színes és széles vásznú izgalmasságnak, hogy önismétléseket nemigen enged meg magának. Mértékkel adagolja a Jó és a Csúf — e két hős — közös vállalkozásának eredményeit is; alig négyszer-ötször mutatja be azt a pillanatot, amikor körözött elfogva, kötél a nyakára hurkolva, ítélet majdnem felolvasva, s mielőtt végleg felolvasva, s ítélet végrehajtatva, lövés dörren, a kötél az akasztófáról lecsüng, de a körözöttnek már semmi nyoma. Ha csak ki nem ugrott korábban a lova alóla, akkor kénytelen futni, nyakában a ketté lőtt kötéllel. Vagy ha ... — de semmi értelme az ismétlésnek, a felsorolásnak. Mint ahogy annak sem, hány szájtáti fejéről lövi le a Jó a kalapot. Vagy hogy hányszor húznak be Csúfnak a Roszszék, amikor az előbbi Jóval együtt — akit különben Szőkének is hívnak — hadifogságba kerül, mert az Észak és Dél háborúja idején szürkének nézte a kéket, és mert tudott arról a kincsről, amelyet valahol egy nagy temetőben egy sírban rejtettek el, s amelynek a megtalálása a boldog véggel volna egyenlő mindhárom — címben szereplő — hős számára, ha közben nem történne egy s más velük, s ez nem tenné boldogtalanná, vagy éppen halottá némelyiküket... Halál és boldogtalanság különben is együtt jár ebben a filmben — egyetlen ember hal meg boldog mosollyal az arcán, a háborúzni kényszerülő százados. Mosolya giccses mosoly. Halála hazug filozófiára, a film hamis „eszmei mondanivalójára” épül. Azt sugallja ez a boldog vég, hogy a háborút fölöslegesnek, az emberpusztítást károsnak tartó századost tökéletesen megérti Jó és Csúf, azért robbantják fel a hidat, mert a százados korábban gondolatban már úgyis a levegőbe röpítette azt, mint aminek az elfoglalásáért értelmetlenül kell halálba küldenie az embereit. Jónak és Csúfnak ezen a robbantásán bizonyosan meg kellene hatódnia a (magyar) nézőnek, hogy lám, mégis érző szív dobog e két ember kebelében. Mielőtt azonban a könynyekig meghatódna a néző, bizonyára eszébe jutnak azok a képsorok is, amikor a Jó a puszta sivatag közepén cserben hagyta a Csúfot, vagy amikor az utóbbi találkozott a szélsebesen robogó hatosfogattal, s mit is csinált? ... Közönséges hullarablásban jeleskedett, a hintó lemészárolt embereit fosztotta ki. És aztán, amikor a vonat alá fektette a szökést követően a volt őrzőjét, akitől a lánc miatt nem tudott megválni... És amikor majdnem halálra vonszoltatta a Jót, ő, a Csúf — és még mindig nem a Rosszról van szó, aki mindjárt a film elején gyilkolással mutatkozik be, később többnyire megelégszik azzal, hogy másokkal végeztesse el a hóhérmunkát ... Ilyen emberek melegszenek fel tehát a századospacifizmusa láttán. Ilyen hősökért kell — a western logikája szerint is — a nézőnek izgulnia. Ilyeneket kell, hogy rokonszenvébe fogadjon. Talán a fentiek is bizonyítják: a különbség közöttük nem abban van, hogy az egyik jó lenne, akit a rossz le akar győzni, a csúf pedig — például — ármánykodik... Az egyik kutya, a másik eb... — az egyik rossz, a másik rosz, szabb, a harmadik legrosszabb. Lehet választani a szadista és a hullarabló között. Hogy a film sűrű puskaropogásai után a kritika ágyúval lő verébre? A minap hangzott el a televízióban a szemléletes példa: a kocsmaajtóból a söntésbe, és nem a könyvtárba vezet az út — a detektívregényeken, krimiken felnőtt olvasó nehezen szokja a „nemesebb” irodalmat. A televízió és a mozik folytatásos rémtetteinek, válogatott gyilkosságainak áradatával úszó nézése igen képzelhető el, amint feltartott kezével társadalmi drámák, mai, itthoni, mindennapi gondjainkat elemző művek felé int, segélykérően ... m. b. A rossz, a rosszabb és a legrosszabb HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1979. DECEMBER 2. n: Határozott elképzelések, biztos megvalósítás AZ UNIÓ MUNKÁSSZÍNPAD JUBILEUMI MŰSORÁRÓL Ritka dolognak számít, hogy egy amatőr művészeti csoport jubileumi műsorral ünnepli fennállásának ötéves évfordulóját, még ritkább, ha ezt egy „igazi”, kőszínházi színpadon teheti meg. Az Uniónak alkalma nyílott arra, hogy ilyen feltételekkel ünnepelhessen, s rögtön el kell mondanunk, élni tudtak a lehetőséggel. A hétfőn, a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ színpadán látott produkció-összeállítás eddigi műsoraikból jóval többet adott a szép számú érdeklődőnek, mint azt — akár pályafutásuk ismeretében is — előzetesen várni lehetett volna. Keresztmetszetét adták ötéves, töretlennek tűnő fejlődésüknek, mégpedig úgy, ahogy a bemutatott részletek összessége önmagában is egy tanulságos, izgalmasan szórakoztató külön műsort — színházi élményt — eredményezett. Az előadás sikerének talán legjelentősebb összetevőjét magam a tudatosságban láttam. Határozott, az elképzeléseket megvalósítani tudó rendezői munka látszik az Unió műsorain, jól kivehető az az irányzat — stílus? —, amely egyediséget kölcsönöz az együttesnek, és a „színészek” tudatos játékát is lehet érzékelni. Persze említhetnénk a sokszínűséget is, hisz ezen az estén a kifejezési eszközök gazdag tárházát vonultatta fel az együttes. Igaz darabjaik közül néhány már „lefutott”, de így egy csokorba gyűjtve az eddigi műsorokat, látszott, hogy a tagok „átskálázták” az amatőr színpadi játékmód lehetséges elemeit Gyaníthatóan ez eredményezte azt is, hogy néhány esztendeje már — úgymond — komolyabb darabok eljátszására is vállalkozhatnak. Olyanokra, amelyek valóban új színfoltot jelentenek az amatőr színjátszás palettáján. Részben a kísérleti jellegűnek nevezhető darabok biztosították azt is, hogy az Uniót manapság már nemcsak játszó- s helyükön — falvakban, üzemekben — ismerik, hanem a „szakmában” is nevet szereztek. Az együttes repertoárjának ezt a vonulatát képviseli a Color-zenére adaptált táncszvit, a Panoptikum, a Tizenhét című „szimfonikus némajáték”, legújabban pedig egy egészen egyedi kísérlet, a Rodiniána. Ez utóbbi Rodin szobrainak életrekeltésével próbálkozik, hogy a pantomim nyelvén fejezze ki a műalkotások drámaiságát. Kíváncsian várjuk a teljes darab bemutatóját. Az Unió egyik arca tehát a mozgásművészeti elemek használata. Mondanunk sem kell, milyen erőfeszítést követel ez az együttes tagjaitól, hisz a mozgás nyelvén „beszélni” végül is jóval nehezebb, s hagyományai sem nagyon vannak. Természetesen a jobb kifejezés híján hagyományosnak nevezhető előadások sem hiányoznak az Unió műsorából. Ezúttal kettőt emelnék ki közülük. Elsőül az Indul a bakterház című komédiát, amelyet már több, mint félszáz alkalommal játszottak, s úgy tűnik, az előadás ennek ellenére egyre jobb lesz. Olyan ellenállhatatlan humorral sikerült színpadra alkalmazniuk Rideg Sándor regényét, amely csak nagyon ritkán sikerül hivatásos társulatoknak is. A másik prózai mű egy kétszemélyes kamaradarab, Lebovic: Hep és Hap című műve, ami — a bemutatott részlet ismeretében — szintén komoly „karrierre” számíthat. S mivel ritkán nyílik arra alkalom, hogy amatőr színészek „nevet” szerezzenek maguknak, ez alkalommal feltétlenül helyénvalónak látszik néhányuk név szerinti bemutatása. Magam — a hétfői bemutató és néhány legutóbbi előadásuk tükrében — a rendező Tóth Dénes, valamint Kuti M. Katalin, Porcsin Anna, Gárdos Orsolya, Mester István és Tikász László teljesítményét emelném ki, bár a mozgásos produkciókat méltatva talán az egész együttes tagságát felsorolhattuk volna. Végül is elmondható, hogy a legfontosabbról meggyőzött bennünket a több debreceni üzem közös fenntartásával működő Unió munkásszínpad. Arról, hogy vállalt feladatokat — a színjátszás eljuttatását oda és azokhoz, ahová és akikhez az igazi „színház” nem tud elérni — jó színvonalon, reménykeltően teljesítik. (—cs—f) Szilágyi Imre: Ex libris Egy Csokonai-anekdota olbhévízi változatai Pár éve a Napló hasábjain írtam egy Hajdú-Biharban is elterjedt adomáról. Ennek legismertebb változata a következő. Csokonai Vitéz Mihály az akkor már a Bakonszeg melletti Pusztakovácsiban remetéskedő Bessenyei Györggyel akart találkozni, s arrafelé gyalogolván megszólított egy parasztbundás öregembert: „Hallja-e kend, bácsi, messze van-e Pusztakovácsi? Az öreg meg szintén versben válaszolt: Menjen az úr szaporán, még ma eléri korán. A kérdésből, válaszból a két költő egymásra ismert, s nagy örvendezve ölelkezett össze. Ennek a történetnek és a mondókának — amely egy Csokonai-verssel is összefügg — számos változatát gyűjtöttem össze a magyar nyelvterületről, a Székelyföldtől Somogyig és a Felvidékig. Az anekdota, a rigmus hátteréről és variánsairól részletes tudományos feldolgozásban az Ethnographia című néprajzi folyóirat 1978-as évfolyamában számoltam be. Az itteni cikkhez kapcsolódik Faragó József kolozsvári folkloristának az az írása, amely a Bukarestben kiadott és nálunk szintén kapható Művelődés című folyóirat 1979/6-os számában jelent meg. Faragó egy 1967-es gyűjtése alapján az adomának még két, a Brassó megyei Olthévízen följegyzett változatáról szól. Olthévízről nem árt tudni, hogy az az egyik első magyar nőírónak, Árva Bethlen Katának és Bod Péter irodalom- és egyháztörténésznek a faluja. Mivel az adoma a Napló olvasóit is érdekelheti, és már olvastak róla, az olthévízi változatokat szintén érdemes ismertetni. Ezek — a nyelvjárási, egyéni kiejtést a helyírásban is jelölve — a következőképp hangzanak. Az első címe: Csokonai Vitéz Mihál és Balassai Bálind. „Csokonai Vitéz Mihál és Balassai Bálind egy alkalommal Erdélben jártak. Egy úton találkoztak egymással. Csokonai megkérdezte Balassait, hogy — Bácsi — úgy szólította —, Bácsi, messze van még ide Kovácsi ? — Aszmondja, hogy Menjen az úr szaporánn, még ma eléri korám. Ha mind a kettőnek feltűnő vót, hogy igen versbe feleltek egymásnak, megkérdezték egymást, hogy kicsoda? És bemutatkoztak, s a bemutatkozás során kiderült, hogy egyik Csokonai s a másik Balassai volt. És osztán azután megörvendtek egyik a másnak s jó egészséget kívántak s eltávoztak egymástól.” ’Egy másik idős ember meg Petőfi Sándor és Arany János címmel mondta el a találkozást. „Petőfi Sándor fel akarta keresni Arany János barátját, aki Kolumbácson tartózkodott azon időbe. És a határon menet közbe meglát egy embert, aki a határon van. Kérdi, kérdezi tőlle, hogy Bácsi, messzi van-e még Kolumbácsi? — Az illető, akihez szállot Petőfi, azt mondja: — Hát menjen. — Hát jól tudom, hogy menni kell — azzmondja Petőfi I Sándor —, de messzi van-e? — Há menjen! — Elindult. — Azt kiátja az illető, akihez szállott Petőfi. Ha szaporábban rakja bokáit, estig elér odáig. És evei Petőfi felismerte, hogy akit keres, aval beszélget, így találkozott Petőfi Arany János barátjával.” A történetben szereplő Kolumbács itt bizonyára nem az innen igen messze eső szerbiai Galambóc (másképp: Golubak, Kolumbács), a helyinevet a közismert kolumbácsi légy rovarnévből vonhatták fel. Különben érdekes, hogy az utóbbi anekdotaváltozat-ba egy nemzetközi folklórmotívum szintén beszüremkedett. Aesopusról is szól egy történet, amely szerint egy, az út hosszúsága, időtartama felől érdeklődő vándornak először nem válaszolt, s csak akkor kiáltott utána, hogy körülbelül mikor ér a céljához, miután megnézte a lépései hosszúságát és gyorsaságát. A. Molnár Ferenc