Hajdú-Bihari Napló, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-25 / 147. szám
Még diák vagy „már” orvos? Egy szociológiai vizsgálat tapasztalatai Minden szakmánál, de különösen a hivatásra épülő diplomás szakmáknál megfogalmazódik — mint a szocializáció egyik fontos eleme — a szereptudat. A mi esetünkben ezt orvostudatként fogalmazhatjuk meg. Egyszerű formai kérdésként is kezelhetjük, hogy mikor válik valaki orvossá? Amikor a diplomát megkapja. Igen, de ahhoz hogy valaki diplomát kapjon, orvossá kell válnia — a diploma ugyanis az orvossá levés tényét dokumentálja. Egy ilyen szituációban — a szocializációnak ebben a sajátos „ördögi körében” egy első éves hallgató az indulásnál nem érezheti azt, hogy már orvos, az ötödéves pedig azt, hogy még nem orvos. Természetesen ezt csak akkor mondhatjuk, ha egy olyan képzési modellben gondolkodunk, amelyben — egy folyamat eredményeként — ötödéves korban egyértelművé válik az orvostudat és az orvosi magatartást szabályozó normák működőképessége manifesztálódik. Képzés helyett tanítás A fentiek még exponáltabbá válnak, ha az elsőévesek egyetemi szakmai fogadtatását nézzük. Közismert, hogy néhány — az alapozó — tantárgy (?) oktatója így köszönti leendő kollégáit: „most pedig sürgősen felejtsétek el, amit eddig tanultatok, mert itt annak semmi hasznát sem veszitek”. Ez még tréfának is rossz — gondolnánk —, pedig nem az. Sokkal súlyosabb és igen komoly dologról van szó. Nem kevesebbről, mint arról, hogy a felvételre hozott ismeretanyag nulla értéket kap az egyetemi oktatás nyitányakor. A középiskolai tudás csak belépőjegynek számít. Az óriási szintkülönbséget hangsúlyozza az említett fogadtatás, és a jelessel, kitűnővel jött hallgatók nagy része is „törpévé” válik — középiskolai diákból egyetemi diák(-ocska) lesz. Ezt tartalmilag és formailag is bizonyítja a tanítás. Igen, elkezdünk tanítani ... tanítani és nem képezni. A képzési funkció, amely az orvossá válás lényegi folyamatait tartalmazza, csak lassan és sokszor véletlenszerűen tud kibontakozni. A tanítás és képzés különállása egész felsőoktatási rendszerünk egyik fogyatékossága, tehát nemcsak DOTE-ügy. Mennyiségi mutatók lépnek az optimális szükségletek helyére. Az óriásira duzzadt tananyag valamilyen szintű megtanulása persze nem lehetetlen, de minőségés értékromboló. Mindent vagy semmit. Ez a mennyiségi tudáskövetelmény teljesen egybevág az oktatás egyértelműen vizsgacentrikus jellegével. A mennyiségi tudásból a minőség — tehát a valóban nélkülözhetetlen ismeret — kiszűrése a vizsgáztató számára is nehéz feladatot jelent, de erre nem kell vállalkoznia, mert a tananyag — mennyiségileg — adott. Ezt vagy tudja a hallgató, vagy nem. A tudás és nemtudás azonban olyan határértékek, amelyek megállapítása nem a hallgató, hanem a vizsgáztató feladata — és itt lép be az egész vizsgamechanizmusba a szubjektív elem. A vizsgajegy nem a leendő orvosláshoz szükséges tudást, hanem az adott tantárgy mennyiségének ismeretfokát jelzi. Az viszont már — elvileg — a vizsgáztató szuverén joga, hogy milyen jegyet ad. A vizsgák egy része kompromisszumjellegű. Nem az alkudozás, hanem az adott jegy tudást kifejező értelmében. A vizsgák antihumánus elemet is tartalmaznak, ami nem feltétlenül köthető konkrét személyhez. Ez az antihumánus elem akkor jelenik meg, amikor a vizsgáztató nem arra kíváncsi, hogy mit tud, hanem arra, hogy mit nem tud. A sikerélmény elmarad, a nagy ambíció görcsös kapaszkodásba torkollik, a munka robotjellegűvé válik, a tanulás szükségletelemét a kényszer váltja fel. Az önmegvalósítási törekvések kudarca a választott pályára való felkészülés szakaszában, a leglényegesebb területen — a tanulásban — bizonyos elidegenülést eredményez. Ez az állapot, vagy nevezzük egyetemi „életérzésnek”, két fő formában fogalmazható meg. Az egyik: az egyetem alapvetően kemény őrlődést jelent, de sikerül valahogy átvészelni. A másik: az egyetem alapvetően élvezetes tapasztalatszerzés, bár néha keményen kell dolgozni. Az első formára a megkérdezett 413 hallgató 50,4 százaléka, a másodikra pedig 43,5 százaléka mondott igen. Egy 1980- as vizsgálatnál a vonatkozó arányok: 27,6 és 53,3 százalék volt, tehát lényegesen romlott a helyzet, bravúrja utánozhatatlan. Sokarcú őszinteség, mindig az adott helyzethez való tisztességes „igazodás" jellemzi őket, de ezt sokszor zavarja az igazodási kényszer, a megfelelő kollegalitás — mint képzési tartalmi elem — hiánya is. Arra kívánunk itt csupán célozni, hogy a hallgatói magatartás ellentmondásai reális helyzetekhez kötődnek és a képzés fontos feladata lenne egy olyan orvosi viselkedési minta megadása, amelynek alapján — már első évtől kezdve — céltudatosan „manőverezhetnének” az orvosi személyiségjegyek önmagukba való beépítése érdekében. Ezáltal a még diák, vagy már orvos kérdése egymásba épülne és a kölcsönhatásban az orvostudat kialakulása tartalmilag gazdag formák között menne végbe. Az említett két kérdésre kapott válaszokból az derül ki, hogy hallgatóink orvostudatának alakulásában a legerősebb kondicionáló tényezők az orvosképzés intézményes keretein kívül helyezkednek el. Éppen a szakmai szféra az, amelyik az „orvos”-tanhallgatót a diák általános uniformisába öltözteti, és amit kap az egyetemtől, annak is érzi magát az egyetemen. „Kegyetlen inasévek” A tanulmányi kudarc-„élmény” az alsóbb évfolyamokon jelentkezik tömegesen, de ez olyan mély nyomokat hagy a hallgatókban, hogy a „kegyetlen inaséveket” a későbbiekben sem felejtik el. Olyannyira nem, hogy a jó orvossá válás fontos kritériumai között a jó tanulmányi eredményt nagyon kevesen jegyzik. Vagyis: ahogy csökkennek a jó tanulóknak való megmaradás esélyei, annak arányában kerülnek más tényezők a tanulmányi eredmények elé — a tanulmányi munka nem képez közösségi (társadalmi) értéket. Természetesen más dolgok is közrejátszanak ebben. Ilyen például a szakmai orientáció. Hallgatóink döntő többsége már elsőéves korban „eldönti”, hogy milyen szakorvos akar (vagy szeretne) lenni. Ez az esetek figyelemre méltó részénél „nem jön be” — tehát az illetők kényszerpályára kerülnek. Az aspirációk sikertelenségének elsődleges okaként „a személyes összeköttetés hiánya” (protekció) fogalmazódik meg — a tanulmányi teljesítmény messze elmaradva kullog emögött. Mégis orvosok és jó orvosok lesznek. Meddig, vagy miben diákok szinte az utolsó pillanatig (még a szigorlók is) és mi által, vagy kik által orvosok már a diákévek idején is? Erre vonatkozóan felmérésünkben két kérdést szerepeltettünk: 1. Véleményed szerint inkább diákként, vagy inkább orvosként viszonyulnak hozzád az alábbi személyek? 2. Függetlenül mások véleményétől te inkább diáknak, vagy inkább orvosnak érzed magad? Az alábbi szituációhelyzeteket adtuk meg: betegekkel való találkozás; orvostanhallgatók közötti helyzetérzés; oktatókkal való beszélgetés ; családtagokkal, ismerősökkel való érintkezés; nem medikus barátokkal való kapcsolat; orvosokkal való viszony; nővérekkel való kapcsolattartás. A különböző szituációhelyzetekben a státustudat és az ahhoz kapcsolódó szerep(játszás) másként jelentkezik — elszakad egymástól, fölcserélődik, egy vibrációs térben helyezkedik el. Egyes esetekben elfogadja a hallgató azt a státushelyzetet, amiben még nincs benne (amit még „nem birtokol”). Más esetekben megjátssza a szerepet, amivel éreztetni kívánja leendő státusát, vagy éppen hangsúlyozni akarja diákhelyzetét és ezzel (ösztönösen is) csökkenteni a vele szembeni hivatás-elvárásokat. A hallgatók viselkedési Muszáj diáknak maradniuk Ez a pszichológiai „defekt” olyan „izgalmas” diákéletet produkál, amelyben minden hallgató átéli valamilyen fokon — és valamilyen környezetben — az orvosi mivoltot is. Ennek az átélésnek (az orvosi titulus megadásának környezeti tényezősorrendje a következő: 1. betegek; 2. nem medikusok; 3. családtagok, ismerősök; 4. nővérek; 5. orvosok; 6. saját oktatók. A „saját oktatónak” ez a diákfókusza a hallgatók diákmivoltját olyan erővel hangsúlyozza, hogy muszáj diáknak maradniuk. A diáknak való megmaradás esetén nagyobb is az esély (sőt csak így van esély) arra, hogy orvossá váljon valaki. Mondhatnánk azt is, hogy: „amíg diák vagy taníthatlak, más viszonyrendszerben nem tudnék veled mit kezdeni”. Vagyis arról van szó, hogy hallgatóink igen jelentős része kívülről éli át az orvossá válás folyamatát — úgy válik orvossá, hogy az utolsó pillanatig diák marad. A még diák vagy „már” orvos, véleményünk szerint nem egyszerű formai, illetve formális kérdés. Mások a csak diákkal szembeni elvárások, amihez a hallgatók sem tudnak nem diákként viszonyulni. Ebben a helyzetben szinte minden az érvényesülés egyéni érdeke alá rendelődik — a közösségek is atomizálódnak. Kialakul a hallgatókban egy olyan sajátos látásmód, amelyben a társadalmi kontroll — enyhén szólva — háttérbe szorul. Ezt hangsúlyoznunk kell, mert az orvoslás közhasznúsága elsődlegesen a négyszemközti (orvos-beteg) kapcsolat transzmissziójával érvényesül. Az orvos társadalmi nyitottsága tehát — szakmai aspektusból nézve — nem evidens, viszont azzá kellene tenni. A jelenlegi oktatási szisztéma azonban itt semmi jóval nem kecsegtet. Példaként a közösségi munkát említjük, ami az egyetemre való bejutás esélynövelő tényezőjeként, karrierkritériumként jelenik meg a középiskolák felsőbb osztályaiban. Az egyetemen ez a közösségi aktivitás szinte robbanásszerűen leépül. Igen sokan (41,7 százalék) a KISZ érdekképviseleti szerepét találják ma még gyengének és a hatáskör növelését igénylik. Megállapítható, hogy a közömbösség még nem zuhant bele a teljes közönybe, illetve vannak olyan területek, ahol a hallgatók — döntési jogkörökre épülő — aktivitása fokozható lenne..., ha a hallgatók az egyetem egyenjogú állampolgárai lehetnének. Dr. Szokodi József Épül az M 5-ös autópálya bevezető szakasza Az egyik legnagyobb tranzitforgalmat lebonyolító fő közlekedési utunk a Budapestet Szegeddel összekötő 5-ös számú főút. A tehermentesítésre épülő autópálya első 41 km-én — a fél autópályán —, valamint a korszerűsített Nagykőrösi úton az év végén már megindulhat a forgalom. Jelenleg a legnagyobb munkák Budapesten, a Nagykőrösi úti bevezető szakaszon folynak. A többi között gyalogos-felüljáró épül itt, és készül az új autóút alapozása. A képen: Készül a gyalogos-felüljáró. (MTI-fotó: Fehér József felvétele — KS) Külkereskedelmi ismeretterjesztés „NEM ÜZLETKÖTŐKET KÉPZÜNK” A Magyar Közgazdasági Társaság Hajdú-Bihar megyei szervezete a maga eszközeivel nemcsak a szakemberek elméleti tájékoztatásához, de a mindennapok gyakorlatában használható ismeretek megszerzéséhez is megpróbál hozzájárulni. Az első próbálkozás tavaly volt, amikor a Számítástechnikaalkalmazási Vállalat (közismert nevén SZÁMALK) közreműködésével a gyorsan terjedő személyi számítógépek alkalmazásáról tartottak tanfolyamot vállalati vezetőknek. Az idén újabb területet választottak, ezúttal külkereskedelmi ismeretekről hallgathattak előadásokat egy héten át a szakemberek. — A gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztése alapvető követelményként szabja meg a piac szerepének erősítését — mondja Váry György, az MKT megyei titkára. — Ennek következtében egyre nagyobb szerepet kap a vállalatok külpiaci szereplése. Sokszor emlegetett adatok szerint a nemzeti jövedelem ma már több mint ötven százaléka a külkereskedelemben realizálódik, de a jelentősebb megyei vállalatoknál is 20—30 százalékos exporthányadról beszélhetünk. Vitathatatlan, hogy a külkereskedelem még hosszú ideig elsősorban a szakkülkereskedelmi vállalatok feladata lesz, de egyre nő azoknak a gazdálkodó szervezeteknek a köre, amelyek vagy önálló, vagy valamilyen módon korlátozott külkereskedelmi joggal rendelkeznek. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a külkereskedelemmel kapcsolatban álló vezetők részére szervezzünk egy olyan tanfolyamot, ahol ugyan nem üzletkötőket képzünk, de szó esik azokról a tudnivalókról, amelyek ismeretében egyegy vállalati vezető hozzáértőbben vehet részt a tárgyalásokon, egyáltalán a külkereskedésben. — Milyen témaköröket dolgoztak fel a hallgatók? — Június 17-től 21-ig, egy héten át tartott a kurzus, az utolsó nap kivételével reggel 9-től délután 5 óráig. A témakörök: a külkereskedelem technikájának kérdései; a külkereskedelmi tevékenység keretei Magyarországon; a külgazdaság helyzete, aktuális problémái; a hetedik ötéves terv feladatai; a szállítmányozási tevékenység; a külkereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó pénzügyi kérdések; az üzleti tárgyalás. A felsorolásból látszik, hogy igyekeztünk életközeli témákat feldolgozni. A legfőbb célunk az volt, hogy felkeltsük az igényességet a résztvevőkben — egyrészt önmagukkal szemben, másrészt a külkereskedelmi partnerekkel kapcsolatosan. — Kik jelentkeztek a tanfolyamra? — Eredetileg vállalati vezetők részére hirdettük meg, a jelentkezők között azonban az első számú vezetők száma viszonylag kevés, inkább osztályvezetők, a szóban forgó munkaterülettel foglalkozó előadók jöttek, összesen harmincketten jelentkeztek, de minden foglalkozáson rendszeresen csak egy 18—20 fős mag vett részt. Ez a hátránya a helyben rendezett tanfolyamoknak: egy váratlan hivatali feladat könnyen elszólítja a hallgatót. Pénteken délben, miután az egyhetes közös munka végeztével elbúcsúztak egymástól a hallgatók, hármat közülük arra kértem, mondják el véleményüket a hallottakról, tapasztaltakról. Emődi Barna, a Debreceni Dohánygyár osztályvezetőhelyettese: — Mást vártam a tanfolyamtól, mint amit kaptam, bár azonnal szeretném hozzátenni, hogy az itt hallottak érdekesek, újak voltak számomra, valószínűleg hasznát veszem a későbbiek során. Én mégis jobban szerettem volna, ha a jelenlegi külkereskedelmi viszonyokról — egyebek között a vállalatomat különösen érdeklő importlehetőségekről — konkrétabb, napi érvényű tájékoztatást kapok. A most befejeződött tanfolyam akkor lenne igazán hasznos, ha néhány hónap múlva következne a második rész, amely a napi problémákról adna képet a hallgatóknak. Pataki Zoltán, a Magyar Gördülőcsapágy Művek osztályvezetője: — Egyetértek Emődi Barnával abban, hogy több konkrétumról kellett volna beszélniük az előadóknak, annál is inkább, mert a szakemberek többsége rendelkezik szakirányú felsőfokú végzettséggel, így a számos előadás részeként hallott történeti áttekintés, elméleti bevezető legfeljebb a régen megszerzett ismeretek felfrissítését szolgálhatta. Én úgy érzem, kaptunk néhány információt a külkereskedelem jelenlegi helyzetéről, viszonyairól, meg a várható lehetőségekről is. Jó lett volna, ha az előadók között több, jelentős külkereskedelmi tapasztalattal bíró nagyvállalati vezetőt is találunk. Balogh Mária értékesítési előadó a Debreceni Bútorgyárban. — Az előttem szólókkal ellentétben nekem nincs szakirányú végzettségem, pedagógusból lettem külkereskedő, a gyakorlatban kellett megtanulnom mindazt, ami nélkülözhetetlen a munkámhoz. A tanfolyam számomra azért volt különösen hasznos, mert az innen-onnan összeszedett ismereteket segített egységes rendszerbe szervezni. Nemcsak én értek most már valamivel jobban a külkereskedéshez, de minősíteni tudom a szakkülkereskedők munkáját is, ami nem utolsó szempont a konkrét üzleti tárgyalások során. G. L. r Új töltőüzem Kékkúton - forrásvíz exportra Nagy teljesítményű töltőüzem kezdte meg működését Kékkúton. A Badacsony-vidéki Pincegazdaság Ásványvíz-palackozó Üzemében az üvegekbe töltött ásványvíz mellett óránként 3600, másfél literes műanyag palackot töltenek meg a híres Teodóra-forrás vizével. Évente 45 ezer hektolitert palackoznak és a hazai igények kielégítése mellett jelentős mennyiséget exportálnak. Az NSZK- ba például 2 millió, másfél literes flakon kerül, de szállítanak a tengerentúlra, Kanadába is a híres Kékkútiból. A képen: Üvegbe kerül az ásványvízzel dúsított Kékkúti. (MTI-fotó: Arany Gábor felvétele — KS) HAJDIL BIHARI NAPLÓ - 1885. JUNIUS 25.HPL