Hajdú-Bihari Napló, 1984. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

RVpjHIRH A nyilvános telefonok mmmmkarbantartóját Miközben a Görgey és a Jerikó utcák felé haladunk, Moldován László a telefonbetyárok trükkjeiről regél, s egy érmegyűjteményt is mutat. Abban elég sok a pfennig és a kopejka, a középen átfúrt, vagy cérnával átlósan átkötött pénzérme. Van, aki a fémalátétek, gyufaszálak vagy papírdarabok tömködésétől reméli, hogy vonalat kap. Hiába. Fosztogatás az Újkertben A Debreceni Orvostudományi Egyetem Markusovszky Kollégiumában 1982 utolsó hetében felszereltek egy nyilvános készüléket, amely hamar elromlott. Viszont ezt a tényt csak egy hét múlva jelentették a postának, s addigra már 62 ezer forintos hiány keletkezett, mert a telefon az érmék bedobása nélkül is adott vonalat. Az egy ideig Moldován Lászlónak is komoly kellemetlenséget, no meg emellett negatív rekordot okozó esetet a portás vette észre, akinek feltűnt, hogy reggeltől estig sorban állnak a diákok a nyilvános telefonnál. Mondják, hogy még más kollégiumokból is átjártak ide a külföldi és magyar egyetemisták. A spórolásnak ez a módja is feltétlenül elítélendő, de még mindig kíméletesebb, mint amilyet a Görgey utca végén tapasztalunk. Itt már nem csalás, hanem garázdaság és lopás nyomait látom. A Békéssy Béla utca 10. számú épülettömb készülékének perselyét a kukában találta meg a házmester a minap. A Jerikó utca 34., a Görgey utca 12., 18. és 20-as számú lépcsőházak feljárójában is lefeszítették a nyilvános telefonok perselyeit. Néhol a hallgatót is összetörték, van ahol a készüléket is letépték és elvitték, busás hasznot remélve. (Pedig, ha tudnák, hogy egy hét alatt többször is ürítik a kazettákat!) Az éppen helyszínen tartózkodó Pósa Sándor és Kedves Pál hálózatszerelőkkel együtt értetlenül szemléljük a garázdaságnak eme furcsa módját. Elkedvetlenedünk, hogy egyesek képesek három-, vagy hat-, netán 28 ezer forintot érő készülékeket is tönkretenni néhány százasért! — Nem lenne szabad ilyen IM-típusú (a képen is hasonló látható kifosztva) készülékeket felszerelni! — sopánkodnak a szakemberek, utalva a Görgey utcai telefonokra is. — Nem biztonságosak, könnyen kifoszthatok és leszerelhetek. Emellett technikailag sem tudnak annyit, mint a modernebb T—153- as vagy a legújabb nyomógombos TMM—80-as készülékek! Utóbbit lehetetlen becsapni idegen tárgyakkal, ugyanis ez a készülék egyszerre négyféle pénzérme anyagát, mintázatát és összetételét képes külön-külön felismerni elektronikus érzékelőfejével. Az analóg és logikai kártyáinak cseréjével is könnyű javítani ezeket az integrált áramkörös készülékeket. Kívülről viszont annál nehezebb elrontani őket. Sajnos, ezekből a berendezésekből kevés van, és néha alkatrészt sem lehet kapni hozzájuk, holott magyar gyártmányok. Jelenleg számbillentyűzetből van hiány. Emiatt kellett várni például két hónapig egy Micsurin utcai telefon javítására, mígnem a posta kénytelen volt az egész készüléket kicserélni. Mindenki tapasztalta már, hogy a telefonnal időt, pénzt és fáradságot takaríthatunk meg, gyorsabbá tehetjük ügyeink intézését. Legalábbis a jó telefonnal. De mit tegyünk akkor, ha sürgős esetben sem tudunk segíteni másokon vagy magunkon, mert a nyilvános fülkéből hiányzik a készülék, vagy annak a kagylója, netán a tárcsát törték le? — Hívják a 03-at, a posta hibabejelentőjét! — igazít el Moldován László, a Debreceni Postaigazgatóság telefonkarbantartója, akit az elmúlt hétfőn „púpos” Moszkvics furgonjával én is elkísértem mindennapi szemléjére. Rajta kívül még Fülöp György, Árvay Sándor és Kiss Kálmán műszerészek feladata Debrecen közel 300 postai ürítésű és előfizetői nyilvános telefonjának javítása, ellenőrzése. A műszerészekre egyenként 70-80 telefon karbantartása jut. Ma, hétfőn — tekintettel a hét végeken megszokott nagyobb számú rongálásra — kivételt teszünk, s nemcsak Moldován László körzetében, hanem az egész városban ellenőrizzük a hibabejelentések okát. Telefonbetyárok A Nagy-Sándor-telepen a Pósa ABC előtti fülke ablakát szombaton, vagy vasárnap törhették be, hiszen még az előző napokban ép volt. Az alig észrevehető üvegdarabok életveszélyesen meredeznek ki a hóból. Az ajtó már régóta hiányzik, a készüléket telefirkálták. A nyugdíjas Gém Ernő éppen a fülkét tisztítja belülről, miközben javasolja, hogy sokkal jobb lenne azt három méterrel beljebb, az út mellől az ABC előtti betonra telepíteni. Valóban igaza van, érdemes e kérdéssel a Postaigazgatóság szakembereinek is foglalkozni, bár szerintem a „kalickára” elsősorban nem a mellette elhaladó járművek jelentenek veszélyt. A fülkénél nagy forgalom van, hiszen egy postai Barkasszal éppen megérkezik Gyarmati Zoltán perselyürítő és kísérője Bilanics András úgynevezett „bizottsági tag”. Előzőleg a Kossuth laktanya nyilvános fülkéjénél sok dolguk akadt. Óvjuk a közvagyont! Moldován László mikrofont cserél egy Szabó Kálmán utcai készülékben is, s eközben joggal kifogásolja annak minőségét: — Én még I. osztályú mikrofont nem láttam, csak III. osztályút, amelynek szénszemcséi hamar összetapadnak a párás időben. Emiatt a hívót alig hallja a hívott fél. Átlagosan a készülékek felében kell havonta egyszer-kétszer mikrofont cserélnünk. Pacra is kimegyünk, ahol a műszerész szinte minden nap ellenőrzi a nyilvános fülkét, hiszen már előfordult, hogy a rossz telefonálási lehetőségek miatt autóval jöttek be Debrecenbe mentőt hívni az ottaniak. Hétfőn is 10—15 hibabejelentés érkezett, s a szerelők kimentek a helyszínekre. — A bejelentett hibákat igyekszünk elhárítani legelőször, majd ha marad idő, sorban ellenőrizzük a körzetünkbe tartozó nyilvános készülékeket — részletezi a karbantartó. — A legtöbbet mindenféle hívásnemre kipróbáljuk. De a postai kézbesítők, sőt a perselyezők is nap mint nap felemelik a fülkék kagylóját. Az ellenőrzés rendszeres és jónak mondható, nem a karbantartásban kell tehát a hibát keresni — állapíthatjuk meg. A bajok forrása elsősorban az, hogy akárcsak az országban máshol, Debrecenben is kicsi a hálózat kapacitása, sokszor hiába várunk, hogy vonalat kapjunk. — Emiatt sokan csapják le dühösen a kagylót, ami ugyancsak rongáláshoz vezet. De tapasztalatunk szerint még többen nem tudnak telefonálni — állítja Abai Imre, a debreceni főközpont vezetője, aki több mint félszáz karbantartó munkáját irányítja. — A bejelentések kétharmadának nincs alapja, sokan később a munkahelyükről reklamálnak, hogy nem tudtak a nyilvános fülkéből telefonálni. Rájöttünk, hogy zömmel nem műszaki hiba miatt történik ilyesmi, hanem egyszerűen nem tudják kezelni a készülékeket, vagy nincs türelmük kivárni a búgó hangot. Csuhák Zoltán !Meddig állják sarat? ÚTVISZONYOK A BOLDOGKERTBEN Az Egyletkert utcán végigkaptatok, maga az út tele gödrökkel, úgy deréktájt kezd kissé megváltozni — egyenletesebb. Csak az egyik oldalt sorakoznak házak. A másikon egy két-háromholdas beépítetlen nagy foghíj (vajon mire várnak vele?), arrébb a kutyakiképző pálya. Ha motorosverseny bőgeti fel a környéket (nem messze a Volán-stadion), akkor aztán jaj az egyletkertieknek, hoszszú rajokban sorakoznak házaik előtt a szurkolók járművei, akár Máriapócson a búcsún. Az útviszonyok (fogalmazzunk a sajtó nyelvén) eléggé nem kifogásolhatóak. Az eleje valamikor kutyaköves jön, de a kő eltűnt csatornatisztításkor. A földet rádobálták, ezt onnan is látni, hogy a kutyakör ami nagyobb a macskafélénél, még előbukkan Szirtfokként áll ki a sötét bazalt. Hóolvadás van. Kacsák totyognak előttem. Vajon Debrecenben vagyok-e? SE KI, SE BE ? Elő a térképet! Találomra fogok választani egy kitorkolló utcát mondjuk a „Szilágyi János”-t. Egyfelől árkolt. Tágas porták, nagy tömbházak, néhol még nyakát bólintó gémeskút. Kihez csengessek be? Kora délután. Nézem, hol füstöl a kémény. Gáz- vagy hővezeték ide nemigen fut ki. Két jól táplált, rengő húsú fajkutyáját fekete, szúrós szemű férfi próbálja visszaparancsolni az előudvarból. Jó ötvenes, rideg tartású ember, az ő fajtája (van ennyi tapasztalatom) nem sokáig teketóriázik az igazsággal, amire én kíváncsi lennék, miért ez a kátyús, kövezetlen úti elhanyagoltság. S ki, mit hanyagolt el? Fordít egyet a kapukulcson. A „farkas” igen barátkozó, de csak int, ne féljek. — Az út érdekli? — Mintha eltalálta volna! — Ez a feleség szava, már bent a konyhában. Épp kocsonyákat hűtött ki, neki is van hát ideje megtárgyalni egyenrangú félként a sár- és útviszonyok dolgát. De előbb az ura a jogos, az első. Megfontolt. Kezébe támasztja fejét. Még bevezetőt is mond „Debrecen délkeleti részén”. — Elég egy lépés, az is elárulja rögtön, ki hová tette a lábát. A Szilágyi János utcán kocsival művészet átmenni. A taxis a minap megsértődött: „Hová tetszett engem vezetni?” Tudtam én, de húsz kiló poggyásszal csak nem sétálok ki ide. — Bátyám, bátyám — sopánkodott a sofőr. — Ezért a huszonhat forintért nem gondoltam, hogy idevezet, de kötelességem bejönni. — És akkor a Dacia fennakadt. Másodjára. Már az Egyletkertben is a hasán csúszott. Kifelé a taxis jobb szerencsét remélt Szilágyi Jánostól, de nem él-, hanem megtévedt. Simán szerette volna átvészelni, simán a Bárány utcáig, bár az se jó, csak majd az aszfaltos, az epreskerti ... A hallgatásra a cserépkályhában fütyül a szél. A mentőautó sem járt különbül egy keddi éjjel. Rükverccel mert az udvarból kimenni, lavírozott, félt megfordulni , de borultak már a kőlapos nagyárokba. A mentővel az infarktust megelőzve éppen a szűkszavú, de sokat mondó házigazdát, Bartha Dánielt hozták meg a kórházból Ezt a fekete, nyugodt embert, aki még így se illet panaszszóval senkit, az úttalanságért legföljebb a tehetetlenséget átkozza magában, habár azt sem lehet mondani, hogy egyénileg nem próbálkozott. Bontási törmelékkel töltögették az út horpadásait, egy gépkocsivezetővel megbeszélte (annak idején), hogy ne a szeméttelepre vigye azt a felesleges anyagot. Koordinált. Az ilyen egyéni akciótazonban kikezdi az értetlenség, nevezetesen az, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. A sofőrnek adni kellett, hát összeadták neki, de hogy ebből milyen cirkusz kerekedett, már jobb nem emlékeznie. NYLON ZACSKÓ CIPŐRE HÚZVA A vegyesbolt a közvéleményt is elraktározza, épp ezért útba ejtem. Egyszerű, szokványos tömbház, kiképezve. Kovácsék tulajdona, magánkereskedés. Néhány fóliás csomagtej még akad a kék műanyagdoboz alján, a kinti hideg ingyen hűti. Nincs tolongás,de jönnek, jövögetnek. Vajon ők meddig állják még a sarat? Egy kisiparos a Szilágyin, minthogy nem bírta tovább (az ám a szállítás miatt!), lehúzta a rolót, vagyis megpattant. — Az áru nagy részéért saját kocsival járunk — szolgál ki két félmondat és két egész sóhaj közben a boldogkerti Kovácsné. Az okot úgy hívják: törésveszély. . — Érthető — jegyzetelgetek a pulton, a parányi helyiségben, ahol megtudhatni, ki nem jár szívesen erre: „Nemhogy a söripar, de a hentesek is kínnal-keservesen.” — És tettek érte valamit, hogy... Végig se mondhatom. A salak és egyéb töltögetések itt-ott úgy megpúposították az út hátát, hogy az udvarokba fut róla a víz. Esők alkalmá— Csak egy évben hányszor rohad szét a gyermek zoknija — pakolja le a viszszahozott üvegeket egy aszszony. Egy másik sem szégyelli, s bizony megmondja, hogy nylont húznak a cipőre, nylonféléket, amibe a lábbeli belefér. ALÁÍRÁSOK, ÖSSZEGYŰJTVE Minthogy a keresztező, az Egyletkertibe torkolló utcák közül a Szilágyi csak egy, a már csináltakat, csináltabbakat magasztalják, mint például a Borsovait. Járda, az van, a Szilágyin is, az úttestről van szó! A Szilágyi utcában a közérdek aktív embereknek sincs híján. Ilyen (valóban többek között) László István, aki a Fényes udvarból költözött ide, lábára rokkant. A földszintes ház, a kert, ahol a lábát napozgathatja. Emeletek közt nem tengődhetett. Itt mintha az ereje meg volna sokszorozva, csupa tettvágy, napjait megkeseríti azonban, hogy hiába a „normális lakás”, ha alig lehet a sártól bejutni. S ez a sárba leragadás nem túlzás. Veregeti a hátam, bizakodik. Sokszor kiborult, sokszor „szekírozta a népfrontot, sokszor „szajkózta”, hogy egyedül senki sem boldogul. El is küld gyorsan, hová”, Erdei Józsefhez, a Borsovai utcára, talán ő már egy ívet is meg tud mutatni, az aláírásokét. Ügy is van, s bár ő azt hiszi (lakossági bejelentésre kerestem fel), ideadja a „Nyilatkozatot”. Szinte mindenki társul. Fizetnek ők, ha kell, s ha így lehet, akár kétezer forintot is a szilárd burkolat költségeihez, a városi tanácsnak hozzájárulás címén, két részletben. A huszonkilenc aláíró család szeretné már a feltételes módot jelenre váltani át. Legkésőbb márciusra. ím, hogy a girgebegurba sorok végére értem, látom, puhabőrű cipőm az otthon melegében a sziksától kivirágzott. Emlékeztetőül. Szalai Csaba Fotó: Iklódy HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1984. FEBRUÁR 4. Kés és szike Valamiféle ismertetőt kellene írnom egy szerény külsejű, a Debreceni Orvostudományi Egyetem házinyomdájában készült könyvecskéről. De hát hogy írjak én erről a műről ismertetőt? Nem értek a szakmai vonatkozásokhoz, nem tudom megítélni egy-egy műtéttípus egy-egy gyógyítási eljárás tudományos jelentőségét. Annak a történelmi kornak is csak egy részét éltem át, amit a szerző felidéz. Másként kell hát hozzákezdeni. És segít az emlékezet. Mert ha nem is értek a sebészethez, nem is éltem át tudatos emberként a század első negyven esztendejét, azt ismerem, aki a könyvet írta és azt is, akiről szól. A kettő ugyanis egy azonos személy: Ladányi Józsa sebész professzorasszony. Pár esztendeje az urológiai klinikán feküdtem, abban az épületben, ahol az egyik sebészeti klinikának kihelyezett részlege van. Ebben az épületben kapott nyugdíjazása után a professzorasszony egy kis szobácskát, ahova mindennap bejárt dolgozni, kutatni, segíteni, beszélgetni. Betegségem folyamatos mozgásra kényszerített, első napon összetalálkoztam hát vele a klinikai folyosókon, kószálás közben. . Aztán az első találkozás után már mindennap ő látogatott meg engem a kórteremben. Leült az ágyam szélére, megkérdezte, hogy vagyok, aztán mesélt, mesélt, mesélt. S ezektől a meséktől, ettől az emberi hangtól jobban elmúltak az én görcseim, mint a görcsoldó tablettáktól. Másnap már a három szobatársam is leste, mikor jön és ültek, hallgatták ők is kedves és emberi történeteit. Harmadnap már átszivárogtak másik kórteremből is a lábadozók, s afféle kör alakult ki körülötte. Pedig nem vigasztalt, nem „gyógyított”. Nem avatkozott bele soha a gyógymódba, azt az urológia orvosaira bízta. Az ő történetei arról szóltak, hogy az ember erős, hogy mégis az emberi szervezethez természetesen hozzátartozik a kopás, a sérülékenység. De az ember képes legyőzni sok mindent. Eseteket mesélt, a mienknél súlyosabb eseteket, s mindegyiknek jó volt a vége, így mondom: tartotta bennünk a hitet, hogy el ne keseredjünk, legyen tartásunk, akarjunk meggyógyulni. Mikor kijöttem a klinikáról, kerestem, hogy megköszönjem neki azt a pár napot. Nem sikerült találkoznunk, az ember gyógyító intézményekben fölöslegesen nem tölti az idejét. Csak most, hogy a professzorasszony visszaemlékezéseit olvasom, most jutott eszembe az a március, azok a csöndes, nyugodt beszélgetések az urológiai klinika kórtermében. Nos, végeredményben ez a szerény kötet is ilyen. Csöndes, nyugodt, vigasztaló, hitadó. Azt a címet viseli, hogy Visszaemlékezéseim, de élete emlékeinek csak parányi hányadát írta le Ladányi Józsa. S ezeken a sorokon átsül átsugárzik a gyógyítani akaró asszonyi szív. Csöppnyi kitérők, apró utalások sejtetik, hogy a nagy események mögött a szeretet mindennapos adománya húzódik meg. Ladányi Józsa az első magyar sebészprofesszor a nők között. (Talán Közép-Európában is.) Ehhez az igen nehéz hivatáshoz a pálya iránti elhivatottság vezette, mint ahogy a Galilei körben is, egyetemistaként. Debrecen volt életének legfontosabb városa, innen indult, ide tért vissza, itt alkotott, itt küzdött. Szeretni ezt a várost így is lehet, szavak nélkül, de egy élet hűségével. A könyv végigkíséri az élet eseményeit, a Galilei körtől a koncentrációs táborig, az egyetemtől a professzori katedráig. Az élete szerves részévé vált gyógyító és tudományos munkát sikerült beleépíteni a visszaemlékezésekbe, s nem lett száraz olvasmány mégsem. Ha az ember ellankadna kissé, belefáradna a tudományba, az emberre figyel, aki minden sorban jelen van. Nem mondanám, hogy Ladányi Józsa visszaemlékezései irodalmi rangúak. Emberi dokumentumnak szépek. Tudománytörténetünkhöz Debrecen szellemi életének rajzához azonban pótolhatatlan adalékokkal szolgál, ezért azt hiszem, sokáig lapozgatják még, örömmel és figyelemmel tisztelői is, ismeretlen olvasói is. A professzorasszony május elsején lesz 86 esztendős. Alkotó energiáinak törhetetlenségéről tanúskodik ez a kis könyv is. Debrecen gazdagodott megjelentetésével. (Dr. Ladányi Józsa: Visszaemlékezéseim. DOTE, 1983.) M. B. J.