Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-07-11 / 26. szám

MOTORKERÉKPÁR JVSV * BKW • BMW VAISZ, HAJÓS­ UTCA 15 (OPERA MELLETT) HALADÁS elnökei ürítették poharukat egészsé­gére. Még nem alakult ki az udvari etikett, a szónokok sokszor zavarban vannak, nem tudják, hogyan szólítsák a köztársasági elnököt. Leggyakrabban „igen tisztelt Államelnök Úr"-nak ti­tulálják, aztán egyszerűen „Elnök úr­nak", ami legjobban felel meg a fran­cia „Monsieur le Pre­sident"-nak és csak egyetlen szónok szólította Tildy Zoltánt úgy, ahogyan helyes: köztár­sasági Elnök úrnak. A szónoklatok, felköszöntők osztályzata átlagosan három. A legtöbb szónok banális frá­zisokat vonultatott fel — főképpen a hivatalos szónokok —, míg a falusi gazdaemberek egyszerű, közvetlen sza­vakkal beszéltek. Feltűnően tartalmas, kerek, nyomdafestékre érett felköszön­tőt mondott Kecskeméten a „Beret­vás" udvarán, az ottani kommunista párt elnöke. Nem lehet több, mint huszonnégy éves. ÍzLESES MEGB­ÍZHA­TÓ TÖKÉLETES ÚJ­ GYÚJTÓK Kapható minden jobb szaküzletben Gyári lerakat: Lehnod­er Sándor Budapest, IV., Aranykéz­ utca 2. Telefon 182-230. Zsoldos Andor LEVÉL TRANSJORDÁNIÁB­ÓL Aman, 1016 július Irán, Irak, Palesztina!... Azok a hírek, amelyek a közelmúltban ezek­ből az országokból futottak szét a nagyvilágba, az egész világ érdeklődé­sét a Közel-Kelet felé irányították. Az átlagos újságolvasó, miután megálla­pította, hogy valami nincs rendben arrafelé, sürgősen továbblapozott, ab­ból kiindulva, hogy vannak sokkal közelebbi problémái is, mint azok a zűrzavarok, amilyenek ezekben a tá­voli országokban lejátszódnak. Az azonban, aki itt él a puskaporos hordó tetején, mélyebben próbál a kérdésekbe beletekinteni, megkísérli az összezavart közelkeleti problémák szálait szétbogozni, a fentebbi három név mellett még egy negyedikkel is igen gyakran találkozik s ez Transz­jordánia, amely legközelebb fekszik a puskaporos hordó tüzes gócához. Transzjordánia egészen a legutóbbi időkig a brit birodalom gyarmati te­rülete volt s egy arab herceg, Emir Abdullah kormányzása alatt állott, akit a palesztinai főmegbízott alá ren­delt angol tanácsadók ellenőriztek. Néhány hónappal ezelőtt döntő ese­mények következtek be a kis ország életében. Az angol kormány megbízá­sából egy napon felállt a brit parla­mentben Bevin külügyminiszter és ki­jelentette, hogy a kormánynak elha­tározása Transzjordániát független or­szággá deklarálni. Az angol külügyminiszternek ez a kijelentése az amúgy is zűrzavaros kö­zelkeleti helyzetben újabb hatalmas viharokat kavart fel. A világpolitika és a sajtó érdeklődése egyszeriben az alig százezer kilométer területű kis ország felé fordult. A hatalmas világ­lapok egyre azt kutatták, hogy meny­nyit ér ez a függetlenség, valójában miben is nyilvánul meg, s általában megegyeztek abban, hogy az arabok könnyen és gyorsan befolyásolhatók külsőségek útján, mit sem törődve a dolgok lényegével s így­ azzal sem, hogy az új állam függetlensége Transzi­jordániának az angol tőkével új ipari és kereskedelmi bázissá való kifejlesz­tését jelenti. S mialatt a világ vitatkozott Transz­jordánia függetlensége felett, az ese­mények hátterét keresve, Anglia gyors cselekedetre határozta el magát: lát­ványos külsőségek között, királlyá koronázta Abdullah Emirt, az eddigi kormányzót, a hirhedt palesztinai fő­mufti közeli rokonát. A koronázási ünnepségek külsőségei valamelyik Egyesült Államokbeli nyu­gati kisváros népünnepélyéhez voltak leginkább hasonlíthatók. Aman, Transzjordánia fővárosa a ko­ronázási ünnepségekre zsúfolásig meg­telt. A város utcáin mindenfelé elő­kelőségek rajzottak, akik a környező országokból jöttek, hogy tiszteletüket tegyék a «világ királya» előtt. A szűk, bazárokkal határolt utcákat­­ zászlók­kal díszítették fel és mindenfelé a hat­vannégyéves uralkodó képe volt lát­ható. Az ünnepség azzal kezdődött, hogy a király palotájában beszédet intézett a néphez, amelyben megköszönte Is­tennek és alattvalóinak, hogy m­egér­hette ezt a boldog napot. Majd egy­részt annak a reményének adott kife­jezést, hogy egyszer majd Szíria, Liba­non és Irak is az ő királyságához fog tartozni, másrészt annak, hogy az arab államok hamarosan egy hatal­mas és hatásos szövetségbe fognak az ő segítségével tömörülni, amelynek feladata a palesztinai zsidó ves­zedelem leküzdése lesz. A beszédet, amely csu­pán néhány percig ta­rtott, egészen monoton hangon olvasta fel az új uralkodó, aki fekete díszruhát és fe­hér turbánt viselt,, a nyakában pedig aranylánc lógott. Két fia, miniszterei, az angol delegáció és a meghívott államférfiak voltak jelen a teremben A palotában lezajlott ünnepségeit után mindenki kivonult a repülőtérre, hogy a király mesés arab légiójának felvonulásában gyönyörködhessék, amely különféle lovas, tevés és gépe­sített egységekből állt. A csapatok nagy részét dezertált beduinok alkot­ták, akik most arra vállalkoztak, hogy a többi beduint visszatartsák a sza­bálytalanságoktól. A szemle után káprázatos arab nép­ünnepséget nézett végig a király kí­séretével és a külföldi vendégekkel együtt. Száguldó lovakon lobogó bur­nuszokkal, állandóan a levegőbe lö­völdözve, suhantak el a vendégek emelvénye előtt a népünnepély részt­vevői. Akik nem lovakon voltak, azok is lövöldöztek. Mindenki lövöldö­zött. A lövöldözés együttjár minden arab népünnepéllyel. A baj csak ak­kor kezdődött, amikor a népünnepély szereplői és résztvevői visszatértek a városba, ahol tovább folytatódott a lövöldözés. Lelkesedésükben a kávé­házak emeleti ablakaiból az autóikon távozó vendégekre kezdtek lövöldözni. A sebesültek számáról nem ad­­ak ki hivatalos jelentést. K. Z. 9 // HÍVTUK A MAGYAR NÉPET, DE NEM JÖTT!" Párin professzor őszintén elmondja, hogyan élnek a tudósok és művészek Moszkvában A harmadik magyar köztársaság első elnöke három n­ap, három éjjel járta múlt héten a pusztát. Három nap alatt kilenc szónoklatot tartott. Kár, hogy ezt a kilenc szónoklatot nem je­gyezték le szóról-szóra. Néhányat ki­adott a hivatalos távirati iroda — azo­kat sem teljes szöveggel — de a leg­többnek nincs írott nyoma. Ott jártam a köztársasági elnök nyomában ezen a három napon. Negy­venfokos pusztai forróságban, sötét ruhában, mindig frissen borotválva állt ki a szónoki emelvényre az el­nök. Kíséretének tagjai éltek a de­mokrácia kevésbé szigorú etikett­törvényeivel. Kabinetiroda főnöke világos­sárga vászonruhában állott két lépésre a háta mögött. A miniszter­elnök, a külügyminiszter, a kultusz­miniszter nyitott inggel védekeztek a bőség ellen. A szegedi kenyérszentelési ünnepen reggel kilenctől délig tartott a dísz­program. Déli harangszó után az elnök szó­lásra emelkedett. Körültekint. Meg­hatott fényesség csillámlik a szemé­ben. Egyetlen pillanat szünetet sem tart beszédében, pedig biztos, hogy nem betanult szónoklatot mond. Még csak jegyzet sincs előtte. Hallottam szónokolni a francia köztársaság né­hány elnökét, valamennyi beszéd alig különbözött egymástól. Tildy Zoltán mind a kilenc beszédében, felköszön­tőjében mást mondott. Csak úgy tere­bélyesednek mondatai. Szenvedélyes szónok. Viszi, ragadja a szavak, a gondolatok árja. Nem papos. Refor­mátus lelkészek mindig valami kenet­teljes színt adnak beszédeiknek, de Tildy Zoltánból teljesen hiányzik ez a szószéki alaphang. Feljegyeztem néhány mondatát, amelyeknek nem látom nyomát a be­számolókban. Pedig ezek a mondatok igen komoly jelentőségűek. Az alsó­tanyai pártok előtt a nagyvendéglő udvarán, csak néhány mondatos be­szédben akart válaszolni az üdvözle­tekre meg a panaszokra. Jó húsz­perces beszéd lett a néhány mondat­ból. Mert panaszkodtak is a szóno­kok. Azt kérték, hogy a beszolgálta­tási gabona mennyisége ne legyen egyforma még akkor sem, ha ugyan­annyi földje van a két két szomszéd­nak. Mivel hogy az egyik föld jobban fizet, a másik meg gyengébben. Tildy Zoltán mindjárt érzi, hogy itt komoly kérdésről van szó: a beszolgáltatásról. Ezen múlik, hogy lesz-e mit ennünk a télen itt a városban. El is mondja. — Tudom, kedves testvéreim, hogy sok a baj. De miből eredtek ezek a bajok? Abból, hogy elvesztettük a há­borút. Hosszú esztendőkkel ezelőtt mindent megtettünk, én és azok, akik együtt dolgoztak velem, hogy elkerül­jük ezt a háborút. De senki sem hall­gatott ránk. Valljuk meg, hogy a magyar nép többsége nem állott szemben azzal a politikával, amely a háborúba sodorta. Hívtuk ezt a magyar né­pet, de nem jött, egyedül hagyott bennünket. — Amikor panaszkodunk, ne felejt­sünk el a magunk hibáira gondolni. Ezek a bajok majd elmúlnak. De újak jönnek, ha nem fogunk vigyázni. Rendkívül figyelemreméltó, hogy az elnök egyetlen beszédéből sem hagyta ki az ipari munkásságot, meg a bá­nyászokat. Amikor a paraszt a maga küzdelméről beszélt, mindig az ipari munkásság és a bányászok hasonló, vagy sokszor még nagyobb küzdel­meit állította elébük. — Mondhatatlanul megszerettem az ipari munkásságot, amikor közöttük jártam a gyárakban, meg a bányák­ban. Az ipari munkásságot, akik az ezerkétszáz lerombolt magyar híd he­lyére új hidakat építenek, a bányá­szokat, akik lenn a bányák mélyében rongyosan, bukkancs nélkül dolgoznak. Néztem az elnök szemébe, amikor ezeket a szavakat mondotta. Úgy gon­dolom, igen nagy szeretet, valam apai jóság, valami nagy emberi együttérzés lakik a szívében. Általá­­ban: minden szava tiszta. Nem lehet másképpen meghatározni, csak úgy: tiszta. Tiszta ember Tildy Zoltán. Bátran odaállíthatnák a háta mögé az új amerikai hazugsággépet, annak a gépnek a mutatója meg se mozdulna, ha az elnök beszél. Az orosz tisztek, a külföldi újságírók, akik nem értet­ték a szavát, hozzánk fordultak ma­gyarázatért. Néhány humanista mon­datát jegyezték fel legfontosabbnak, ily­eneket: — Ne engedjük, hogy a szegények­ből koldusok legyenek. Az életnek vannak dolgai, amelyeken nem lesz úrrá se törvény, se hatalom, se semmi más paragrafus a világon. A legna­gyobb szó ma az a szó, hogy élünk! Ma kevés elégedett embert látok, pe­dig gondoljunk arra, hogy amikor az odúkból kijöttünk, mennyire tudtunk örülni a puszta életnek. Az elnök után a miniszterelnök szónoklata már tiszta politikum. Több, mint egy órát beszélt Nagy Ferenc egyfolytában. Csak akkor tar­tott egy perc szünetet, amikor delet harangoztak. Akkor is csak azért, mert a harangszó elnyomta a hang­ját. Mindent elmondott, amit hosszú külföldi utazásán tapasztalt. Nem száraz szónok, de nem is magával ragadó. Minden szava tiszta logika. És tiszta politikum. Rendkívül érde­kesnek tartottam egy mondatát, ame­lyet a különböző pártok erőviszonyá­ról mondott: — Ismerjék el, hogy erőik arányá­ban követeljenek részt! A túlnyomó részt kisgazda hívekből álló­ hallgatóságnak nagyon tetszett ez a mondat. A szegedi színházban díszelőadást tartottak Tildy tiszteletére. Komoly, szép zenei program volt. A színészek hetek óta készültek. Pedig a színház­nál sok szomorú arcot is le­het látni, mert most került ki a B-lista. A kultuszminiszter személyesen közölte, hogy a nagy társulatot le kell redukálni. A zenekart egyéb okokból redukálták már néhány hónappal ezelőtt. Igaz, hogy csak egy emberrel, a hárfással. Nyilas volt a hárfás, leinternálták. Néhány nappal ezelőtt, az ünnepségek egyik próbáján kijelentette a kar­mester, hogy hárfás nélkül nem játsz­hatják a műsor egyik számát. Elmen­tek a városparancsnokhoz, Drégely Miklós ezredeshez, kérték, hogy bo­csássa ki a hárfást szabadságra. Az ezredes, aki mellesleg a polgári de­mokrata párt tagja, megkérdezte, me­lyik operához szükséges a hárfás. A Higolettóhoz, mondotta az eljáró szín­házt­itkár. — A Rigolettóban nincs hárfa — vá­laszolt az ezredes. A hárfás most szidhatja Verdit, aki miatt nem kapott szabadságot az in­ternáló táborból. Az ünnepségek alatt nem kevesebb, mint kilenc marhapörköltöt fogyasz­tottak el a vendégek, délben, este, Szegeden. Kecskeméten, felsőtanyán, alsótanyán pörkölt volt a menü. Semmi egyéb. Persze, bár hozzá bő­ségesen. A külföldi újságírók eleinte bírták az iramot, de aztán valameny­nyien pörköltmérgezést kaptak és sztrájkba léptek. Az utolsó kecskeméti lakomán rántottát követeltek pörkölt helyett. Meg is kapták. Egyik dán kolléga elmondotta, hogy John Haire azt híresztelte a magyarokról: a vendéget agyon etetik, ők maguk meg éheznek. Szeged város orosz katonai parancs­noka. Kartyenoff százados a m­oszkvai színház drámai színésze. Az egész vá­ros szereti. Maga ellenőrzi, hogy a gyerekek megkapják-e a tejet. Mindent megtesz az újságírókért, színészekért. A művészeknek és újságíróknak gyö­nyörű klubjuk van, amelyet a város­parancsnok segítségével rendeztek be. A klubban igen szép hangversenyt rendeztek a vendégek tiszteletére. Va­lóságos kis szegedi „Fészek" a művé­szek klubja. Az elnök jobbján a szegedi fogad­tatáskor ott ült a szegedi püspök, dr Hamvas Endre, aki a kecskeméti plé­bániáról került magas egyházi méltó­ságába. Most, a harmadik köztársa­ság első elnökének vendéglátó házi­gazdája. Együtt jelentek meg a püs­pöki palota erkélyén is, amikor a sze­gediek kiéljenezték az elnököt. Ott volt a püspök valamennyi banketten. A színházi díszelőadáson is. Sokan különös jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a protestáns köztársa­sági elnök, aki maga is lelkész, három napon keresztül alig jelent meg va­lahol a szegedi püspök nélkül. Nem kevesebb, mint huszonkilenc felköszöntőt hallgatott végig az elnök. Polgármesterek, főispánok, egyesüle­tek vezetői, de főképpen a négy párt Megtudtam, hogy Giless nemcsak kért hangversenyt ad Pesten, hanem a Munkás Kultúrszövetség és külön­böző rohammunkás alakulatok zene­barátainak is játszik. Boldogan sza­ladtam hát, remélve, hogy néhány áhítatosan figyelő munkás közt még közvetlenebb élményben lesz részem, mint a zeneakadémiai koncerten. Jó­kedvem hamar lelohadt. Közölték, hogy nagy hangverseny nagyon megviselte a Mestert, most betegen pihen a lakásán­. Elkeseredve ballagtam a lépcsőn, midőn egy hangot hallok­­— Vaszillij Purin professzort ke­resem. — A főtitkár úr szobájában van — válaszol a portás. Öt perc múlva Háy Gyula főtitkár szobájában ülök Párinnal, Gudzijjel, a moszkvai egyetem orosz-ukrán iro­dalom tanárával és Ligeti Lajos, pesti orosz-szakos professzorral. A szót Párin, a világhírű orvostanár viszi. Ő a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság kongresszusára kiküldött delegáció vezetője. — A t­oksi, a külföldi kapcsola­taink ápolására létesített társaság jó­voltából jöttünk Budapestre — mondja. — Célunk kettős: ismertetni és megismerni akarunk. Ismertetni a Szovjetunió haladását tudományos és művészeti téren, de megismerni a szomszédos népek kulturális fejlődésé­nek eredményeit is. Szomorúan látom itt a háború szörnyű pusztítását, de különösen bánt a magyar tudomá­nyos élet nagy elesettsége. A professzort választékos beszéd­módja, öltözködésének hanyag ele­ganciája tökéletes európaernek mu­tatják. — Professzor úrék már többször elmondták alapos véleményüket a Szovjetúnió kulturális fejlődéséről, sokat hallottunk az utolsó negyed­század eredményeiről is, most a tu­dósok és művészek életviszonyait sze­retnénk megismerni. — Kormányunk — kezdi — már a forradalmi harcok napjaiban felis­merte, hogy önmagának használ, ha nem engedi a szellemi élet kipusztí­tását. Maxim Gorkij Lenin támoga­tásával szervezetet létesített a kultúra nélkülöző harcosainak megsegítésére. A szeretet az éhínség napjaiban is rendkívüli cukor- és húsadagokkal segítette tagjait. Később a prosperitás éveiben a támogatás egyre erősödött. A húszas évek derekán már művész­klubbok létesültek Moszkvában. Mun­kánkat a háború zavarta meg, de ekkor éreztük igazi áldását az állam támogatásának. Mein Dopping zur Geistesarbeit ist Kaffee und Choko­lade, és ezt a kávét és csokoládét sose nélkülöztük. A háború befejezése óta még jobban megy dolgom. Fizetése­met április elsején hatezer rubelre emelték, úgy, hogy könnyen vásárol­hattam magamnak éppen elutazásom előtt egy gyönyörű új autót. — Mennyit ér hatezer rubel? Mibe került például ez a ruha?­­— teszem fel az indiszkrét kérdést. — Ruhám nyolcszáz rubelbe, cipőm száznyolcvanba került. — És az autó? — Ja, azt én negyedáron kapom az állami autógyárból. Elmondja, hogy a legszűkösebb jegyr­endszer idején is jól élt, sőt taxival járt a háború alatt. Megtudom, hogy villáját most építik egy Moszkva melletti nyaralótelepen. Kedvenc szó­rakozása vadászat, horgászat és a gombaszedés. Színháziba is gyakran jár, jegyét az úgynevezett kultúrmun­kás kasszánál akkor is azonnal meg­kapja, ha a másik pénztár előtt hosszú sorban várakozó tömegek fele már nem is jut be a nézőtérre. A kongresszus tiszteletére adott kormányfogadáson találkoztunk Kaba­levszki professzorral, aki hosszan és nyurgán ült az egyik asztalnál és Hegyi Bélával, a kitűnő magyar teno­ristával — aki éppen oroszországi turnéra készül — beszélgetett. Kabalevszki mesél: — Huszonöt konzervatóriumunk és még sokkal több zeneiskolánk van. Akadémiánk, mely független a tudo­mányos és képzőművészeti akadémiá­tól, kizárólag a szovjet zenével fog­lalkozik. Számos egyé­b szervezetünk is van.. A szovjet komponisták egyesü­letének például én is tagja vagyok. Szükséget szenvedő tagjaink az egye­sületen keresztül kapják az állam tá­mogatását. Prokofjev professzor kol­légám például másfél­ évig betegeske­dett egyhuzamban egy tengerparti sza­natóriumban — természetesen az állam költségén. — Hallottam, hogy mostanában kapta meg professzor úr a Sztálin­díjat— mondja Hegyi. — Kinek ad­ják ezt a kitüntetést? A szerény zeneművész helyett az időközben hozzánk csatlakozott Párin veszi át a szót. — Kabalevszki barátom igazán rá­szolgált a kitüntetésre. Műveit az egész Szovjetúnióban ismerik és sze­retik. Nemrég, midőn bejelentene, hogy nekifogott első operája kompo­nálásának, hat hónap szabadságot és havi tízezer rubelt biztosítottak szá­mára, hogy nyugodtan dolgozhasson. A Sztálin-díj még ennél is sokkal töb­bet, százezer rubelt jelentett. — Dilettánsok nincsenek Moszkvá­ban? — kérdi Hegyi Béla. — .4 dilettáns m­enjen könyvelőnek — válaszolja Kabalevszki. Elmerengve megyek haza. Párin mondta, hogy tudomány a nép igazi tőkéjet, Kabalevszki, hogy «a művészet a Szovjetúnió igazi arany­alapja». És eszembe­­jut a pesti zon­goraművész, aki a múlt héten adta f el zongoráját, hogy krumplit vehessen. És eszem­be jut a magyar írók keserű kenyere... Makó András ­MERGE KERÉKPÁRGUMI

Next