Hajdú-Bihari Napló, 1991. november (48. évfolyam, 257-282. szám)

1991-11-20 / 273. szám

1991. NOVEMBER 20., SZERDA KULTÚRA HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 9 TV-NOTESZ Boda István Ikrek hava M néző kis kajánsággal figyeli a Szép ikreket, akik a gyermek veleszületett érzékenységével akarják anyjukat meg­menteni a reá leselkedő veszedelemtől. Vagyis attól, hogy elváljon. Szép és ter­mészetes ez az érzelmi monogámia és még meg is lehetne tőle hatódni, ha az ötlet nem lóbálná bele a félreértés cér­naszálát. Szép mama marad, s esze ágában sincs olyasmire vetemedni, sőt még csak gondolni se, ami élete párjától, az amatőr botanikustól eltávolítaná. Jól érzi magát vele, hiszen a négy gyermek, akiket közösen nemzettek, ebbéli meg­győződése mellett érvel. Illetve, s máris magyaráztatik a fentebb jelzett kajánság. A néző ugyanis egyszer csak rájön: ez a Szép már nem az a Szép. Csendesebb. Megfontoltabb. Jellegtelenebbek a gesz­tusai, s a történetbe is csak hébe-hóba kukkant bele. A háttérben keresztezi a porcfüvet a szarkalábbal, a vadbükkönyt a pernyefűvel. Van rá ideje, a vállalkozás a nagyapa felügyelete alatt éli a maga életét, példázataként annak, miszerint nem baj, ha a tök nem virít, csak terem­jen. De mi történt Széppel? A legújabb epizódban már nem Szombathy Gyula, hanem Ádám Sándor domborítja a habókos vállalkozót. Mit mondjak? A különbség azért nem olyan kicsi, hogy akárcsak az ikrek is észre ne vegyék. Szépnéről nem is beszélve! De inkább tűnődjünk azon, hogy olyan színész, mint a fent nevezett, miért vált ki a csapatból? Nem volt megfelelő? — kérdezzük, de ezt eddigi ismereteink azonnal cáfolják. Ha jól emlékszem, az a karakter és gesztus köszön vissza, amit ő megvalósított. Volt is rá alkalma, hiszen úgyszólván ráépítet­ték a fordulatokat, a poénokat, a tempó gyorsvágtáját. Hát akkor? Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet az esetleges magyarázat. Mindenesetre nekem feltűnt, ellentétben az édes gyer­mekekkel. Ugyancsak „kiesett” a ringből a két Kövér-páros: Balázs Péter és Tö­­reky Zsuzsa. S ez ám a rejtély! Csokonai és Lilla emlékezete • ISKOLA ÉS NÉVADÓJA. November 15. és 22. között több ren­dezvényt szervez a Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium. A diákok munkáiból kiállítást nyitottak meg, koszorúznak a Kálvin téri Cso­­konai-szobornál, a Főnix diákszínpad előadást tart. Lesz dzsessz­­balett-bemutató, tehetségkutató­ verseny a könyvtárban, tájékoz­tató a Máltai Szeretetszolgálatról, csillagászati előadás, könnyűzenei koncert (Tankcsapda, Hammer Head Sh­ark, August Förster), élménybeszámoló a Finnországban járt diákok útjáról. A maiak találkoznak már neves elődeikkel (sportoló vendégek: Szántó Anna, Sipos Éva, Szúnyogh Hajnalka, Kovács Ferenc, Német Gábor). Meg­jelenik az iskolaújság különszáma, mely Csokonaival foglalkozik. Szamosújvári Sándor Dunaalmás (HBN) — Nemcsak Debrecenben ünnepült meg minden év november 17-én Csokonai Vitéz Mihály szüle­tésnapját, hanem Dunaalmáson is. Dunaalmáson, azaz Almás­­neszmélyen húsz éve alakult meg a Csokonai-kör, s a könyv­tárban a Lilla-emlékszoba. Ez az elmúlt két évtizedben sokat gazdagodott, s valóságos táj­szobává, irodalmi emlékhellyé vált. Emeli az emlékhelyet a Sza­bados Béla által alkotott, s a Lil­­la-ház mellett elhelyezett Cso­­konai-szobor. Lilla sírját ápolják a kör tagjai. A Csokonai- és Lil­­la-kutatás, hagyományápolás és publikálás lelkes irányítója Fe­­renczy Miklós főorvos, Csoko­­nai-díjas irodalmár. Akinek felkeltette érdeklődését Vajda Ju­lianna és Végh Mihály házassá­gi bejegyzése, amelyben a menyaszszonyt „Csokonai Vitéz Mihály Lillája" megjegyzéssel ír­ta be a házassági anyakönyvbe Borsi László, az eskető lelkész. Ferenczy Miklósnak eddig több mint tíz kötete jelent meg. Szinte mindegyikben találunk deb­receni vonatkozásokat. A húszéves jubileumi em­lékülést november 15-én nagy érdeklődés övezte. Kezdő moz­zanatként megkoszorúzták Cso­konai szobrát. Elhelyezte az em­lékezés virágait a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat, a Deb­receni Irodalmi Múzeum, s a dunaalmási Csokonai-kör. A ko­szorúzása után a közönség az átrendezett Lilla-szobát tekin­tette meg. A zsúfolásig megtelt elő­adóteremben köszöntötték töb­bek közt Horváth Józsefet, a köztársaság megbízottját. Fe­renczy Miklós A húszéves Cso­konai-kör és a Lilla-emlékszoba, magam pedig A Tiszántúl és Dunántúl kapcsolata Csokonai életében és költészetében címmel tartottam előadást. Oklevelet és jutalmat kapott Szóda Sándor, a Lilla-sír gondozója. November 16-án a dunaalmási általános iskola Csokonai Vitéz Mihály nevét vette fel. Debrecen és Dunaalmás iro­dalmi kapcsolatát érdemes fel­eleveníteni, s e szép kapcsolatot tartani. Először 1897. július 9-én látogatott Debrecenbe a Komá­rom megyei delegáció és Lilla rokonsága. Komlóssy Artúr mint Debrecen város főjegyzője és a Csokonai-kör alelnöke fogadta a delegációt, és ünnepélyesen átvette Lilla gyűrűjét, amelyet Csokonaitól kapott. Almásneszmélyi képeslap — Lilla síremléke TÓTH-MATHÉ MIKLÓS Isten trombitája — Bizony máig se tudom, hogy me­lyik beszédemben szidtam a császárt, de elég, ha Oláh érsek botjának a vége, Verancsics Antal tudta, kinek sugal­latára Zay Ferenc főkapitány járt el így ellenem. — De most itt vagy végre! Ez pedig hogyan történt? — Karácsony napján — mondta Huszár Gál —■, a híveim kérésének en­g­edtek, hogy prédikálhassak abban a ázban, ahol raboskodtam. Hamar megtelt a ház, de alig kezdtem el beszédemet, láttam: az emberek nyug­talanok és igyekeznek kifelé. No — gondoltam —, hol tévedhettem, hogy így a hátukat fordítják? De ekkor már sietett is hozzám Bornemisza. „Mene­külj — mondta —, mert szekér jött ér­ted Egerből, hogy a püspök rendeletére odaszállítsanak. A tiéidre, a nyomdára, most ne legyen gondod, már mindent előkészítettem, a városon kívül várlak." Így" szólt ez a jó ember, aztán már el is tűnt a nagy felfordulásban. Nekem se kellett több! A fűtőkamrába mentem és ott a kemence falát áttörve jutottam ki a szabadba. Mint később megtudtam, kassai híveim lerángatták a püspök kocsiját, a lovakat megvadították, és még a német zsoldosok is csak nehezen tudtak rendet teremteni. — Mi lett ezután? — kérdezte Erzsé­bet, ki nagy izgalommal hallgatta a történetét. — Miképpen menekült ki a városból? — Alig, hogy a házból kijutottam —■ mondta Huszár Gál —, talán két utcá­val arrébb egy keszeg, egy szálból barát felismert és szaladt volna fellármázni a katonákat. Utána léptem, aztán ezzel a nagy tenyeremmel betapasztottam a száját és cipeltem magammal egy jó darabon. A barát igen kapálódzott és aki megkérdezte, hogy miért teszi ezt, annak azt feleltem, ördögrángása van, viszem, kifüstöltetem belőle. Ahogy kiértünk a városból, bezártam egy el­hagyott fészerbe, és szedtem ám a lábam, hogy időt nyerjek, amíg kisza­badítja magát. Végre Isten el­engedte érnem azt a helyet, ahol várakozott rám jó Bornemisza szekérrel. Tőle ott el­búcsúztam, mert ment vissza a város­ba, hogy a gyanakvást ezzel is más irányba terelje. Fruszár Gálné megcsóválta a fejét. Szelíd mosolyú kicsi asszony, korát inkább lefelé számíthatta, aki ránézett, mintha csak idősebb nővére lett volna a gyermekeinek. — Ezt a barátot — mondta — én is csak most hallom először. Lehet, hogy az imént találta ki figyelmed? Nevettek ezen. Maga Huszár Gál is. Nem mondott se igent, se nemet. Csak a szemével hunyorított tréfásan Mé­­liusz felé. — De nem jöttem ám üres kézzel — mondta később —, hanem amit ígér­tem, az most itt vagyon. Összegyűjtöt­tem egynéhány énekeinket, kinyomtat­tam, és neked ajánlottam azokat. (25.) HANGHULLÁM Omló, romló magyarságunk Pozderka Judit Miközben a hét végén meglepően azonos retoriká­val két párt elnöke is a hata­lomért hangoskodott, nem volt könnyű helyzetben a 168 óra műsora, amikor a parla­menti viták alapján a fele­lősségre vonás és a titkos ügynökök elszámoltatásának kérdését vette elő. Jó érzék­kel, mivel valóban aktuális téma. Még csak a konstruktív megoldásokat sem kérjük számon, a parlamenti áldat­lan szócsaták szerint senki zsebében nincs ez ügyben a bölcsek köve. A szerkesztés is mesteri volt, kitűnően illeszkedett abba a bizonyos kórusba, ahol a rossz poli­tikai indulatok az elfogulat­lanság szószával vannak nya­kon öntve. Nézzük tehát: már a mű­sor felvezetésében sem hal­lottunk mást, mint hogy az alpári ügy helyett jobb lenne a „homályos jövővel" törőd­ni. Tömeggyilkosok helyett — remélhetőleg csak ezekről van szó! — tehát néhány cin­kos karriervágyaival. Mivel Kardos Ernő riport-összeál­lításából az derült ki, itt alat­tomos megfélemlítésekről, a nemtelen kormány sakkban­­tartási manővereiről van csu­pán szó, és a törvénytervezet messze túllépi a jogállamiság kereteit. Ők tudják, minden­esetre az egyetlen kormány­­párti, Szokolay Zoltán nyi­latkozatában is volt elgondol­kodtató: az a szempont, hogy nem mindegy, egy atom­erőmű biztosításánál vagy a tévé főosztályán volt-e vala­ki az elhárítás fő embere. És Orbán Viktor akadékos­kodásának is volt üdítő szín­foltja, amikor a III/III-as jel­legű ügyeket nem érezte féle­lemkel­tőeknek. A kisgazdák dokumen­tumközpontjában, ahol Hor­­nyák Tibor vezetésével a „volt országrontók" bűneit lajstromozzák, megint el le­het gondolkodni. Hogy miért ők kényszerülnek erre a mű­veletre, és hogy van-e egyál­talán garancia a túlkapásaik ellen. Azt viszont már csak emlékeztetőül teszem hozzá, hogy alig fél éve e sorok író­ja szóvá tett egy másik jelen­séget is: rendíthetetlen hu­manizmussal fél évszázada üldözik az egykori háborús bűnösöket. Aztán a műsor végén Kon­­rád György és Váradi Júlia megható együttese ország­romlásról, az aljasság feltá­madásáról, az országból való elmenekülésről és sok-sok lejtőről. A világhírű író — őt mostanában így „kell" nevez­ni — a ránk tört demokráciát lavinametaforákkal, győzte­seit agyaggalamblövek bá­torságával díszítette. Pedig neki aztán van összehason­lítási alapja. S hogy ez miként működik, arra jellemző, hogy a műsorvezető az adás végén kénytelen volt azért egy-két biztató szót is mondani két­éves demokráciánkról. Méliusz meghatottan vette kezébe az énekeskönyvet, melynek első oldalán ezeket olvashatta: „Méliusz Péternek, a debreceni prédikátornak... Vedd jó néven azért ezzel egyetemben az én te hozzád való jó akaratomat, és szolgálj úgy a Krisztus eklézsiájának a te időd­ben, hogy a tőle vett girával e világból kimúlásod után is kereskedhessél, a te igaz tudományodat írásod által is egye­bekkel közölvén..." — Megérdemlem-e ezeket a szép sorokat, kedves Bátyám? — Ha nem így lenne — felelte Huszár Gál —, akkor bizony nem kere­sem ki hozzájuk a betűket... A következő vasárnap már ebből a könyvből énekeltek az istentiszteleten, elsőnek azt a dicséretet, amit maga Huszár Gál szerzett, és amelyik így kezdődött: „Adjunk hálát mindnyájan az Atya Úristennek..." Huszár Gálék az első időben Méli­­uszéknál kaptak szállást. A magisztrá­tus később házat adott nekik a Csapó utcából nyíló kis közben, amit aztán Könyvnyomtató köznek neveztek el a debreceniek. Egy napon magas, sovány ember kereste fel Méliuszt. Hosszú állát még keskenyebbre nyújtotta simára fésült szakálla. Fekete porköpenyt, csizmát viselt. — Köröspeterdi Arany Tamásnak hívnak — mondta. Méliuszt váratlanul érte a megje­lenése, vagy inkább az, hogy önmagától jött el. A főbíróval már azon tanakod­tak, miképpen lehetne erőszakkal be­hozatni és disputálásra kényszeríteni. Megneszelhetett talán valamit? A kö- D. Kovács Éva illusztrációja vetkező szavai mindenesetre sejtetni engedték ezt. — Nem vagyok lótolvaj — mond­ta —, hanem prédikátor, miképpen te is, Méliusz Péter. Külhonban tanul­tam... — Olaszhonban. Stancarónál, igaz? — Sok helyütt megfordultam. Ott is. Baj-e talán? — Hogy ott megfordultál — felelte Méliusz —, az nem baj, de mert utána itt forgolódsz, az már igen. Amíg csak önmagad mérgezed a Stancaro eretnek tanaival, az csupán Istenre és rád tar­tozik, de ha mások lelki eledelébe is mérget keversz, az már a mi gondunk is ! (Folytatjuk)

Next