Hajdú-Bihari Napló, 1991. november (48. évfolyam, 257-282. szám)
1991-11-30 / 282. szám
18 a hajdú-bihari napló melléklete Kulturális egyzetek Filep Tibor Organikus építészet A napokban egy csodálatosan szép katalógus jutott el hozzám, amely az V. nemzetközi építészeti kiállítás (velencei biennálé) magyar anyagát mutatja be. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a Műcsarnok ugyanis november 15.-december 1. között megrendezte a Ernst Múzeumban a teljes magyar anyagot magába foglaló Magyar organikus építészet elnevezésű kiállítást. Ez a felfogás, stílus 1960 körül jelentkezett Magyarországon két meghatározó egyénisége Csete György és Makovecz Imre. De vannak ennek az irányzatnak jeles debreceni képviselői is, így a katalógusban szereplő harmincnyolc építész és három alkotócsoport között ott találjuk Kőszeghy Attila és Rácz Zoltán építészeket. Kőszeghy Attila lakóházaival szerepel, Rácz Zoltán pedig a mátészalkai üzletközponttal, illetve különböző típusú házakkal. Mindkettőjük munkásságáról , építészeti és publikációs tevékenységéről olvashatunk rövid összefoglalót a katalógusban. Gondolom, őket Debrcenben nem kell bemutatni. Közismert, hogy születőben van, sőt megszületett itt egy tehetséges fantáziadús építészgárda, amely a házgyári technológia rémuralmától sújtott városba visszahozta és hozza a humánus építészeti stílust. Most arra érdemes figyelni, hogy debreceniek milyen szerepet vállaltak a magyar organikus építészetben. Szakírók feladata minősíteni munkásságukat. Csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy valaha volt sajátos építészete Debrecennek, aztán uniformizálódott. Most viszont miami olyasminek vagyunk tanúi, amire figyelni érdemes. Debrecen monográfia Amikor az 1970-es években elkezdetek az öt kötetre tervezett Debrecen történetét átfogó monográfia előkészítő munkái azt írták: a magyar történetírásban, helytörténetírásban egyedülálló vállalkozásról van szó. Nem véletlenül, hiszen a főszerkesztő feladatát a nemzetközi hírű történész, Ránki György vállalta. A városban élő kutatói gárda alkalmasnak tűnt egy színvonalas, időtálló mű elkészítésére. A monográfia első darabja 1981-ben meg is jelent, majd követte még kettő. A negyedik kötet 1986-ban került ki a nyomdából, azóta néma csend. Nem tudom, mi lesz a hiányzó két kötet (az 1849-1919, valamint az 1944-1970 közötti periódust feldolgozó) sorsa? Tudjuk, bekövetkezett Magyarországon a politikai rendszerváltozás. Az is közismert, hogy a történetírás — különösen annak a legújabb korra vonatkozó része — az elmúlt 40 esztendőben erősen függött a politikától. Éppen ezért kérdés, a vállalkozás folytatható-e, avagy torzóban marad az eddig megjelent kötetek alapján értékteremtő vállalkozása? Egyáltalán, tudja-e finanszírozni a város ezt a nem kevés pénzbe kerülő, de ugyanakkor nagyon fontos munkát? Azt sem tudom, ki hivatott a kérdésben dönteni, hiszen az egykor létrehozott társadalmi szerkesztőbizottság aligha lehet kompetens, korábban is inkább díszgomb volt a mentén. Úgy gondolom, Debrecen önkormányzata, annak kulturális bizottsága határozhat. A kérdés: maradjon-e torzóban a monográfia, illetve készüljön el valamenynyi tervezett kötet? Sajnálnám, ha nem az utóbbi történne. Még akkor is, ha látom a buktatókat. Hiszen az 1944-1970 közötti évek feldolgozása nem ígérkezik könynyű feladatnak. De ugyanakkor vonzó is, hiszen most már a politika szempontjainak figyelmen kívül hagyásával dolgozhatnak a kutatók. Mert bizony a negyedik kötet (1919-1944) egyes fejezetei alapos korrekciót kívánnak máris. Hagyományteremtés A Stúdió '91 legutóbbi adásában láttam egy rövid beszámolót az Ady Endre születésnapján Érmindszenten tartott megemlékezésről. A riporter hangsúlyozta, hogy nincs „kerek" évfordulója a költő születésének, de mégis sokan elzaradokoltak Ady szülőházához, azzal a céllal, hogy hagyományt teremtsenek. Ezentúl a romániai magyarság egyik periodikus találkozóhelyévé válik ez a kis falucska. Mégpedig két értelemben. Egyrészt a kisebbség összetartozását erősítendő, másrészt Ady Endre szellemi, költői örökségének ápolását vállalandó. A pillanatképeken ott láttam Katona Tamás külügyi államtitkárt is. Voltak ott katolikus papok, de szép számmal, zömmel egyszerű emberek. Példamutatónak tartom a hagyományteremtés szándékát. Tudom, hogy egy kisebbségben élő nép számára mit jelentenek az ilyen események. Ott voltam a Ady születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen Érmindszenten, hangulatát máig őrzöm. De azt hiszem ez a példa hathatna ránk magyarokra és debreceniekre is. Arra gondolok, hogy a város sokáig őrizte költőfejedelme, Csokonai Vitéz Mihály emlékét, ápolta életművét. Társaságot alapítottak tiszteletére, lapot neveztek el róla. Az iskolákban volt Csokonai-kultusz. Mi maradt mára mindebből? Talán még óriás voltát is elvitatjuk! Pedig éppen a kiváló debreceni irodalomtörténész Jalow Viktor monográfiája győzhet meg mindekit milyen zseniális poéta volt Csokonai. Persze őt példaként említettem, sorolhatnék neveket, tradíciókat. A város szellemiségét formáló kálvinizmust például. Persze nem üres, reprezentatív megemlékezésekre gondolok, hanem élő hagyományteremtésre, amely gazdagabbá tehetné Debrecen eléggé szürke köz- és szellemi életét. TERMÉS 1991. NOVEMBER 30., SZOMBAT Vértjükön oroszlán, szívükben bolgár-szláv igék (II.)* Fejezetek egy „mienk-alkatú" nép történelméből M. Takács Lajos Szimeon Preszlávban már nemcsak erős falakat és fényűző palotákat építtet, hanem pompázatos székesegyházat is emel. Elkövetkezik az immár visszavonhatatlanul kereszténnyé lett Bulgária megismételhetetlen aranykora: virágzik az építészet, a képzőművészet, az irodalom. Az egyházi könyvek mellett megjelennek a részben már világinak is nevezhető, történelmi, természettudományos és műköltészeti elemeket, fejezeteket tartalmazó művek. Szimeon birodalma északon Erdélyig, északnyugaton Morávia-Szlavóniáig, délnyugaton az Adriáig, délen a görög Epiruszig, délkeleten ijedig csaknem Drinápolyig terjed. A preszlávi vérkapuba kétoldalt beépített, középkorian bumfordi kőoroszlánok már nem az ősi, törzset védő totemállatok: Európa egyik, mind gazdasági, mind katonai, mind pedig kulturális szempontból vezető államának hatalmát hirdetik. (Ezek az oroszlánok az „ősei" a mai bolgár állam címeroroszlánjának...) A honfoglalás egyik elindítója Bizánc megriadt, s a nomád magyarokkal támadtatta meg Bulgáriát: őseink végigpusztították az országot. Szimeon azonban hamarosan felülkerekedik: 896-ban a besenyőkkel szövetkezve megtámadja a magyarokat, s a bolgár-besenyő harci szövetség győzelmei menekülésre kényszerítik az ekkor Etelközben és Havasalföldön tartózkodó őseinket. Kissé groteszkül hangzik, de végső soron, legalább is közvetve, a győzelmes Szimeon cár a magyar honfoglalás kiváltója, elindítója... Szimeon cár halála után azonban elkezdődik az első bolgár állam fokozatos hanyatlása, és ezt az immár a Kárpát-medencéből kirajzó, az egész Balkánt pusztító, s több ízben Konstantinápolyig is eljutó, kalandozó magyar hadak is elősegítik... 1018-ban aztán, több évtizedes ellenállás után, az addig még független kis bolgár állam, a délnyugati Ohridi Fejedelemség is elbukik, s egész Bulgária Bizánc hatalma alá kerül. (Szamuil cár seregét a Bolgárölőnek is nevezett II. Basziliosz császár verte tönkre, aki a fogságba esett tizenötezer bolgár harcost megvakíttatta, s csak minden századik katona fél szemét hagyva meg, küldte haza őket. A krónikák szerint Ohridi Szamuil cárnak, vérző szemüveggel vánszorgó, botladozó egykori serege látványán, szíve megrepedt, így ért gyászos véget az első bolgár állam, s joggal kérdezi az olvasó: mi lett a sorsa dicső emlékeinek? Szinte semmi sem maradt fenn... Mennyire fájlaljuk mi, magyarok, középkori városaink pusztulását, mennyit panaszkodunk romosan megőrződött kevéske műemlékünk miatt... A Sumen környéki Pliszka és Preszláv ugyanazt jelenti a bolgároknak, mint nekünk Fehérvár és Esztergom, de az első két bolgár főváros szó szerint a földdel lett egyenlővé: az oszmán-török iga idején meszet égettek az egykori paloták márványköveiből. Csak az utóbbi időben kiásott épületlapok, s szerény számú tárgyi maradványok adnak róla némi fogalmat — az egykorú leírásokon kívül —, milyen értékek pusztulnak el soha vissza nem hozhatóan. Fennmaradt viszont, közel mindkét fővároshoz, egy le soha nem rombolt, egyedül a múló századok által rongált emlékmű, a híres madaras lovas. Egy szinte megközelíthetetlen, magas és meredek sziklafalba vésték az életnagyságúnál nagyobb, fenséges és hatalmas jelvényeivel együtt, lovon ábrázolt büszke fejedelmet. A Madara község mellett található emlékmű iráni és törökös hatásokat mutat; több kutató szerint Krum kán dicsőségét hirdeti... S fennmaradt az a Bécsben őrzött, káprázatos nomád aranykincs is, amelyet a ma Romániához tartozó Nagyszentmiklóson találtak, s amely egyes tudósok szerint magyar, mások szerint viszont bolgár eredetű is lehet. Vitatott kérdés: fogjuk most fel népeink érintkező sorsának jelképeként... Az első bolgár állam bukásával, természetesen nem fizikai létében, szinte nyomtalanul eltűnt a történelemből az a nagyhatalmú lovasnép, amely csaknem 250 esztendős töretlen uralma alatt nagy birodalmat hozott létre. Az új, a keresztény vallás és a szláv kultúra hatására már a kilencedik században erősen asszimilálódni kezdett, s fokozatosan elvesztve bolgártörök nyelvét és szokásait, szinte nyom nélkül elenyészett. Ma már csupán a „bolgár" népnév, s néhány ősi szó emlékeztet az övét felváltó új kultúra, Cirill és Metód, Szimeon, Ohridi Kliment és a többiek nagy műve, s távolról sem csak az egykorú, felbecsülhetetlen értékű, kéziratos kódexekben és töredékekben... A XII. század folyamán magyarok, szerbek és bolgárok, olykor együtt, olykor egymás ellen harcolnak a gyengülő Bizánc örökségéért. Ekkor alakul ki Bulgária területén az utóbb Európa-szerte elterjedő, igen jelentős an tifeudális vallási mozgalom, amelyet a Balkánon bogumilizmus, Franciaországban pedig az albigensek mozgalma néven ismernek. Bizánc ellen Egy időre ismét felragyog Bulgária csillaga 1185-ben, amikor is a „Vesiko"-nak (nagynak) is nevezett Tamovóban Petar és Aszén bojárok vezetésével győz az a Bizáncellenes népi felkelés, amely kicsit a mi III. Béla királyunk ellen is irányult. Ettől a felkeléstől írják a második bolgár állam történetét, amelynek első uralkodója a bojárként már említett Ászén cár, fővárosa Tarnovo, kulturális centruma — a főváros mellett — híres rilai kolostor... Ászén utóda, Kálóján cár, a magyarokat és a Bizáncot birtokló kereszteseket egyaránt megverve, teljesen helyreállítja Bulgária önálló államiságát. Az őt trónon követő II. Iván Ászén (1218- 1241) hol harcol a magyar királyok ellen, hol meg szövetséget köt velük... Később Bulgária két részre szakad, majd az 1371 -es maricai csata után megnyílik az út a Balkánra az új, egyre hatalmasabb hódító, az oszmán-török birodalom előtt. A bolgárok mai büszkesége, az ősi trák település, amely már a negyedik században jelentős város volt Szerdika néven, s amelyet a második bolgár állam idején Szredecnek, azaz „központnak" hívtak. 1382- ben válik immár Szófia néven (Szent Zsófiáról) a törökök martalékává. 1393-ban elesik Tarnovo is, és 1396-ban, a nikápolyi csatával végleg lezárul a korai bolgár államok kora, és kezdetét veszi a Bulgária területén ötszáz évig tartó török rabság. Szófiát 1443-ban Hunyadi János seregei teszik rövid időre szabaddá, s a bolgárok emlékezete is őrzi Ulászló magyar-lengyel király 1444-es hadjáratát, ezek az események azonban nem változtatnak a félezer éves török rabság tényén. Ez alatt az idő alatt csak az eldugott kolostorok fanatikus, szentéletűen is esendő, tudós szerzeteseinek, meg a vérüket bőven hullató népi harcosoknak a lelkében, s álmaiban létezik a független Bulgária. Mind a magyar, mind a bolgár nép megszenvedte a török hódítókat, de az utóbbi sokkal keservesebben. Hűvös, szűk cellák homályán rejtőző, a törökök által rájuk kényszerített görög egyháziliturgiai kényszertől is szenvedő, elmélkedő-tanító-író pravoszláv papok kétségbeesett kultúra- és hagyományőrzése gyarapította; a suhogó rengetegekben bujdosó, fegyvert szorító, elkeseredetten harcoló népi bosszúállók, hajdútok kiapadhatatlan serege védelmezte; birodalmi parancsra a szó szoros értelmében a föld alá kényszerített, toronytalan, kupola nélküli, ablaktalan kicsiny templomok szövétnek fénye köré gyűlő asszonyok s öregek Krisztust és Máriát suttogó, bolgár szláv nyelvű fohásza tartotta életben mindazt, amit a mai bolgárok is ugyanazzal a két szóval fejeznek ki: „Balgario milo!" — szerelmetes Bulgáriám... Kultúrtörténészek fedezik fel hitetlenkedve a középkori Bulgária műveltségében a jóval későbbi, itáliai reneszánszra emlékeztető vonásokat; mégis, a bolgár szellemi és kulturális újjászületés, a „vazrazsdane" csak iszonyú késéssel, a XIX. században kezdődhetett meg, s válhatott talajává és előkészítőjévé a bolgár szabadulásnak... 1873-ban már hiába végzik ki a törökök Szófiában a 36 éves Vaszil Levszkit, Bulgária legszentebb apostolát (ma is így hívják a bolgárok szellemi nagyjaikat). 1876-ban elemi erővel tör ki az úgynevezett áprilisi felkelés. Az 1877—78-as orosz-török háborúban győztes szláv testvérek pedig meghozzák a velük együtt vállvetve küzdő bolgároknak az 500 éve vágyott szabadságot. Szófia 1879-ben a régi-új független Bulgária fővárosa lesz. S ami ezután következik a történelemben, arról szólni már nem ez írás feladata... (1981. július) (Vége) * Részlet a szerző Résnyire nyitt ajtók című, hamarosan megjelenő könyvéből. A második bolgár főváros, Preszláv romjainak részlete