Hajdú-Bihari Napló, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-25 / 147. szám

Még diák vagy „már” orvos? Egy szociológiai vizsgálat tapasztalatai Minden szakmánál, de különösen a hivatásra épülő diplomás szakmáknál megfogalmazódik — mint a szo­cializáció egyik fontos eleme — a szereptudat. A mi ese­tünkben ezt orvostudatként fogalmazhatjuk meg. Egyszerű formai kérdésként is kezelhetjük, hogy mi­kor válik valaki orvossá? Amikor a diplomát megkap­ja. Igen, de ahhoz hogy valaki diplomát kapjon, or­vossá kell válnia — a diploma ugyanis az orvossá levés tényét dokumentálja. Egy ilyen szituációban — a szo­cializációnak ebben a sajátos „ördögi körében” egy első éves hallgató az indulásnál nem érezheti azt, hogy már orvos, az ötödéves pedig azt, hogy még nem orvos. Ter­mészetesen ezt csak akkor mondhatjuk, ha egy olyan képzési modellben gondolkodunk, amelyben — egy fo­lyamat eredményeként — ötödéves korban egyértelmű­vé válik az orvostudat és az orvosi magatartást szabá­lyozó normák működőképessége manifesztálódik. Képzés helyett tanítás A fentiek még exponál­tabbá válnak, ha az első­évesek egyetemi szakmai fo­gadtatását nézzük. Közis­mert, hogy néhány — az alapozó — tantárgy (?) ok­tatója így köszönti leendő kollégáit: „most pedig sür­gősen felejtsétek el, amit ed­dig tanultatok, mert itt an­nak semmi hasznát sem ve­szitek”. Ez még tréfának is rossz — gondolnánk —, pe­dig nem az. Sokkal súlyo­sabb és igen komoly dolog­ról van szó. Nem kevesebb­ről, mint arról, hogy a felvé­telre hozott ismeretanyag nulla értéket kap az egyete­mi oktatás nyitányakor. A középiskolai tudás csak be­lépőjegynek számít. Az óriá­si szintkülönbséget hangsú­lyozza az említett fogadtatás, és a jelessel, kitűnővel jött hallgatók nagy része is „tör­pévé” válik — középiskolai diákból egyetemi diák(-ocs­­ka) lesz. Ezt tartalmilag és formailag is bizonyítja a ta­nítás. Igen, elkezdünk taní­tani ... tanítani és nem ké­pezni. A képzési funkció, amely az orvossá válás lé­nyegi folyamatait tartalmaz­za, csak lassan és sokszor véletlenszerűen tud kibonta­kozni. A tanítás és képzés különállása egész felsőokta­tási rendszerünk egyik fo­gyatékossága, tehát nemcsak DOTE-ügy. Mennyiségi mutatók lép­nek az optimális szükségle­tek helyére. Az óriásira duz­zadt tananyag valamilyen szintű megtanulása persze nem lehetetlen, de minőség­és értékromboló. Mindent vagy semmit. Ez a mennyiségi tudáskö­vetelmény teljesen egybevág az oktatás egyértelműen vizsgacentrikus jellegével. A mennyiségi tudásból a minő­ség — tehát a valóban nél­külözhetetlen ismeret — ki­szűrése a vizsgáztató számá­ra is nehéz feladatot jelent, de erre nem kell vállalkoz­nia, mert a tananyag — mennyiségileg — adott. Ezt vagy tudja a hallgató, vagy nem. A tudás és nemtudás azonban olyan határértékek, amelyek megállapítása nem a hallgató, hanem a vizsgáz­tató feladata — és itt lép be az egész vizsgamechaniz­musba a szubjektív elem. A vizsgajegy nem a leendő or­vosláshoz szükséges tudást, hanem az adott tantárgy mennyiségének ismeretfo­kát jelzi. Az viszont már — elvileg — a vizsgáztató szu­verén joga, hogy milyen je­gyet ad. A vizsgák egy ré­sze kompromisszumjellegű. Nem az alkudozás, hanem az adott jegy tudást kifejező értelmében. A vizsgák anti­­humánus elemet is tartal­maznak, ami nem feltétlenül köthető konkrét személyhez. Ez az antihumánus elem ak­kor jelenik meg, amikor a vizsgáztató nem arra kíván­csi, hogy mit tud, hanem ar­ra, hogy mit nem tud. A sikerélmény elmarad, a nagy ambíció görcsös ka­paszkodásba torkollik, a munka robotjellegűvé válik, a tanulás szükségletelemét a kényszer váltja fel. Az ön­megvalósítási törekvések ku­darca a választott pályára való felkészülés szakaszá­ban, a leglényegesebb terü­leten — a tanulásban — bi­zonyos elidegenülést eredmé­nyez. Ez az állapot, vagy ne­vezzük egyetemi „életérzés­nek”, két fő formában fo­galmazható meg. Az egyik: az egyetem alapvetően ke­mény őrlődést jelent, de si­kerül valahogy átvészelni. A másik: az egyetem alap­vetően élvezetes tapasztalat­­szerzés, bár néha keményen kell dolgozni. Az első for­mára a megkérdezett 413 hallgató 50,4 százaléka, a másodikra pedig 43,5 száza­léka mondott igen. Egy 1980- as vizsgálatnál a vonatkozó arányok: 27,6 és 53,3 száza­lék volt, tehát lényegesen romlott a helyzet, bravúrja utánozhatatlan. Sokarcú őszinteség, mindig az adott helyzethez való tisztességes „igazodás" jel­lemzi őket, de ezt sokszor zavarja az igazodási kény­szer, a megfelelő kollegali­­tás — mint képzési tartalmi elem — hiánya is. Arra kí­vánunk itt csupán célozni, hogy a hallgatói magatartás ellentmondásai reális hely­zetekhez kötődnek és a kép­zés fontos feladata lenne egy olyan orvosi viselkedési minta megadása, amelynek alapján — már első évtől kezdve — céltudatosan „ma­nőverezhetnének” az orvosi személyiségjegyek önmaguk­ba való beépítése érdekében. Ezáltal a még diák, vagy már orvos kérdése egymás­ba épülne és a kölcsönhatás­ban az orvostudat kialakulá­sa tartalmilag gazdag for­mák között menne végbe. Az említett két kérdésre kapott válaszokból az derül ki, hogy hallgatóink orvos­tudatának alakulásában a legerősebb kondicionáló té­nyezők az orvosképzés intéz­ményes keretein kívül he­lyezkednek el. Éppen a szak­mai szféra az, amelyik az „orvos”-tanhallgatót a diák általános uniformisába öl­tözteti, és amit kap az egye­temtől, annak is érzi magát­­ az egyetemen. „Kegyetlen inasévek” A tanulmányi kudarc-„él­­mény” az alsóbb évfolyamo­kon jelentkezik tömegesen, de ez olyan mély nyomokat hagy a hallgatókban, hogy a „kegyetlen inaséveket” a ké­sőbbiekben sem felejtik el. Olyannyira nem, hogy a jó orvossá válás fontos kritéri­umai között a jó tanulmányi eredményt nagyon kevesen jegyzik. Vagyis: ahogy csök­kennek a jó tanulóknak va­ló megmaradás esélyei, an­nak arányában kerülnek más tényezők a tanulmányi ered­mények elé — a tanulmányi munka nem képez közösségi (társadalmi) értéket. Termé­szetesen más dolgok is köz­rejátszanak ebben. Ilyen pél­dául a szakmai orientáció. Hallgatóink döntő többsége már elsőéves korban „eldön­ti”, hogy milyen szakorvos akar (vagy szeretne) lenni. Ez az esetek figyelemre mél­tó részénél „nem jön be” — tehát az illetők kényszerpá­lyára kerülnek. Az aspirá­ciók sikertelenségének elsőd­leges okaként „a személyes összeköttetés hiánya” (pro­tekció) fogalmazódik meg — a tanulmányi teljesítmény messze elmaradva kullog emögött. Mégis orvosok és jó orvo­sok lesznek. Meddig, vagy miben diákok szinte az utol­só pillanatig (még a szigor­lók is) és mi által, vagy kik által orvosok már a diák­évek idején is? Erre vonat­kozóan felmérésünkben két kérdést szerepeltettünk: 1. Véleményed szerint inkább diákként, vagy inkább or­vosként viszonyulnak hozzád az alábbi személyek? 2. Füg­getlenül mások véleményé­től te inkább diáknak, vagy inkább orvosnak érzed ma­gad? Az alábbi szituáció­helyzeteket adtuk meg: bete­gekkel való találkozás; or­vostanhallgatók közötti hely­zetérzés; oktatókkal való be­szélgetés ; családtagokkal, is­merősökkel való érintkezés; nem medikus barátokkal va­ló kapcsolat; orvosokkal való viszony; nővérekkel való kapcsolattartás. A különböző szituációhely­zetekben a státustudat és az ahhoz kapcsolódó szerep(­ját­­szás) másként jelentkezik — elszakad egymástól, fölcseré­lődik, egy vibrációs térben helyezkedik el. Egyes esetek­ben elfogadja a hallgató azt a státushelyzetet, amiben még nincs benne (amit még „nem birtokol”). Más esetek­ben megjátssza a szerepet, amivel éreztetni kívánja le­endő státusát, vagy éppen hangsúlyozni akarja diák­helyzetét és ezzel (ösztönö­sen is) csökkenteni a vele szembeni hivatás-elváráso­kat. A hallgatók viselkedési Muszáj diáknak maradniuk Ez a pszichológiai „defekt” olyan „izgalmas” diákéletet produkál, amelyben minden hallgató átéli valamilyen fo­kon — és valamilyen kör­nyezetben — az orvosi mi­voltot is. Ennek az átélésnek (az orvosi titulus megadásá­nak­ környezeti tényezősor­rendje a következő: 1. bete­gek; 2. nem medikusok; 3. családtagok, ismerősök; 4. nővérek; 5. orvosok; 6. saját oktatók. A „saját oktatónak” ez a diákfókusza a hallgatók diákmivoltját olyan erővel hangsúlyozza, hogy muszáj diáknak maradniuk. A diák­nak való megmaradás esetén nagyobb is az esély (sőt csak így van esély) arra, hogy or­vossá váljon valaki. Mond­hatnánk azt is, hogy: „amíg diák vagy taníthatlak, más viszonyrendszerben nem tud­nék veled mit kezdeni”. Vagyis arról van szó, hogy hallgatóink igen jelentős ré­sze kívülről éli át az orvos­sá válás folyamatát — úgy válik orvossá, hogy az utolsó pillanatig diák marad. A még diák vagy „már” orvos, véleményünk szerint nem egyszerű formai, illetve formális kérdés. Mások a csak diákkal szembeni elvá­rások, amihez a hallgatók sem tudnak nem diákként viszonyulni. Ebben a hely­zetben szinte minden az ér­vényesülés egyéni érdeke alá rendelődik — a közösségek is atomizálódnak. Kialakul a hallgatókban egy olyan sa­játos látásmód, amelyben a társadalmi kontroll — eny­hén szólva — háttérbe szo­rul. Ezt hangsúlyoznunk kell, mert az orvoslás közhasznú­sága elsődlegesen a négy­­szemközti (orvos-beteg) kap­csolat transzmissziójával­ ér­vényesül. Az orvos társadal­mi nyitottsága tehát — szak­mai aspektusból nézve — nem evidens, viszont azzá kellene tenni. A jelenlegi oktatási szisztéma azonban itt semmi jóval nem kecseg­tet. Példaként a közösségi munkát említjük, ami az egyetemre való bejutás esélynövelő tényezőjeként, karrierkritériumként jelenik meg a középiskolák felsőbb osztályaiban. Az egyetemen ez a közösségi aktivitás szin­te robbanásszerűen leépül. Igen sokan (41,7 százalék) a KISZ érdekképviseleti szere­pét találják ma még gyen­gének és a hatáskör növelé­sét igénylik. Megállapítható, hogy a közömbösség még nem zuhant bele a teljes kö­zönybe, illetve vannak olyan területek, ahol a hallgatók — döntési jogkörökre épülő — aktivitása fokozható len­ne..., ha a hallgatók az egyetem egyenjogú állampol­gárai lehetnének. Dr. Szokodi József Épül az M 5-ös autópálya bevezető szakasza Az egyik legnagyobb tranzitforgalmat le­bonyolító fő közlekedési utunk a Budapes­tet Szegeddel összekötő 5-ös számú főút. A tehermentesítésre épülő autópálya első 41 km-én — a fél autópályán —, valamint a korszerűsített Nagykőrösi úton az év végén már megindulhat a forgalom. Jelenleg a legnagyobb munkák Budapesten, a Nagykő­rösi úti bevezető szakaszon folynak. A töb­bi között gyalogos-felüljáró épül itt, és ké­szül az új autóút alapozása. A képen: Ké­szül a gyalogos-felüljáró. (MTI-fotó: Fehér József felvétele — KS) Külkereskedelmi ismeretterjesztés „NEM ÜZLETKÖTŐKET KÉPZÜNK” A Magyar Közgazdasági Társaság Hajdú-Bihar me­gyei szervezete a maga esz­közeivel nemcsak a szakem­berek elméleti tájékoztatásá­hoz, de a mindennapok gya­korlatában használható is­meretek megszerzéséhez is megpróbál hozzájárulni. Az első próbálkozás tavaly volt, amikor a Számítástechnika­alkalmazási Vállalat (közis­mert nevén SZÁMALK) köz­reműködésével a gyorsan ter­­jedő személyi számítógépek alkalmazásáról tartottak tan­folyamot vállalati vezetők­nek. Az idén újabb területet vá­lasztottak, ezúttal külkeres­kedelmi ismeretekről hall­gathattak előadásokat egy héten át a szakemberek. — A gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztése alapvető követelményként szabja meg a piac szerepének erősítését — mondja Váry György, az MKT megyei tit­kára. — Ennek következté­ben egyre nagyobb szerepet kap a vállalatok külpiaci szereplése. Sokszor emlege­tett adatok szerint a nemzeti jövedelem ma már több mint ötven százaléka a külkeres­kedelemben realizálódik, de a jelentősebb megyei vállala­toknál is 20—30 százalékos exporthányadról beszélhe­tünk. Vitathatatlan, hogy a külkereskedelem még hosszú ideig elsősorban a szakkül­kereskedelmi vállalatok fel­adata lesz, de egyre nő azok­nak a gazdálkodó szerveze­teknek a köre, amelyek vagy önálló, vagy valamilyen mó­don korlátozott külkereske­delmi joggal rendelkeznek. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a külkereskedelemmel kapcsolatban álló vezetők ré­szére szervezzünk egy olyan tanfolyamot, ahol ugyan nem üzletkötőket képzünk, de szó esik azokról a tudnivalókról, amelyek ismeretében­ egy­­egy vállalati vezető hozzáér­tőbben vehet részt a tárgya­lásokon, egyáltalán a külke­­reskedésben. — Milyen témaköröket dolgoztak fel a hallgatók? — Június 17-től 21-ig, egy héten át tartott a kurzus, az utolsó nap kivételével reggel 9-től délután 5 óráig. A té­makörök: a külkereskedelem technikájának kérdései; a külkereskedelmi tevékenység keretei Magyarországon; a külgazdaság helyzete, aktuá­lis problémái; a hetedik öt­éves terv feladatai; a szállít­mányozási tevékenység; a külkereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó pénzügyi kérdé­sek; az üzleti tárgyalás. A felsorolásból látszik, hogy igyekeztünk életközeli témá­kat feldolgozni. A legfőbb célunk az volt, hogy felkelt­sük az igényességet a részt­vevőkben — egyrészt önma­gukkal szemben, másrészt a külkereskedelmi partnerek­kel kapcsolatosan. — Kik jelentkeztek a tan­folyamra? — Eredetileg vállalati ve­zetők részére hirdettük meg,­ a jelentkezők között azonban az első számú vezetők száma viszonylag kevés, inkább osztályvezetők, a szóban for­gó munkaterülettel foglalko­zó előadók jöttek, összesen harmincketten jelentkeztek, de minden foglalkozáson rendszeresen csak egy 18—20 fős mag vett részt. Ez a hát­ránya a helyben rendezett tanfolyamoknak: egy várat­lan hivatali feladat könnyen elszólítja a hallgatót. Pénteken délben, miután az egyhetes közös munka vé­geztével elbúcsúztak egy­mástól a hallgatók, hármat közülük arra kértem, mond­ják el véleményüket a hal­lottakról, tapasztaltakról. Emődi Barna, a Debreceni Dohánygyár osztályvezető­­helyettese: — Mást vártam a tanfo­lyamtól, mint amit kaptam, bár azonnal szeretném hoz­zátenni, hogy az itt hallot­tak érdekesek, újak voltak számomra, valószínűleg hasz­nát veszem a későbbiek so­rán. Én mégis jobban szeret­tem volna, ha a jelenlegi külkereskedelmi viszonyok­ról — egyebek között a vál­lalatomat különösen érdeklő importlehetőségekről — konkrétabb, napi érvényű tájékoztatást kapok. A most befejeződött tanfolyam akkor lenne igazán hasznos, ha né­hány hónap múlva következ­ne a második rész, amely a napi problémákról adna ké­pet a hallgatóknak. Pataki Zoltán, a Magyar Gördülőcsapágy Művek osz­tályvezetője: — Egyetértek Emődi Bar­nával abban, hogy több konkrétumról kellett volna beszélniük az előadóknak, annál is inkább, mert a szakemberek többsége ren­delkezik szakirányú felsőfo­kú végzettséggel, így a szá­mos előadás részeként hal­lott történeti áttekintés, el­méleti bevezető legfeljebb a régen megszerzett ismeretek felfrissítését szolgálhatta. Én úgy érzem, kaptunk néhány információt a külkereskede­lem jelenlegi helyzetéről, vi­szonyairól, meg a várható le­hetőségekről is. Jó lett vol­na, ha az előadók között több, jelentős külkereskedelmi ta­pasztalattal bíró nagyválla­lati vezetőt is találunk. Balogh Mária értékesítési előadó a Debreceni Bútor­gyárban. — Az előttem szólókkal el­lentétben nekem nincs szak­irányú végzettségem, peda­gógusból lettem külkereske­dő, a gyakorlatban kellett megtanulnom mindazt, ami nélkülözhetetlen a munkám­hoz. A tanfolyam számomra azért volt különösen hasznos, mert az innen-onnan össze­szedett ismereteket segített egységes rendszerbe szervez­ni. Nemcsak én értek most már valamivel jobban a kül­­kereskedéshez, de minősíteni tudom a szakkülkereskedők munkáját is, ami nem utolsó szempont a konkrét üzleti tárgyalások során. G. L. r Új töltőüzem Kékkúton - forrásvíz exportra Nagy teljesítményű töltő­üzem kezdte meg működését Kékkúton. A Badacsony-vi­­déki Pincegazdaság Ásvány­víz-palackozó Üzemében az üvegekbe töltött ásványvíz mellett óránként 3600, más­fél literes műanyag palackot töltenek meg a híres Teodó­­ra-forrás vizével. Évente 45 ezer hektolitert palackoznak és a hazai igények kielégíté­se mellett jelentős mennyi­séget exportálnak. Az NSZK- ba például 2 millió, másfél literes flakon kerül, de szál­lítanak a tengerentúlra, Ka­nadába is a híres Kékkúti­ból. A képen: Üvegbe kerül az ásványvízzel dúsított Kékkúti. (MTI-fotó: Arany Gábor felvétele — KS) HAJDIL B­IHARI NAPLÓ - 1885. JUNIUS 25.HPL

Next