Hajdú-Bihari Napló, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

Végső búcsú Kádár Jánostól (Folytatás az 1. oldalról) elviseléséhez erőt és vigasztalást ad.» A gyász komorságát emlékezéssé szelídíti. Mindennapi küzdelmeink folytatására figyelmeztet. Közvetlen munkatársai nevében búcsúzom Kádár János elvtárstól. Apártmunkások — alkalmazottak, adminisztratív és technikai dolgozók, beosztottak és tisztségviselők — búcsúját tolmácsolom. Mindazokét, akiknek az a páratlan szerencse jutott osztályrészül, hogy vele együtt, egy időben, a közelében dolgozhattak. Mindenekelőtt ebben a házban, de szélesebb értelemben mindenütt, ahol a pártmunkások az ő szellemében, hivatástudattól vezéreltetve szolgálták a szocializmusügyét, a magyar nép boldogulását. Emlékezzünk most együtt Kádár Jánosra, a kommunista vezetőre, az emberrel idézzük fel a személyiségéből messze sugárzó erkölcsi példát! Legyünk követői a munka mindenekfölötti tiszteletében. Ne feledjük soha az erre vonatkozó szavait: „... a szocialista erkölcsi követelmények között — mondotta — én első helyre teszem: ha vállalkozol egy munkára, azt végezd is el tisztességgel! Ezt mindenkitől meg kell követelni, a tudóstól kezdve a szakképzetlen segédmunkásig.” Tegyük életünk vezérlő elvévé a közösség szolgálatát, a társainkért érzett felelősséget. Amit ő egyik beszédében úgy fejezett ki, hogy „mindannyian személyes ügyeinken túltekintve élünk”. Tanuljunk tőle szerénységet és emberi önérzetet, „tiszta szigorúságot” és figyelmességet, bizakodást és fegyelmet, elvhűséget és kompromisszumalkotás bölcsességét, egymás iránti bizalmat és türelmet, hazaszeretetet és internacionalizmust. Munkatársait nem elégyeztette az elismerés szóvirágaival, de bízott bennük és az irántuk érzett megbecsülést kifejezésre juttatta. A hetvenedik születésnapján így válaszolt az üdvözlésekre: „Hálás vagyok az elismerő szavakért, amelyeket a munkámról mondottak. Ehhez azt szeretném itt is hozzáfűzni, hogy sohasem egyedül dolgoztam, mindig másokkal együtt. S ha már az én munkámat méltatják, akkor köszönetet mondok mindazoknak, akik e munkát segítették és segítik.” Köszönettel mi tartozunk. Büszkék vagyunk rá, hogy munkatársai, segítői lehettünk. Tiszta eszményeit magunkkal visszük. Küzdelmét a szocialista Magyarországért tovább folytatjuk. Az utókor teszi majd mérlegre az általunk és a vele megélt évtizedeket. De azt már ma is tudjuk, hogy napjaink mély átalakulása nem így menne végbe, ha közelmúltunkban nem lettek volna a mába is érvényes értékeink. Ne formailag, hanem szellemiségében maradjunk hűek e párt alapító tagjának és első vezetőjének hitvallásához. Megrendülten búcsúzunk Kádár Jánostól. Emlékét megőrizzük! Az egykori Csermanek János nyiladozó értelmű gyerekként is mindig a jót igyekezett kiválogatni a világ dolgaiból. A nevelőszülőknél az egyszerű emberséget a nehézség prizmáján át is optimistán felfogó bölcsességet, a munkában megkérgesedett tenyér simogatásának gyöngédségét leste el, és fogadta magába. Humánus gondolkodása, világlátása, az egyszerű embert mindenek fölé emelő tisztelete egy Somogy megyei kis faluban ivódott porcikáiba. Az ifjúmunkások mozgalmában indult hosszú politikai pályája 1931-ben. Hamar a saját bőrén megtanulta, milyen szívós leitartást, egyenes gerincet és fegyelmet kíván az illegális kommunista mozgalom. Egy hónappal később letartóztatta a politikai rendőrség, nem utoljára A börtönből 1932-ben szabadult, de 1935- ben ismét letartóztatták. Két évre ítélték. A negyvenes évek elejétől a legális Szociáldemokrata Pártban is működött, miközben részt vett az illegalitásban levő Kommunisták Magyarországi Pártjának újjászervezésében. 1942-től a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Még abban az évben megalakította a Békepártot, amely a második világháború elvadult közegében fontos kommunista kísérlet volt a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésére. Az ország német megszállása után — 1944 áprilisában — megkísérelte, hogy a határon illegálisan átjutva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot teremtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista vezetők és az itthon működő Központi Bizottság között A magyar—jugoszláv határon elfogták, s bár kilétét sikerült eltitkolnia, kétévi fegyházbüntetésre ítélték. Onnan megszökött majd Budapesten folytatta az illegális munkát, az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik irányítójaként. A háború vérzivatara után megvalósíthatónak látta azt a világot, amelyért küzdött. A népi demokrácia esztendeiben, az újjáépítés idején irányító, vezető posztokon tapasztalta, micsoda hatalmas, gigantikus alkotóerő rejlik az emberekben. Tudta, hogy a gyengeség, a gyarlóság, az önzés hajlama, a kicsinyesség ördöge is bennünk rejtőzik, s ha engedünk neki, az bizony előjön. De bármennyire is gyarló az ember, a közösségi eszme a kezdetektől benne van gondolatvilágában. Haláláig vallotta létjogosultságát, szükségességét annak, hogy a szocializmus emberarcú, a lehetőségekhez képest igazságos és szabad társadalom legyen, amelyben a legkülönbözőbb világnézetű emberek otthonra találnak. Bizakodó, a küzdelmet soha fel nem adó ember volt Kádár János. Mi mindnyájan, akik gyászolni gyűltünk egybe, valljuk, hogy Kádár János egyszerre volt a XX. század második felének jelentős magyar politikusa, évtizedekig kiemelkedő államférfi, az eszméjéhez mindhalálig hű pártvezető, aki szolgálatként fogta fel munkáját. Szolgálatként az emberért, a népért, a pártért. Amikor 1951-ben hamis vádakkal letartóztatták személyében is érzékelte a sztálinizmus torz valóságát, embertelenségét, szívében örökre elfordult attól. Pontosan tudta, hogy a világ összetetten bonyolult. Három esztendővel ezelőtt az NBC News televíziós társaság riporterének kérdéseire az 1956-os tragikus eseményekről mondta: „Magyarországon akkor anarchikus viszonyok voltak amelyekben sok elem keveredett.” „Mi a korábbi viszszaélések ellen is voltunk a fegyveres fellépés ellen is, olyan küzdelmet kellett indítanunk, hogy a korábban előfordult visszásságok ne térjenek vissza és a rendszer szocialista maradjon.” Kádár János az 1956-os tragikus események után a kompromisszumok robotosaként hirdette meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ezzel a bibliai utalással fejezte ki, hogy politikai fordulatot indít el A konszolidáció sikerei révén olyan személyiséggé növekedett a nemzetközi politikában, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, akinek a véleményét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Jól tudjuk, hogy az új létrehozása együtt jár a régi, az elavult lebontásával. És a régiben sok a tabuként tisztelt, a megváltoztathatatlan dogmának hitt. Sokat kell megszüntetni ahhoz, hogy sok újat teremthessünk. A sokféleség elismerése nem gátja, inkább garanciája annak, hogy az új jó lesz. Kádár János a párbeszéd híveként igyekezett megnyerni a társadalom különböző rétegeit. Az állam és az egyház közötti viszony rendezése vagy, a művészeti alkotószabadság hatvanas évekbeli ívelése igazolta: mindenkinek van helye ebben a hazában, s mindenki alkotó energiájára szükség van a jövő társadalmának építésében. Most amikor meghalt, a hivatalokban, a külképviseleteinken képeket kerestünk róla. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvégig szerény, egyszerű ember maradt. Ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. 1986 nyarán a külföldi sajtó kérdésére ezt válaszolta : „Engem soha sem érdekelt a rang, bizonyos értelemben a népszerűség sem. Véleményem szerint bárki, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, ostoba ember. Mindenkinek el kell végeznie a saját feladatát. Ha ez a történelem része lesz, hát legyen.” Kádár Jánosban a hazai ás a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a helsinki folyamat elindításában és következetes képviseletében, a kelet-nyugati párbeszéd kibontakoztatásában. Értékes, gyümölcsöző kapcsolatokat épített Magyarország számára a hazánktól keletre és nyugatra, északra és délre fekvő földi tájakon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár Jánosra, mint aki a nemzeti megbékélés érdekében mindig kész volt a megegyezésre. Nem feledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Magyarországáról, amikor hazánkat — lehetőségeinkkel és korlátainkkal együtt is — a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetközi és a honi közvélemény. Küzdelmes élete számunkra intelem is egyben: ismernünk kell történelmünket és tisztelnünk kell értékeinket, mert enélkül nem őrizhetjük meg önbecsülésünket. Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáink jó része a múltban gyökerezik, kevéssé kidolgozott koncepciókhoz, félig megvalósított elképzelésekhez, néha tévhitekhez, néha féligazságokhoz és félelmekhez kötődik. A korszaknak azt a részét téves ítéletek, kudarcok is tarkították. A hibákat beismernünk, a tanulságokat megszívlelnünk kell. Minden új dolog születése nehéz és felelősségteljes dolog. Magyarország elindult egy úton még Kádár János idejében és korszakában. Olyan úton, amelyen előtte senki sem járt, amelynek kitaposása egyáltalán nem könnyű, áldozatokkal is járó küzdelem. Most párbeszédben áll az egész ország. A jövőért aggódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk váltani a személyes ambícióktól függetlenül, a közös sors (Folytatás a 3. oldalon) Gyászmenet Grósz Károly búcsúbeszéde után, 15 óra 40 perckor elhagyta helyét az utolsó díszőrség. Helyüket az MSZMP vezetői foglalták el, s díszelgésük közepette emelték le a ravatalról a Kádár János földi maradványait tartalmazó tölgyfa koporsót, majd helyezték el a székház kapuja előtt várakozó gépkocsiba. A gyászmenet elindulása előtt fél órával már lezárták a menet útvonalát: a Szent István körutat, a Lenin körutat, a Rákóczi utat és a Mező Imre utat is. Már ebben az időpontban is érdeklődők sokasága várakozott mindenütt, hogy búcsút vehessen az elhunyt politikustól. A Mező Imre úton a fegyveres erők és testületek tagjai álltak díszsorfalat. Kádár János ravatalát a Munkásmozgalmi Panteon központi épülete előtt állították fel. A fekete drapériával borított ravatal két oldalán a párt- és állami vezetők, a politikai, a gazdasági és a társadalmi élet képviselői, illetve a külföldi delegációk, valamint a diplomáciai képviseletek vezetői és tagjai álltak. Délután négy órakor a végső búcsút venni kívánók tömege töltötte meg a Munkásmozgalmi Panteon környékét. A gyászmenet rendőrségi autók és motorosok vezetésével fél ötkor érkezett a temető bejáratához. Érkezését a rendőrautók szirénája, majd gyászzene jelezte. A temető kapujától a menet élén a Magyar Néphadsereg három tábornoka haladt Kádár János három — általa is viselt — kitüntetésével. A koporsót katonai díszkísérettel, munkásőrök és katonák díszsorfala között, vállon vitték a ravatalhoz, majd elhelyezték a koszorúkat is. A ravatal mellett felsorakozott a katonai díszőrség. A gyászszertartás kezdetéig Kádár János volt harcostársai, munkatársai, a párt-, az állami, a társadalmi és a tömegszervezetek, mozgalmak képviselői, a gazdasági, a tudományos és a kulturális élet számos vezető személyisége, a fegyveres erők és testületek tagjai kétpercenként váltották egymást a koporsó mellett. A gyászszertartás kezdetét jelezve felcsendült a Himnusz, majd Nyers Rezső, az MSZMP elnöke búcsúzott az elhunyttól. Nyers Rezső búcsúbeszéde Tisztelt Gyászolók! Elvtársak! Honfitársaim! Búcsúznunk kell Kádár Jánostól. A magyar nemzet kiváló, nemzetközileg elismert államférfiától szakít el bennünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdők sorából hiányozni fog egy nagyszerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvonalából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egyszerű életet élő vezető, aki az emberekért élt akinek gondolkodásában a nagybetűvel kezdődő „Ember” fogalma uralkodott. Korszakos jelentőségű emberek ritkán születnek, Kádár János közéjük tartozott. Neve elválaszhatatlanul öszszefonódott a magyarság nvének és a nemzetközi halmásnak a szolgálatával. A gyász pillanatában mély fájdalommal és őszinte tisztelettel hajtunk fejet emléke előtt Porai hamarosan a sírba szállnak, lénye azonban kitörölhetetlenül megmarad nemzeti emlékezetünkben. Teljes életet élt, életének 77 esztendejébe sok minden zsúfolódik össze: életre szóló találkozások és fájdalmas elválások; kiemelkedő sikerek, látványos eredmények és zátonyra futott próbálkozások, élete nélkülözéssel kezdődött, üldöztetéssel folytatódott, majd eljutott a társadalmi felemelkedésig, a nemzetközi nagyrabecsülésig. Sokakhoz hasonlóan mélyről érkezett a társadalomformáló, politikusi életpályára. A gyökereket, az akaratát sok minden tette sok alkalommal próbára, de nem szakadt el elveitől, éltető erőként őrizte magában. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1989. JÚLIUS 13. HETI KOMMENTÁTORUNK BÉNYEI JÓZSEF Sírok hazátlanul Hány millió magyar pihenhet idegen országok távoli temetőiben? Csak azóta is, mióta hazát találtunk s teremtettünk Európa közepén, kalandvágy, katonai dicsőség, erőszak, megélhetési remény, tudás szomj, kutatói kedv, belső és külső kényszer szétszórt a világban soha vissza nem ítélően tíz- és százmilliókat. Igaz, Rákóczi, Kossuth vagy Bartók Béla földi maradványait hazahoztuk, de névtelen, jeltelen sírokban vagy más népek nyelvén jelölt halmok alatt tele van a világ hontalan magyar halottakkal. És riadozva félek: nem tartjuk számon, nem tiszteljük eléggé idegen földben nyugvó halottaink emlékét. Mindezt azért kell elmondanom, mert azt hiszem, megtaláltunk megint egy sírt. Az Élet és Irodalom mai számában Rónai Zoltán szép írásban emlékszik meg a XX. századi magyar prózairodalom egyik igen népszerű, tehetséges alakjáról, Nyírő Józsefről, aki 100 éve, 1889. július 18-án született. Az ő sírja is messze van, a madridi temetőben. S ez a szép emlékeztető írás remélhetőleg azt jelenti, hogy Nyírőt is számon tarthatjuk ezután valódi értékeink között. Jó két évtizede az Alföld akkori szerkesztője felkért, hogy rendszeresen írjak a folyóiratba irodalmikulturális jegyzeteket. El is kezdtem. Az első írásban azt bátorkodtam sürgetni, hogya Nyugaton élő és alkotó írók váljanak irodalmi tudatunk és értékrendünk szerves részévé, az egységes magyar nyelvű és szellemű nemzeti kultúra jegyében. A sorozat folytatására a helyi „hivatalos és illetékes” szervek döntése alapján nem kerülhetett sor. Szerencsére azóta ablakok nyíltak, s az országos léghuzam egyre több értéket kapcsol vissza ehhez a mégis-mégis hazához. Szabad már olvasni, kiadni Faludy Györgyöt, Zilahy Lajost, Tűz Tamást, Határ Győzőt és másokat, hazajöhetnek az élők, és nem dől össze a világ Vaszary Gábor, Kishont Ferenc, Mikes György és mások új magyar kiadásaitól. Megjelennek rövidesen Nyírő könyvei is, s ha jól tudom, éppen a debreceni Csokonai Kiadó gondozásában. A szellemi javak kortalanok, időállóak. Esetükben az elkésett kéznyújtás is példaértékűen fontos, mert értéket ment, értéket gyarapít, erősíti szándékunkat: közeledni Európához. S ha híd a szomszédos államokban élő magyarság (ha lehet az), híd, összekötő kapocs a nyugaton felvirágzott magyar szellemiség is. Azon az alapon, ahogyan Széchenyi István gondolta: „Ha nem vagyunk is egy véleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk.” És mi lesz a névtelenekkel? Az áldozatokkal? Akiknek szellemét nem őrzi könyv, kép, filmkocka vagy hanglemez? Akik sodródtak, vagy vitték őket a fogolytáborokba, harcterekre, vagy új országok új temetőiben találtak végső nyugvóhelyet? Mi lesz az Amerikába kitántorgott milliók sírjával és a nótázó, vén bakákkal, akik Ady soraival „Így járnak a Végezés ormán -Ezer és ezer évek óta, / Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta. // Miért? Kiért? Mikor: Erősen illták, mert igy rendeltetek el S de szép ilyen végzetes néppel / Ugyanannak tudni magunkat”. Ha én megtehetném, elrendelném, hogy a halottak napján minden hazai temetőben gyújtassék legalább egyetlen szál gyertya azokra a magyar sírokra szánva, amelyek kívül esnek határainkon. Elrendelném, hogy minden magyar patakba, érbe, folyóba dobassák egy szál fehér krizantém, hogy ezeket a virágokat vigyék a vizek a tengerig, s túl azon. Elrendelném, hogy az év valamelyik napján egyetlen percre szólaljon meg hazánkban minden harang azoknak a magyaroknak az emlékére, akik önszántukból vagy kényszerből hazát cseréltek immár az idők végezetéig. Ha a világ minden pontján minden magyar síron egyszerre gyúlna gyertya, csillagokkal lenne kirakva a földgolyó. Meg kellene hát jobban ismernünk, becsülnünk, szeretnünk ezeket az örök álmot nyújtó ismeretlen, távoli magyar sírokat. Hazánkfiai csontján jár az emberiség. Ne szégyelljük, ne dicsekedjünk vele. De tudjunk róla. S a mi felelősségünk, hogy tudjanak unokáink is. Taxis kontra rendőrök Folytatólagosan, hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétségében találta bűnösnek a Budapesti Katonai Bíróság azt a három II. kerületi rendőrt, akik ez év áprilisában 8 napon belül gyógyuló sérüléseket okoztak Piros András taxi gépkocsivezetőnek. Ezért dr. Gregorits Ferenc Zsolt hadbíró főhadnagy Kovács Sándor rendőr hadnagyot 15 ezer forint pénzbüntetésre, Varga István rendőr törzszászlóst 12 ezer forint pénzbüntetésre ítélte. A harmadrendű vádlott, a 23 esztendős Jónás Andris rendőr őrmester szolgálati viszonyát a bíróság megszüntette. A katonai ügyész mindhárom vádlott terhére súlyosításért — az első- és másodrendű vádlottal szemben felfüggesztett, a harmadrendű vádlott esetében pedig végrehajtható szabadságvesztés kiszabásáért — jelentett be fellebbezést. A vádlottak és védőik felmentésért fellebbeztek. Az ügyben a Legfelsőbb Bíróság hoz jogerős ítéletet. *•* Piros András, a Gábriel taxi gépkocsivezetője április 5-én éjszaka szabálytalanul várakozott egy II. kerületi presszó előtt. A három rendőr felszólította a fiatalembert, hogy álljon arrébb, mert a forgalmat akadályozza. Mivel a taxis a felszólításnak nem tett eleget, betétlapot kértek tőle. Piros Andrásnál nem volt kitöltött betétlap, ezért kiállított egyet. A vádlottak szerint ez olvashatatlan volt, ezért újabbat kértek. Ekkor a taxis sértő kifejezésekkel illette a rendőröket, s a visszakapott betétlapot összetépte. A másod- és harmadrendű vádlott megpróbálta kirángatni a taxist a kocsiból. Amikor ez sikerült, a II. kerületi rendőrkapitányságra vitték, hivatalos személy megsértésének szabálysértése miatt. Itt megbilincselték, s több esetben gyomron ütötték. Az elsőrendű vádlott végül egyszer a szeme környékén is megütötte a taxist. Közben a kapitányságra érkezett a Gábriel taxi egyik vezetőségi tagja is. Piros Andrást előállítása után mintegy háromnegyed órával elbocsátották. A taxist egyébként a két szabálysértésért megbírságolták. (MTI)