Hajdú-Bihari Napló, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
Niklai Ádám versei: TAN-PÁRBESZÉD A LÍRÁRÓL — Legyen a vers ma rózsa az ünnepi szónok elébe, Nők meg Anyák Napján, vagy... útravaló gyerekeknek. (Szúrósabb levelek, tüskék eltávolítandók!) — Rózsáról a tövist ha levágjuk, meghal igencsak! IDEGENBEN Hajnalodé ablak. Kertében szürke derengés — kép a gyerekkorból: éjjel kimosott lepedők, még súlyosan és mereven csüngvén a kötélen az udvar lassan felfénylő zöld foltjai és az ezüstnek látott égalj közt — de a Nap most itt kel, a tengeren szin tükrén kék selymek, ó-arany ékek villódznak; tovatűnt a derengés: szinte fehér már minden a víz meg az ég közt; vad koronát emel itt a föld, s ez a tündöklés idegen, míg nem szelídíti meg gyöngyházfényébe borítva a tájat amonnan távoli tested. HAZATÉRVE Amondó vagyok, feleim, hogy kalandozásaink e második, vértelen kora ugyancsak a végefelé jár. Ennekutána jószerint csak az árosok meg a kutyabőr-levelű üzletkötők kelnek útra hósisakú hegyek, tetemes városok meg temérdek tengerek felé — a jónép lezökkenti ülepét a lókoponyára, házat ragaszt szelíd vizek közelében és — újmódi szokás szerint — míveli kertjét. Behajtódnak előttünk ama nagy kapuszárnyak mindenféle Lech-mezei környűlállások nélkül, csak épp zajtalanul becsukódnak, akár a sátor nemezajtaja este, bezárulnak bizony valamelyes időre, mert — ahogy a sámán mondja — vágynak, úgy é, a gazdasági nehézségek, meg hát a cserearányoknak romlási — maradunk hát magyari szállásainkon, élvén kisded, ám derekas szabadságaink közepette. Hadijelzőtüzeink nyomát benövi az idegen fű ott, ám egy üret taplót azért félreteszünk valahol magasan, ahová surbankó fiaink fel nem jutnak. Nyilainkat kilődöztük, puzdránk szögre kerül, meg-megcsörren bennük az üveggyöngy, miegymás, ha gyerekkéz babirkál rajtuk. Ha este, tűz mellett, imbolygó árnyékok közt szemrélünk összeszűkül, persze látunk majd az alkonyi párán át olajligetet, fene tornyot, teli kalmárházakat, tengerbe bukó Nap sugarát a sötétlő végtelenen — s tán minket is felidéznek sipkás, sörhasú atyjuk meg uruk mellett ama tejfehér, szöghajú lányok és faros asszonykák, eszükbe hasítván az a perc, amikor szablyánk hálófülkéjük fülledt bársonyfüggönyét széthajtotta vagy éppen át elütötte. lassan röpült és kitartóan figyelt, nehogy elvétsen valamit. Ádám és Éva, teljesen elfeledkezvén egymásról, órákig követte a Szépségest és Fennségest. Elhagyva az oázis utolsó pálmafáját, a sivatagba jutottak. Nagyon szaporán nem kellett ugyan szedniük a lábukat, az első mérföld után mégis fáradni kezdtek. Nehezükre esett újra és újra elrugaszkodni a süppedő homokból, mely a bokájukat, olykor a térdüket is elborította. Homlokukon, arcukon, hátukon, combjukon csurgott a meleg, csípős verejték. Oldaluk nyilallva fájt. Lihegő szájuk száraz, szúrós porral telt meg. Nyelvüket már nyállal sem nedvesíthették. De mérföldet tettek mérföld után az omló, perzselő homokban, a vakító és bágyasztó napsugarak záporában. Az angyal végzett a megfigyeléssel. Pár pillanatig kiterjesztett szárnnyal lebegett a tiszta, langyos levegőben, aztán függőlegesen fölfelé szökkent. A legrövidebb utat választotta. Még a Hold titokzatos hegyeit és völgyeit sem nézte meg. Igyekezett a mennyek palotájába, az Űr színe elé ment, a szürkés-sárga, forró homokban, utolsó erejét fogyasztva botladozott a két elbűvölt. Rémülten látták, hogy kisebbedett és tűnt el végül az angyal. — Ne, ne menj el! Kérlek, könyörgök, Fenségesem, ne hagyj itt! Jaj, nem hagyhatsz itt — lihegte Éva. A fáradtságtól és a keserűségtől térdre roskadt, úgy kutatta könnyes, sóvárgó, gyulladt szemmel a már üres eget. — Térj vissza! Szépséges, hallod-e, térj vissza! — kiáltott rekedten Ádám. Karját vad, haragos, követelő és reménykedő indulattal kitárta, és amíg erejéből telt, úgy tartotta. Végül elhallgattak, elernyedtek és lerogytak. Egyik is, másik is ájultan, mozdulatlanul feküdt. Mérföldnyi hepehupás, dombos homoksáv választotta el őket. Hajnalban tértek eszméletre. Vacogtak az éles széltől és a hideg harmattól. — Egyedül maradtam — szorult el Éva szíve. — Védtelenségemben elereszthet a szomjúság és az éhség, elemészthet a forróság és a hideg, szétszaggathatnak a vadállatok, betemethet és megfojthat a homok. — Egyedül vagyok — mérlegelt Ádám. — Vajon meddig lesz erőm megbirkózni a homokkal, a forrósággal, a hideggel, a vadállatokkal? Sikerül-e vizet és élelmet szereznem? Elgyöngült, görcstől rángatózó, fájó lábbal céltalanul és tétován bolyongtak erre-arra. Éva nagy nehezen fölkapaszkodott egy homokdombra, kezével árnyékot vetett a szemére és körbenézett. Egyszer csak megpillantotta Ádámot. — Ádám — szólította meg önkéntelen örömmel —, Ádám! Ádám meglepetve és meghökkenve visszakurjantott. — Éva! Éva! 2avartan, értetlenül megkönnyebbülve, gyanakodva, elszántan közeledtek egymáshoz. — Milyen csúnya és esetlen — gondolta Éva. — Sovány, görbe, öreg. Homloka csupa ránc. Arca közönséges, szőrös és piszkos. Térdig süpped a homokba. Hiszen most is utánam jött! Ádám megbotlott, aztán bizonytalankodva fölegyenesedett. — Miért csak ilyen későn értettem meg, hogy kivel éltem — töprengett. — Lám, milyen lompos, elnyűtt, formátlan. Haja zsíros és kusza. Szemében bujaság, ravaszság, önzés lakozik Lába vastag és visszeres. Bőrét foltok és varasodások borítják. De rám szorul, és ragaszkodik hozzám Hiszen most is utánam jött! Kéznyújtásnyira megálltak. Éva sírt. — Majdnem elpusztultam. Képzeld, mielőtt szólhattam volna neked, egy hatalmas angyal elvonszolt a fa alól. Kezében lángpallos volt, azzal hajszolt és üldözött ki az oázisból, végestesen végig a sivatagon. Menekülnöm kellett. Hátra se nézhettem. Ádám föllélegzett. — Egy angyal kényszerített engemet is menekülésre, kezében lángpallossal. Szerencse, hogy a szívem és a lábam bírta a futást — valahova a távolba meredt. — Eljön még egyszer az az angyal? — Soha. Leültek-Éva Ádám vállára hajtotta a fejét és elaludt. Később elhatározták, hogy megkeresik a nyomokat, melyeket a lábuk hagyott, és visszatérnek az oázisba. Próbálkoztak északon és délen, keleten és nyugaton, összehúzott szemmel, lehajolva vizsgálták a szélfútta homokot, nyomot azonban sehol sem találtak. — Mintha az az emelkedés — Éva balra mutatott — utamba esett volna, mikor menekültem az angyal elől. — Én meg erre a kettős barázdára emlékszem — indult jobbra Ádám De mielőtt elváltak volna, Éva Ádám karjába kapaszkodott. — Ne szakadjunk el többé! — Akkor hát kövessük a Napot — ajánlotta Ádám. Lehajtott fejjel bandukoltak. Mire besötétedett és a hideg is leszállt, egy sziklaperemhez érkeztek. Találtak néhány madártojást. Ehettek és ihattak. Arrább, a bozótosban, volt egy tágas barlang is, ahol moha tenyészett. Lefeküdhettek, alhattak, védelmező tető és fal volt körülöttük. Itt telepedtek le. Jó darab időbe telt, amíg erejüket visszanyerték és sebeiket begyógyították. Szépen hozzászoktak a kemény sziklákhoz, az alattomos szakadékokhoz, a csúszós ösvényekhez, a mindig hullámzó, morajló, fenyegető tengerhez. Megtanulták a módját és furfangját mindannak, amivel az életüket előbb úgy-ahogy fenntarthatták, majd könnyebbé tehették. Figyelmesek és gyöngédek lettek egymáshoz. Idővel ez vágyakozássá bővült. Az egymásra találás és a szerelem óráiban aztán gyermekeket nemzettek, testben és lélekben hozzájuk hasonló fiúkat és leányokat Forrásértékű munka Szilágyi Ferenc irodalomtörténész e szavakkal ajánlja az olvasó figyelmébe a szerző új könyvecskéjét: „Dr. Ferenczy Miklósnak Almásneszmély és közelebbről Csokonai körüli tevékenysége (ideértve múzeumszervező munkáját is) szinte klaszszikus példája annak, hogyan is folyhat az értékeket mentő és ápoló helytörténeti munka hazánkban. A szerző Csokonai Lillájáról és Almásneszmély 48-as múltjáról írt korábbi művei szép ötvözetei a kutató buzgalomnak s széles körű tárgyi ismereteknek.” A szerző kiadásában megjelent forrásértékű munkát a helytörténeti kutatásban igencsak járatos Tapolcainé Sáray Szabó Éva, a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár vezető munkatársa lektorálta. Szakmai hozzáértése eleve garanciát jelent arra, hogy Ferenczy Miklós ötödik könyve nemcsak a nagyközönség szempontjából lehet érdekes, fontos, hanem az irodalomkutatók előtt is értékes, helytálló. Talán nem tévedek, ha úgy vélem: az orvos Ferenczy Miklós előbb inkább tiszteletre méltó lelkesedésből, a „genius loci” hatására kezdett publikálni s szerepelni a számára ingerlően érdekes, de szakmailag idegen területen. A Lilla-per a dokumentumokra épülő, higgadt, elfogultságtól és magyarázkodástól mentes mű. Az örökösök 1844 áprilisában támadták meg Lévai István négy évvel korábbi keltezésű végrendeletét. A per majdnem egy évtizedig húzódott, több tortúrával, mint eredménnyel. „Nyolc évig tartott a Lévai testvérek és Vajda Julianna közötti pereskedés. Még Csokonai Vitéz nevét is belekeverték ...” Konkrétan: „A Lévai testvérek a végrendelet 2. és 3. pontjában reájuk hagyományozott javak azonnali kiadását követelték Vajda Juliannától, aki vonakodott kéréseiket teljesíteni.” Megjegyzem mellesleg: az egész ügymenet hátterében többek között az is itt szerepelt — olykor kimondatlanul — hogy Julianna a végrendelet aláírásakor (mert ő is ellátta kézjegyével) „súlyos betegsége” miatt úgymond nem volt beszámítható állapotban. Ferenczy Miklós ismerteti a végrendeletet, majd azt, mi történt a végrendelkezés után. Végh Mihály mocsai prédikátor 1844 áprilisában vette feleségül az elözvegyült Vajda Juliannát. Figyelmet érdemel: éppen ekkor kezdtek a Lévai testvérek a pereskedésbe. Az időeltérés mindössze egy hét az említett két esemény között! A végrendelkező a rokonaira igen, de feleségére semmit nem hagyott. Csupán csak azt a jogot, amíg ő, az özvegy él, a végrendelet, nem lép életbe. Az új házasság megkötése után Vajda Juliánna „minden erejét a végrendelet megsemmisítésére irányította. Azzal nem törődött, hogy az 1840. április 27-én keltezett végrendeletet, ő maga is aláírta, ezzel mintegy elismerve annak hitelességét.” A szerző kevés kommentárral tárja elénk a dokumentumokat: többek közt a Lévai testvérek beadványát s erre Vajda Julianna válaszát az almási úriszéknek (1844) — Vajda Julianna kérelmét az uralkodóhoz, az ügy számára méltányos tisztázása érdekében (1844. június 28.). — Az oda-vissza levelezést ismét az almási úriszékhez. — Ennek ítéletét (1844. december 14.): „Alperes elmarasztaltatik”. Ezt követi a tavályi utasítás a per folytatására (Lilla kérelmének tehát megvolt a foganatja). A Lévai testvéreket sem holmi gyönge fából faragták: 1845-ben a vármegye karaihoz és rendjeihez fordulva kifejtik, hogy „az Al páros Asszony állítása teljesen alaptalan”. Vajda Julianna az almási úriszékhez: „Az utolsó szóváltást magamnak fenntartom.” (1846) . Persze, Lévaiék viszontválasza semmarad el (1847) . Ebben olvashatjuk: „tisztelt alperesnő is, kit egy koszorús költőnk méltónak vélt örök emlékű classikus lantjával a feledés örvényéből kiragadni...” (Nem titkolt, mégis finom szálakból szőtt irónia rejlik a kiragadott részletben — érthetően a Vajda Julianna ellen indított per megnyerése céljából. Csokonait azonban nem bántják. Vagyis inkább: ha koszorús költőnk már csak ilyen múzsát talált mint az alperesnő ... !? — hát ez is álláspont.) Mint ismeretes, Csokonaira való utalás már korábbi kelettel, a Végh Mihállyal 1844-ben kötött házasság matrikujába való bejegyzésében is található: összeesketett Végh Mihály „néhai almási lakos Nemzetes Lévai István úr özvegyével, Nemzetes Vajda Julianna asszonysággal, néhai Csokonai Mihály Lillájával”. A pereskedők nem tudtak megegyezni, így a huzavona 1847 után is folytatódott. Julianna egyezségi nyilatkozatát követően azonban csak négy év múlva — 1851. augusztus 26-án — került sor a bíróság újabb lépésére. Ebben az előterjesztésben felszólították a feleket a tárgyaláson való megjelenésre. „A négy év hallgatásának oka az 1848 1849-es szabadságharc eseményei voltak, melyek Komáromot és környékét sem kerülték el. Julianna szót emel Hartsa József és Barsi Gergely tanúvallomásának elvesztése miatt. Az a gyanúm, hogy ezen iratok a periratok közül kivétettek: „Ha per, úgymond, hadd legyen per”. 1852-ben foglalkozott végül az üggyel az esztergomi tanácsülés, s a császári és királyi főtörvényszék. Vár még meglepetés a könyv olvasójára ezután is, ha figyelemmel kíséri az események alakulását, Júlia Komáromba ment. „Nem valószínű, hogy ezután hoszszabb ideig Hetényben maradt volna — így a szerző —, ugyanis eddig még kiderítetlen családi okok miatt otthagyta férjét és hazaköltözött Dunaalmásra meghalni. Mindössze három év telt el az ítélethozataltól bekövetkezett haláláig ... Halálos ágyán egyik kérése ez volt: Ezt a gyűrűt Csokonai adta, velem temessétek el Nem így történt...” Sic transit gloria mundi — avagy adalékok egy múzsa utóéletéhez. Kicsit szánalmas, de tanulságos történet ez. S vajon megtudjuk-e, miért hagyta ott Vajda Julianna Végh Mihályt? A dokumentumfotókkal és Földes Vilmos rajzaival teljesebbé tett könyvecske és a jegyzetanyag segít felidézni annak a kornak és annak a pernek a hangulatát, amelyben Júlia Lilla és a Lévai testvérek végső soron mit sem nyertek. Ferenczy doktor könyvének címe nem éppen találó, de okosan figyelmet keltő. Ajánlom e művet a helytörténeti kutatás eredményei iránt érdeklődők figyelmébe. Jenkei János FERENCZY MIKLÓS: A LILLA-PER MÓRÉ MIHÁLY RAJZA VÁRÓ MÁRTON SZOBRA HAJDIMUHAM NAPl.n — !»B3. JÜNli'S !H. ^3