Hajdú-Bihari Napló, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-02 / 282. szám

morva Bethlen Kata Kocsis István monodrámája a stúdiószínházban Egy évtized leforgása alatt Kocsis István a romániai és az egyetemes magyar iroda­lom kiemelkedő alkotói so­rába küzdötte fel magát, ne­vét együtt emlegetik a Sütő Andráséval. Az ő jó értelem­ben vett karrierje ismét azt példázza, hogy megkülönböz­tetett érdeklődés az olyan írói világ felé irányul, amely mondanivalóját és művészi formáját tekintve újat je­lent az irodalomtörténetben. Jóllehet több drámát írt, Ko­csis István neve elválaszt­hatatlanul összeforrt a mű­­dráma műfajával. Természe­tesen nem ő találta ki a mű­fajt, még csak a magyar nyelvű irodalomban sem ő honosította meg. Művei több­nyire a hatalom és az erkölcs összefüggéseit boncolgatják, rendszerint egy történelmi alak magatartásának, dönté­seinek értelmezése kapcsán. Az Árva Bethlen Kata Ko­csis István legsikerültebb mo­nodrámái közé tartozik. A hősnő valóságos személy volt, 1700-től 1759-ig élt. A művészi mondanivaló érde­kében felhasznált tények te­hát lényegében megfelelnek a történelmi valóságnak. Ár­va Bethlen Katával csak­ugyan megestek azok a riasz­tó, egyben megindító dolgok, amelyekről a dráma beszél. Elénk tárul tehát egy elva­dult történelmi korszak a ma­ga sajátos érdekviszonyaival, a hely, az idő, a szituáció konkrétságával. Mégsem a valódi történet és a doku­mentumokkal hitelesíthető jellemrendszer a dráma lé­nyege. Minden igazán jó műalkotás, így az Árva Beth­len Kata is általános érvé­nyű, parabolisztikus erejű. A monodráma Árva Beth­len Kata óhajtásaiban és ki­­fakadásaiban azt fejezi ki, hogy az emberi jogokra, így például a lelkiismereti sza­badságra minden teremtett lélek okkal formál igényt. A dráma kulcsmondatai tör­vényszerű társadalmi tapasz­talatokat tudatosítanak. Pél­dául azt, hogy óvakodni kell a fényes tekintetű megszál­lottaktól, akik mindig olyan biztosan tudják, „hogy mi a helyes és mi az igaz ebben az életben”. Mert az ilyen emberek nem a gyakorlatot, hanem bizonyos téziseket te­kintenek az igazság próbakö­vének. Árva Bethlen Kata politikai éleslátásával fogal­mazza meg: ha a törvényho­zók egyszer megengedik va­lakinek kijátszani a törvé­nyeket, az könnyen a tör­vényhozók ellen is fordulhat. Ahol egy törvénysértés elő­fordult, ott szükségszerűen lesz másik is. Az ilyen poli­tikai gyakorlat az emberi személyiséget és a jellemet tönkreteszi, megcsúfolja. A tehetséges és jóérzésű ember „ki farkas nem akar lenni farkasok között” mi mást te­het, körülbástyázza , sán­­colja magát, s a falakon be­lül saját törvényeit élteti. Ám Bethlen Kata sorsa azt a tanulságot is hordozza, hogy a befelé fordulás, az el­­sáncoltság nem old meg sem­mit. Az egyén az őt körülve- i­vő objektív valóságot nem­­ negligálhatja. A cselekvés,­­ egy jól felfogott meggyőződés jegyében a gyakorlat átalakí- t tására irányuló lassú, szívós­­ munka adhat csak értelmet­­ az emberi életnek. Árva­­ Bethlen Kata kérdésére — a­­ dráma utolsó mondatára — azt felelhetjük, bármely sze-­­­rény, de cselekvő élet pél-­­­dázata lehet annak, hogy az­­ önmagát vállaló ember le­győzhetetlen ! Az író persze nem tételeket­­ deklarál, hanem egy izgalm­­­mas, gazdagon motivált asz­­szonyi sorsot dramatizál. Az Árva Bethlen Kata monodrá- s ma, de nem egyetlen mono­lóg, tehát nem monoton drá­ma, jóllehet egy személy játssza, de színészi értelem­ben valóban játssza, alakít­ja a szerepet, s nem elmond­ja, mint egy elbeszélést. A drámai erő titka Kocsis Ist­ván írói szándékában, szem­léletében és teremtő készsé­gében keresendő. Az egyéni­ség fontosságát hangsúlyozza a monodráma műfajának rendszeres művelésével, hi­szen itt a drámai hős tudata és érzelmei átszűrik az élmé­nyeket, a néző tehát mindig­­ be van avatva legbensőbb­­ titkaiba, gondolataiba, s ez­­ fokozza a hőssel való azono­­­­sulást. Korábban jellem­rendszerről beszéltem, a szó-­i használat nem elírás volt, hiszen számos jellem termé­szetét ismerjük meg a drá­­­­mából, noha alakítójuk nem­­ lép színpadra. A néző össz­benyomása végül is az, hogy a hős nem egyedül volt a színpadon. Kocsis kitűnő ritmusérzék­kel tagolja a szöveget, s min­­­­den új fordulattal, váltással tovább lendíti a jellem fej­­­­lődésének kibontakozását. A szöveg rendkívül érzelemdús, tele van költői képekkel, ha­sonlatokkal, s azokkal a fél­archaikus alakzatokat, me­lyeknek kikopása, elmaradá­sa kétségtelenül szürkítette nyelvünket. A monodrámát Vas Zoltán Iván főiskolai hallgató, meg­hívott vendég rendezte a Cso­konai Színház stúdiószínhá­zának évadnyitó darabja­ként. A rendező a díszletter­vező Szabó Ágnessel, a zenei szerkesztő Simon Zoltánnal és Spányik Évával, Bethlen Kata megszemélyesítőjével együtt arra törekedett, hogy a monodráma sajátos értékei kibontakozzanak. A kis szín­padon három nélkülözhetet­len díszlet és két dobogó van, a belső váltások mindig vala­melyik rekvizitumhoz is kap­csolódnak. A világításnak döntő funkciója van a darab­ban, a zenei betétek részint az élményt dúsítják, részint apró választóvonalak a belső építkezés során. A rendező itt-ott hozzáértéssel meghúzta a szöveget, de a mondanivaló csorbítatlan maradt. Vas Zol­tán Iván irányításával min­den ízében egységes, mérték­tartó, érzelemgazdag előadás született, melyben egy má­sodpercnyi üresjárat sem akadt. Az érdem elsősorban mégis Spányik Éváé. A monodráma, akárcsak a pódiumművészet a legnehezebb színészi fel­adatok közé tartozik. A csak­nem nyolcvan perces szöveg memorizálása már önmagá­ban hatalmas teljesítmény. Ha valaki egyedül áll a szín­padon, partnerek nélkül, minden kiderül — mondta egy művész a bemutatón, s igaza volt. Spányik Éva egyetlen döccenő nélkül tol­­­­mácsolta a szöveget, nagy­­ rutinnal osztotta be erejét, megfelelő arányban „adagol­ta” az érzelmeket, szerepfor­málását ugyanakkor a tuda­tosság is jellemezte. Mester­­i­ségbeli tudása kiállta a pró­bát. Megoldotta a legnehe­zebb színészi feladatot is; tudott lenni 17 éves lány és egyetlen kendő segítségével 51 éves asszony a színpadon. Az öröm és a bánat hang­­­­nemei, a játszi humor és a­­ fenséges tragikum egyaránt­­ szerepelt ábrázolási eszközei­­ között. Mértéktartására jel­lemző, hogy Bethlen Kata az ő életrekeltésében a sors­csapások és a törvénytelensé­­­­gek ellenére sem vált szenti­­­­mentális, síró öregasszonnyá. A felcsattanó vastaps hite­­­­les alakítást köszöntött. Bakó Endre FILMNAPLÓ Kietlen táj. Homok, ho­mok. Gazdasági épületek, pajták. Ide-oda ugró ka­mera. Titokzatosság. Majd egy arc, a bal fültől a job­big ráérősen pásztáz a ka­mera. Ez is titokzatosság. Aztán megint épületek, megint szél ,és megint ho­mok. Majd itt egy alak, ott egy alak — kezdődik az új olasz western, amelyet megkülönböztetett figye­lemmel és szeretettel már jó előre „nagy siker”-nek könyvel el, ekként reklá­moz a filmforgalmazás. A jó, a rossz és a csúf valóban nagy siker — dél­előtti előadásokon is csak­nem telt házakat vonz. Ki­kapcsolja a nézőket — mi­ből is? ... A fárasztó hét­köznapokból, a rengés-len­­gésből, az unalomból — a nézőtéren ugyanis jórészt fiatalok, kamaszok ülnek, akiknek van idejük unat­kozni is, lézengeni is. Ki­kapcsol aztán a western a televízió krimi- és western­­áradataiból. Erre lehetne, ugye, mondani, hogy kutya­­harapást szőrivel, ha hin­ni lehetne még valamilyen gyógymódban. Merthogy a gyógyulásra valamilyen módon és valamilyen mér­tékben szükség van, az bi­zonyosnak látszik. Még ak­kor is, ha A jó, a rossz és a csúf nem tartozik a rosz­­szul felépített, unalmas „szórakoztató” filmek kö­zé Van ebből csetepaté és vágtatás, lelemény és fi­nesz, ügyesség és vakmerő­ség. Még a kerek történet sem hiányzik, ha itt-ott las­sacskán halad is a cselek­mény a végkifejlet felé. De hát valamivel csak ki kell tölteni azt a három órács­kát, amíg a két rész tart­ó­s előnyére szolgáljon e szí­nes és széles vásznú izgal­­masságnak, hogy önismét­léseket nemigen enged meg magának. Mértékkel ada­golja a Jó és a Csúf — e két hős — közös vállalko­zásának eredményeit is; alig négyszer-ötször mu­tatja be azt a pillanatot, amikor körözött elfogva, kötél a nyakára hurkolva, ítélet majdnem felolvasva, s mielőtt végleg felolvasva, s ítélet végrehajtatva, lö­vés dörren, a kötél az akasztófáról lecsüng, de a körözöttnek már semmi nyoma. Ha csak ki nem ugrott korábban a lova aló­la, akkor kénytelen futni, nyakában a ketté lőtt kötél­lel. Vagy ha ... — de sem­mi értelme az ismétlésnek, a felsorolásnak. Mint ahogy annak sem, hány szájtáti fejéről lövi le a Jó a kala­pot. Vagy hogy hányszor húznak be Csúfnak a Rosz­­szék, amikor az előbbi Jó­val együtt — akit külön­ben Szőkének is hívnak — hadifogságba kerül, mert az Észak és Dél háborúja ide­jén szürkének nézte a ké­ket, és mert tudott arról a kincsről, amelyet valahol egy nagy temetőben egy sírban rejtettek el, s amely­nek a megtalálása a boldog véggel volna egyenlő mind­három — címben szereplő — hős számára, ha közben nem történne egy s más velük, s ez nem tenné bol­dogtalanná, vagy éppen halottá némelyiküket... Halál és boldogtalanság különben is együtt jár eb­ben a filmben — egyetlen ember hal meg boldog mosollyal az arcán, a há­borúzni kényszerülő száza­dos. Mosolya giccses mo­soly. Halála hazug filozó­fiára, a film hamis „esz­mei mondanivalójára” épül. Azt sugallja ez a boldog vég, hogy a háborút fölös­legesnek, az emberpusztí­tást károsnak tartó száza­dost tökéletesen megérti Jó és Csúf, azért robbantják fel a hidat, mert a száza­dos korábban gondolatban már úgyis a levegőbe röpí­tette azt, mint aminek az elfoglalásáért értelmetlenül kell halálba küldenie az embereit. Jónak és Csúfnak ezen a robbantásán bizo­nyosan meg kellene hatód­nia a (magyar) nézőnek, hogy lám, mégis érző szív dobog e két ember kebelé­ben. Mielőtt azonban a köny­­nyekig meghatódna a né­ző, bizonyára eszébe jut­nak azok a képsorok is, amikor a Jó a puszta siva­tag közepén cserben hagy­ta a Csúfot, vagy amikor az utóbbi találkozott a szél­sebesen robogó hatosfogat­tal, s mit is csinált? ... Kö­zönséges hullarablásban je­leskedett, a hintó lemészá­rolt embereit fosztotta ki. És aztán, amikor a vonat alá fektette a szökést kö­vetően a volt őrzőjét, aki­től a lánc miatt nem tu­dott megválni... És ami­kor majdnem halálra von­­szoltatta a Jót, ő, a Csúf — és még mindig nem a Rosszról van szó, aki mindjárt a film elején gyilkolással mutatkozik be, később többnyire megelég­szik azzal, hogy másokkal végeztesse el a hóhérmun­kát ... Ilyen emberek melegsze­nek fel tehát a százados­­pacifizmusa láttán. Ilyen hősökért kell — a western logikája szerint is — a né­zőnek izgulnia. Ilyeneket kell, hogy rokonszenvébe fogadjon. Talán a fentiek is bizonyítják: a különbség közöttük nem abban van, hogy az egyik jó lenne, akit a rossz le akar győzni, a csúf pedig — például — ármánykodik... Az egyik kutya, a másik eb... — az egyik rossz, a másik rosz­, szabb, a harmadik leg­rosszabb. Lehet választani a szadista és a hullarabló között. Hogy a film sűrű puska­ropogásai után a kritika ágyúval lő verébre? A mi­nap hangzott el a televízió­ban a szemléletes példa: a kocsmaajtóból a söntésbe, és nem a könyvtárba vezet az út — a detektívregénye­­ken, krimiken felnőtt olva­só nehezen szokja a „ne­mesebb” irodalmat. A te­levízió és a mozik folyta­tásos rémtetteinek, váloga­tott gyilkosságainak ára­datával úszó nézé­se igen képzelhető el, amint feltar­tott kezével társadalmi drá­mák, mai, itthoni, minden­napi gondjainkat elemző művek felé int, segélyké­rően ... m. b. A rossz, a rosszabb és a legrosszabb HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1979. DECEMBER 2. n: Határozott elképzelések, biztos megvalósítás AZ UNIÓ MUNKÁSSZÍNPAD JUBILEUMI MŰSORÁRÓL Ritka dolognak számít, hogy egy amatőr művészeti csoport jubileumi műsorral ün­nepli fennállásának ötéves évfordulóját, még ritkább, ha ezt egy „igazi”, kőszínházi szín­padon teheti meg. Az Uniónak alkalma nyí­lott arra, hogy ilyen feltételekkel ünnepel­hessen, s rögtön el kell mondanunk, élni tudtak a lehetőséggel. A hétfőn, a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ színpadán látott produkció-össze­állítás eddigi műsoraikból­­ jóval többet adott a szép számú érdeklődőnek, mint azt — akár pályafutásuk ismeretében is — elő­zetesen várni lehetett volna. Keresztmetsze­tét adták ötéves, töretlennek tűnő fejlődé­süknek, mégpedig úgy, a­hogy a bemutatott részletek összessége önmagában is egy ta­nulságos, izgalmasan szórakoztató külön műsort — színházi élményt — eredménye­zett. Az előadás sikerének talán legjelentősebb összetevőjét magam a tudatosságban láttam. Határozott, az elképzeléseket megvalósítani tudó rendezői munka látszik az Unió műso­rain, jól kivehető az az irányzat — stílus? —, amely egyediséget kölcsönöz az együttesnek, és a „színészek” tudatos játékát is lehet ér­zékelni. Persze említhetnénk a sokszínűséget is, hisz ezen az estén a kifejezési eszközök gaz­dag tárházát vonultatta fel az együttes. Igaz darabjaik közül néhány már „lefutott”, de így egy csokorba gyűjtve az eddigi mű­sorokat, látszott, hogy a tagok „átskálázták” az amatőr színpadi játékmód lehetséges elemeit Gyaníthatóan ez eredményezte azt is, hogy néhány esztendeje már — úgymond — komolyabb darabok eljátszására is vállal­kozhatnak. Olyanokra, amelyek valóban új színfoltot jelentenek az amatőr színjátszás­­ palettáján. Részben a kísérleti jellegűnek­­ nevezhető darabok biztosították azt is, hogy­­ az Uniót manapság már nemcsak játszó- s helyükön — falvakban, üzemekben — isme­rik, hanem a „szakmában” is nevet szereztek. Az együttes repertoárjának ezt a vonulatát képviseli a Color-zenére adaptált táncszvit, a Panoptikum, a Tizenhét című „szimfoni­kus némajáték”, legújabban pedig egy egé­szen egyedi kísérlet, a Rodiniána. Ez utóbbi Rodin szobrainak életrekeltésével próbálko­zik, hogy a pantomim nyelvén fejezze ki a műalkotások drámaiságát. Kíváncsian vár­juk a teljes darab bemutatóját. Az Unió egyik arca tehát a mozgásművé­szeti elemek használata. Mondanunk sem kell, milyen erőfeszítést követel ez az együt­tes tagjaitól, hisz a mozgás nyelvén „beszél­ni” végül is jóval nehezebb, s hagyományai sem nagyon vannak. Természetesen a jobb kifejezés híján ha­gyományosnak nevezhető előadások sem hiányoznak az Unió műsorából. Ezúttal ket­tőt emelnék ki közülük. Elsőül az Indul a bakterház című komédiát, amelyet már több, mint félszáz alkalommal játszottak, s úgy tűnik, az előadás ennek ellenére egyre jobb lesz. Olyan ellenállhatatlan humorral sike­rült színpadra alkalmazniuk Rideg Sándor regényét, amely csak nagyon ritkán sikerül hivatásos társulatoknak is. A másik prózai mű egy kétszemélyes kamaradarab, Lebo­­vic: Hep és Hap című műve, ami — a be­mutatott részlet ismeretében — szintén ko­moly „karrierre” számíthat. S mivel ritkán nyílik arra alkalom, hogy amatőr színészek „nevet” szerezzenek ma­guknak, ez alkalommal feltétlenül helyén­valónak látszik néhányuk név szerinti be­mutatása. Magam — a hétfői bemutató és néhány legutóbbi előadásuk tükrében — a rendező Tóth Dénes, valamint Kuti M. Kata­lin, Porcsin Anna, Gárdos Orsolya, Mester István és Tikász László teljesítményét emel­ném ki, bár a mozgásos produkciókat mél­tatva talán az egész együttes tagságát fel­sorolhattuk volna. Végül is elmondható, hogy a legfonto­sabbról meggyőzött bennünket a több debre­ceni üzem közös fenntartásával működő Unió munkásszínpad. Arról, hogy vállalt feladatokat — a színjátszás eljuttatását oda és azokhoz, ahová és akikhez az igazi „szín­ház” nem tud elérni — jó színvonalon, re­ménykeltően teljesítik. (—cs—f) Szilágyi Imre: Ex libris Egy Csokonai-anekdota olbhévízi változatai Pár éve a Napló hasábjain írtam egy Hajdú-Biharban is elterjedt adomáról. Ennek legismertebb változata a kö­vetkező. Csokonai Vitéz Mi­hály az akkor már a Ba­­konszeg melletti Pusztako­vácsiban remetéskedő Bes­senyei Györggyel akart ta­lálkozni, s arrafelé gyalogol­ván megszólított egy paraszt­­bundás öregembert: „Hall­ja-e kend, bácsi, messze van-e Pusztakovácsi? Az öreg meg szintén versben vá­laszolt: Menjen az úr sza­porán, még ma eléri korán. A kérdésből, válaszból a két költő egymásra ismert, s nagy örvendezve ölelkezett össze. Ennek a történetnek és a mondókának — amely egy Csokonai-verssel is össze­függ — számos változatát gyűjtöttem össze a magyar nyelvterületről, a Székely­földtől Somogyig és a Felvi­dékig. Az anekdota, a rig­mus hátteréről és variánsai­ról részletes tudományos feldolgozásban az Ethnogra­­phia című néprajzi folyóirat 1978-as évfolyamában szá­moltam be. Az itteni cikk­hez kapcsolódik Faragó Jó­zsef kolozsvári folkloristá­nak az az írása, amely a Bu­karestben kiadott és nálunk szintén kapható Művelődés cím­ű folyóirat 1979/6-os szá­mában jelent meg. Faragó egy 1967-es gyűjtése alapján az adomának még két, a Brassó megyei Olthévízen följegyzett változatáról szól. Olthévízről nem árt tudni, hogy az az egyik első ma­gyar nőírónak, Árva Bethlen Katának és Bod Péter iroda­lom- és egyháztörténésznek a faluja. Mivel az adoma a Napló ol­vasóit is érdekelheti, és már olvastak róla, az olthévízi változatokat szintén érde­mes ismertetni. Ezek — a nyelvjárási, egyéni kiejtést a helyírásban is jelölve — a következőképp hangzanak. Az első címe: Csokonai Vi­téz Mihál és Balassai Bálind. „Csokonai Vitéz Mihál és Balassai Bálind egy alka­lommal Erdélben jártak. Egy úton találkoztak egymással. Csokonai megkérdezte Balas­sait, hogy — Bácsi — úgy szólította —, Bácsi, messze van még ide Kovácsi ? — Asz­­mondja, hogy Menjen az úr szaporánn, még ma eléri ko­­rám­. Ha mind a kettőnek feltűnő vót, hogy igen vers­be feleltek egymásnak, meg­­kérdezték egymást, hogy ki­csoda? És bemutatkoztak, s a bemutatkozás során kide­rült, hogy egyik Csokonai s a másik Balassai volt. És osz­­tán azután megörvendtek egyik a másnak s jó egész­séget kívántak s eltávoztak egymástól.” ’Egy másik idős ember meg Petőfi Sándor és Arany János címmel mondta el a találko­zást. „Petőfi Sándor fel akar­ta keresni Arany János ba­rátját, aki Kolumbácson tar­tózkodott azon időbe. És a határon menet közbe meglát egy embert, aki a határon van. Kérdi, kérdezi tőlle, hogy Bácsi, messzi van-e még Kolumbácsi? — Az il­­­­lető, akihez szállot Petőfi, azt­­ mondja: — Hát menjen. —­­ Hát jól tudom, hogy menni­­ kell — azzmondja Petőfi I Sándor —, de messzi van-e? — Há menjen! — Elindult. — Azt kiátja az illető, akihez szállott Petőfi. Ha szaporáb­ban rakja bokáit, estig elér odáig. És evei Petőfi felis­merte, hogy akit keres, aval beszélget, így találkozott Pe­tőfi Arany János barátjá­­­­val.” A történetben szereplő Ko­­­­lumbács itt bizonyára nem­­ az innen igen messze eső szerbiai Galambóc (másképp:­­ Golubak, Kolumbács), a hely­­i­nevet a közismert kolumbácsi­­ légy rovarnévből vonhatták f­el. Különben érdekes, hogy­­ az utóbbi anekdotaváltozat-­­­ba egy nemzetközi folklór­motívum szintén beszürem­­kedett. Aesopusról is szól egy történet, amely szerint egy, az út hosszúsága, időtarta­ma felől érdeklődő vándor­nak először nem válaszolt,­­ s csak akkor kiáltott utána,­­ hogy körülbelül mikor ér a­­ céljához, miután megnézte a­­ lépései hosszúságát és gyor­­­­saságát. A. Molnár Ferenc

Next