Haladás, 1948 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1948-02-05 / 6. szám

* SZÍNHÁZ* ÍR­JA: ANTAL GÁBOR Nehéz dolga van a bírálónak, hiszen egyszerre három jelentős színpadi művet mutattak be a pesti színházakban, a bírálói hevet azon­ban ugyanilyen jelentősen megköti a hely rövidsége. Táviratstí­lusban írhatok hát jóformát csak, elsősor­ban Kassák Lajos első színművéről, a Nemzetiben bemutatott az *... És átlépte a küszöböt»-ről, mely új ol­daláról mutatja be az írót. Nem kétséges ugyan, hogy a probléma­­tika és a mű egész keretének zártsága elkerülhetetlenül és szük­ségképpen magán viseli a kassáki regények és novellák szinte rideg zártságát, nem enged bepillantást a oldalról*, a nézőtér és a kulisszák felől. Alakjai azonban olyan élők és újak, hogy nem is kívánjuk meg tőle a színpadi «mache»-k al­kalmazását. (Bár néhány, egészen finom fogást azért felfedezhetünk: a varrógép eltűnésével érzékeltetett gyász, a fotel helyzete a szobában, mint a családfő hangulatának fi­nom és biztos szeizmográfja, stb.) A robbanás előtt álló, határait fe­szítő kispolgári sivárság rajza ez, nem a cselekménye a fontos tehát, hanem önmagában rejlő, mély drá­mai­­tém­á­­ja. Biharty József színészi pályájá­nak magasló csúcsára érkezett a hisztérikus, magát nyomoréknak érző apa szerepében: egy jeleneté­ben sem alkalmazta ugyanazokat a színészi fogásokat és mozdulatokat és mégis mindvégig magtartotta a figura, a­­sorsverten jellegét, anél­kül, hogy túljátszotta, túlillusztrálta volna önmagát. Méltó párja volt az elnyomott, bibliás anya szerepé­ben Ladomerszky Margit, aki víg­színházi beszédtechnikáját, per­manens báját és egyensúlyozó mér­téktartását kiválóan egyesítette az új Nemzeti, új realista játékstílu­sával. De Bánki­ Zsuzsáról, Ladányi Ferencről, — neki volt talán a leg­nehezebb szerepe és meg tudta áll­ni, hogy ne fullassza humorba — Gárday Lajosról, Árva Jánosról is csak igaz elismeréssel szólha­tunk. Somogyi Bogyó azonban se­hogy sem tudott megbirkózni a da­rab legklasszikusabb tragikus sze­repével, az öngyilkos lánnyal, míg Sallay Kornélia játéka egyenetlen. (Az első felvonásban megfelelő, a végén azonban fülsértően disszo­náns. Olthy Magda mulatságos, csak éppen szerepének kis közjá­tékát tartjuk indokolatlannak. Ez esetben szóljunk két szót csak a díszletekről is: ragyogóan sivárak! Színház, végre igazi színház! Ezt érez­ük a „Mélyek a gyökerek" elő­adásán, ahol izgalmas, mozgalmas, mindvégig feszült mindenkit megra­gadó és lekötő drámát láttunk, mely­ben mégsem sikkadt el a fontos tár­sadalmi, sőt történelmi — de mégis, legjobb, ha így mondjuk: emberi — mondanivaló. A négerkérdés temati­kája nagy csábítás az immár elavult és megmerevedett „Programm-Kunst" számára, hogy az amerikai szerzők (bizonyos Goto és d'Ussea urak) ezt mégis ki tudták kerülni, önmagában is igen nagy érdem. Az igaza propa­ganda társadalmi hatást és e hatás megszervezését jelenti, nem pedig a dolgok mindenáron való „megnevezé­ssé", ha e ,,nevek" a közönség szá­mára többféle jelentéssel bírnak. Hiába mondaná valaki a színpadon, hogy „régi­elek humnisták" vagy hogy ,,szeressétek a békét"', ha a színpadi keret, a színpadi „előzmény" nem te­szi e szavakat hitelessé. Hogy aztán miképpen formálódik ez a hitelesség, nem könnyű és nem egysíkú kérdés, annyi azonban bizonyos, hogy a szín­padnak nincs „külön világa" és kü­lön logikája, hanem a színpadi ese­ményeknek a közönség világáig a kö­zönség logikáját kell megadniuk. A , Mélyek a gyökerek" azért valóban jó és hasznos propaganda-darab, mert nemcsak Bre­t néger hadnagynak az arisztokratikusan „yankee" Langdon­családdal való összeütközéséről, nem erről az egyetlen és elmúlt esetről van szó, hanem a színmű kinyújtja a drámai magot a lehetőség maximu­máig rámutat, mi minden következ­het egy ilyen összeütközésből, mi tör­ténhet egy négerrel és minden elnyo­mottal a földön. És a nézők — még­ha nem is négerek, csak kiszolgálta­tott helyzetben lévő emberek, csak olyanok, akik szembetalálták már magukat a gőggel és elfogultsággal — borsódzó háttal tudatosítják saját kér­déseiket. Ezért igazi propaganda­darab a „Mélyek a gyökerek", anél­kül, hogy egy fikarcnyi megalkuvás is lenne benne a művésziesség rová­sára. A szereplők közül ki kell emelnünk Gombaszögi­ől a néger anyáját, mely a tárgyi, sőt biológiai valóság és a pesti ember amerikai filmekből vett néger asszony képzetéből van mesterien összeszőve. (Ezt a szintézist nevezik modern realizmusnak különben!) (Meghatóan nagy­­nagysága, szerény­sége és nem modora az, ami meghal) drámai művésznő Gombaszögi Ella és csak meglepő, hogy egyes kritikusok ezen egyáltalán meglepődtek. Szabó Sándor néger Dreyfussán érezhető volt az Anna Christie vad matrózának hat­ása, az utolsó jelenetben azonban egészen kiváló. Földényi Lászó és Pécsi Sándor maradandó értékű ala­kítást nyújtottak, Várkonyi Zoltán, de különösen Szennyei Vera mintha kis­sé félvállról vették volna szerepüket. Apáts­y Imre rendezése nemesen mér­téktartó. Levél a Vásott Apostolról Lukács Gyula szerkesztő úrnak Kedves Gyid­ám!­­ Azt hiszem, az embert bemutatója után leginkább valami meghatottság­féle jellemzi. Nem tagadom, hogy a közönség szíves fogadtatása, az érté­kes, tanulságos és biztató sajtó a szí­nészek és a színház lelkes szeretete még az én — most már szerzőivé ava­tott — cinizmusomat is kikapcsolta egy időre. Ehhez a szerzői meghatott­sághoz most még külön magán meg­hatottságom is csatlakozott, mert meg­tudtam, hogy darabomról Te akarsz írni kritikát. Elmondhatatlan hálás vagyok ezért és arra kérlek, hogy ne i­j. Megtudtam ugyanis, hogy komédiámról túlzottan elismerő véleményed van s a dicsére­tekben — ez alapvető tulajdonságom — afféle kitüntetést látok, csaknem hi­vatalos rendjelet. Meg aztán az irán­tam érzett szereteted különben is al­kalmatlanná tesz arra, hogy tárgyila­gos tudj maradni darabom ügyében. Ha nem is ugyanilyen, de hasonló okokból kell megkérnem Antal Gábort is, hogy a színház­ rovatából hagyjon ki, mert csak így tudjuk elkerülni a reklámszerűséget. Furcsa lenne, ha éppen abban a lapban sorolnátok fel jó tulajdonságaimat, amelynek minden Számában ott szerepel a nevem. Úgy érzem, meg kell védenem ma­gammal szemben a kritika szabadsá­gának jogát s erre, a Haladás hasáb­jain csak az a lehetőség áll a ti ba­ráti rajongásotokkal szemben, rendel-Icézéír®, ha a Vásott Apostolt szabadon hagyjátok kalandozni és nem ültetitek le baráti köretökbe. " Tudnod kell, hogy bemutatómmal­­kapcsolatban a már említett szubjektív örömökön kívül sokkal jelentősebb öröm is ért, még­pedig az, hogy a színházi kritikák iránt visszanyertem bizalmamat. Ne érts félre, nem szerzői erényeim elismerésének örültem s a további darabokra i­jló buzdítás sem töltött el egyéni lelkesedéssel, hiszen ez úgyis az én dolgom. De mint iro­dalomértékeléssel is foglalkozó írót kelemesen lepett meg, hogy kritikusaim csaknem teljes számban rajtam keresz­tül az új magyar dráma ügyét kíván­ták szolgálni és első darabom hibáit szinte minden, még csak ezután jelent­kező színpadi író számára is kiérté­kelték, ezzel nemcsak a saját utamat egyengetve, hanem a kibontakozásra váró új színpadi művekét is, így a levelemben már eddig is szép számmal szereplő meghatottságokhoz újabb hálaérzetet kell csatolnom, egye­nesen kritikusaimnak szegezve, akik előttem, mint irodalmi tanú előtt a legnagyobb sikert aratták. Hidd el, hogy nem kis dolog az, amikor a szerző elragadtatva nyilat­kozhat kritikusairól, azoknak megnye­rő­en tárgyilagos, építőszándékú írásai után, melyeknek legfeljebb egy-egy meggondolatlanul lelkes dicsérete hat zavaróan. Persze, mindez nem jelenti azt, hogy írói tulajdonságaimat most államo­sítva érzem s az eminens tanuló buz­galmával új emberi bohózatomat kri­tikusaim szemszögéből írom meg, sze­rencsére ezt nem is kíb­ánja tőlem senki, hiszen csak jó bírálók kritizál­tak, rossz írók nem. A tanulságokat tehát nem érzem magántulajdonomnak, ami valóban fel­emelő érzés és bevallom, kicsit büszke is vagyok rá. Őszintén Szólva nem re­méltem, hogy néhány színpadi fintort ennyire komolyan vehetnek és azok­ HALADÁS ból saját személyemen kívül a ma­gyar vígjátéki rák jövőjére is kedvező következtetéseket vonjanak le. Rendkívül fontosnak találom, hogy ezt az irodalmi startra emelt színdara­bot a kritikusok szinte ugyanazzal a pengevillanással operálták és diagnózi­suk csaknem teljesen megegyezett. Elég szerénytelen vagyok ahhoz, hogy ennek okát részben hibáim tökéletes­ségében lássam, de ugyanakkor mint megfigyelő nem tudom letagadni, hogy a kritikának ez a biztonsága egy szen­vedélyes tárgyilagosság diadalát hir­deti, azokkal a kritikákkal szemben, amelyek nem is olyan régen mér, csak zavaróan hatottak a színház, a közön­ség és az író ügyére. Ezt az újkeb­tű s a magam bőrén élvezettel tapasztalt egyensúlyt aka­rom megvédeni akkor, amikor arra kérlek, hogy baráti érzésedtől esetleg befolyásolható kritikádat ne jelentesd meg a Haladásban. Ezt az írást kü­lönben sem tudnám komolyan venni, az ilyenfajta bírálat éppen úgy hatna rám a maga rajongásával, mintha va­laki darabom hibáit egészséges fogso­rom vagy publicisztikai erényeim di­csér­eté­vel ellensúlyozná. Azt hiszem, hogy a Vásott Apostol kedvező fogadtatásának éppen a hi­bák nyílt feltárása egyik okozója, s ehhez annál nagyobb lendülettel csat­lakoznak azok a színpadi erények, amelyek miatt nem kell álszerénynek lennem. Úgy érzem, a Vásott Apostol találkozása ezért nevezhető szeren­csésnek a kritikusokkal. Kár lenne ezt a kitűnő irodalmi helyzetet barátsá­gunkkal felborítani. GYÁRFÁS MIKLÓS A világsajtóban újabb cikkei je­lentek meg arról, hogy az Amerika­ellenes cselekedeteket vizsgáló bizott­ság félelmetes bajszát indított Emmet Lavery ellen. A Világhírű kato­ikus írót, az .,Ür katonái­ szerzőjét azzal „vádo­ják", hogy kommunista. Lavery többször is nyí­tan szembeszállt a bizottság jogtalan és igazságtalan te­vékenységévé­. A bizottság tagjai és hívei azonban elhatározták, hogy el­némítják e kiváló írót. Mrs. Lella Rogers, a fürgelábú, szép, szőke Gin­ger anyja, rádióelőadás keretében kommunista propaganda darabnak „bélyegezte"' Lavery ,,The gentleman from Athena" cí­­ű új komédiáját. Lavery és Martin Gosch, a producer, bepörölték Mrs. Leila Rogerst és két­milló dollár kártér­ítést követelnek lő­l. A komédiát bemutató színház ugyanis hét előadás után, az Amerika-ellenes­cselekedeteket vizsgáló bizottság kí­vánságára Lavery darabját levette műsoráról. Ezek után kíváncsi voltam arra, mi­ről szól a nagy port felkeverő Lavery­darab? Főhőse, Stephan Socrates Christofer, görög származású ameri­kai, a kongresszus tagja. A kaliforniai Athens nevű kis város képviselője, aki megválasztását pénzért vásárolta meg. Véletlen folytán kerül az érdek­lődés középpontjába, mert megsza­vaztatja a világbékére vonatkozó törvényjavaslatot. A képviselő-kalan­dor gyanús népszerűsége szemetszúr a Parlament többi tagjainak, akik el­határozzák, hogy kikutatják az at­hensi gentleman múltját. Socrates Christofor titkárnőjének és szerelmé­nek a tanácsára önként visszavonul, elmenekül a botrány elől. A kritikusok mindenekelőtt meg­állapították, hogy a darab nem kom­munista, hanem általános emberi problémákról szólt. Lavery komédiájá­ról többet vitatkoznak, mint amennyit megérdemel A „Gentleman from Athens" írói erényei ugyanis jóval so­ványabbak, mint La­very eddigi mű­veié. Sokan kifogásolták, hogy a világ­békéért olyan ember harcol a darab­ban, aki nem méltó erre a magasztos feladatra. A főhős karakterének a megrajzolása rendkívül bizonytalan. Az érdekes per eredménye dönti majd el, hogy a newyorki színház újra műsorára tűzi-e a darabot?­­ Néhány nappal ezelőtt kaptam meg Gandhinak az éhezés gyötrelmeiről nemrégen írt izga­las vallomásának a szövegét, amely a „Harijan" című hin­du újságban jelent meg. Egy órával a cikk elolvulása után értesülem Gandhi tragikus haláláról. Gandhinak ez a kil­­­ása megdöb­bentő és megható. Sohasem gondol­tam arra, hogy a koplalás szenvedés számára. Azt hittem, hogy a böjtölés­nek is megvan a ma­ga technikája, aki szorgalmasan gyakorolja lassan-lassan megszokja. Most látom, milyen cinikus elképzeés volt ez. A nagy nemzeti hős kertelés nélkül, olyan őszintén beszél lelki és testi kínlódásairól, mint egy ijedt kisgyermek. — Az utóbbi időben mindig meg­rohan a gyávaság, amikor elhatáro­zom, hogy böjtölök. 1933 augusztusá­ban, noha rövid ideig koplaltam csak, rettenetesen szenvedtem. A böjtölés befejezése előtt, azt hittem kilehelem a lelkemet. Azóta a böjtölés gondo­lata is rémületet kel bennem. Bará­taim megígértették velem, ha rászá­nom magamat a böjtölésre, előre ér­tesítem őket. A napalast megelőző napokban forrón imádkoztam. Az utolsó éjszakán reszkettem a rémület­től. De mire megvirradt határozottan tudtam: akármi is az ára, böjtölnöm kell. Tudtam, hogy ezt az áldozatot Isten kívánja tőlem A böjtölés, a lelki erő arzenáljának egyik leghatalmasabb fegyvere Nem mindegy, hogy ki koplal. A böjtölési,ez nem elegendő a fizikai adottság, őszinte hit né­kül semmit sem ér. Nem szabad, hogy a koplalás gépies erőlködés legyen csupán, a lé­ekből kell fakadnia. Azt hiszem le,ki­g alka­lyi vagyok a böjtölésre. Politikus kollégáim, soha sem hatották meg ennek az áldozat- ÍRJA : YÜ - nak a hivő szavát. De meg kell mon­danom azt is: há ás vagyok nekik'', hogy böjtöléseim miatt soha nem sér­tődtek meg . A „Ce Soir" című francia újság nagy riportban mutatja be Olga Skorokhodova­t a tehetséges szovjet költőnőt, aki megrázó módon mondja el tragikus élettörténetét. Az újság az „Álmaim muzsikája" című verses­kötet költőjének a fényképét is közli. Szelid arcú, réveteg mosolyú, barna­hajú fiatal nő. Süket­ néna és vak. — Négy éves voltam — írja —, amikor betegség következtében meg­fakultam és megsüketültem. Néhány hét múlva beszélőképességemet is el­vesztettem. Később az emlékezetem is elhomályosult, nem tudt­am ki vagyok, nem tudtam hol vagyok. Olgát tizenötéves korán­an beíratták egy karkovi Intézetbe, ahol lassan-las­san csodálatos energiával és türelem­mel visszavezettek az életbe. A háború alatt a németek megrohanták az inté­zetet: az orvosokat, az ápolókat és a betegek nagy részét meggyilkolták. Olga és Korbatov nevű kis társa hogy­hogy­ nem életben maradt. Korbatov azóta a Szovjetunió egyik legtehetsé­gesebb szobrászává fejlődött. Olga megtanult írni-olvasni, sőt egy kicsit beszélni is. Írónő lett. Könyvei sokszázezer példányban jelennek meg a Szovjetunió területén, írásai köz­ü­l az önéletrajza a legemberibb és leg­izgalmasabb. Címe: „Hogyan ismer­kedtem meg a világgal.*­ A francia újság szemelvényeket közöl belőle. „Hosszú és fáradságos munka ered­ménye az, hogy ma már szaglóérzé­kem­, tapintásom és ízlésem segítségé­vel kiismerem magaman­ a mindennapi életben. Sétálok az utcán és soha njra tévedek el Gyakran ellátogatok a mú­zeumokba is. Meglapogatom a szobro­kat és a hideg márvány megforrósodik ujjamn tapintásának a nyomán. Nem a nzem­emmel hanem tapintóérzékemmel örülök a képzőművészet remekeinek. Emlékezetem annyira fejlődött, hogy két év múlva is megismerem a szobro­kat, ha megtapintom őket. Az emberek beszédét is megértem. Amikor valaki szól hozzám, ujjam végével megérin­tem az illető tor­kát. Hangszáljainak a rezgéséből értem meg, amit mond." Olga a Braille rendszer segítségével a világirodalom nagy műveit is olvassa. Legkedvesebb írói: Puskin, Alexander Dumas és Shakespeare. Kisgyermek korában Gorkij és Pavlov bíztatták az éli­t szeretetére. Ma már nemcsak örül az életnek, hanem önbizalma is megnövekedett A siker a szovjet költőnő számára is a legjobb orvosság. 10| Francia újságokban szellemes hírh­r­dezés jelnt meg: Arme la comtesse de­­ la Moissoniére közli, hogy a kölcsön- J könyvtárai­ mintájára lalapkölcsönzőt­t nyit. Sivár gazdasági viszonyok idején­­ szü­ltnek eféle merész elhatározások.­­ Párizsban divatosabb a kalapviselet,­­ mint bárhol a világon, még nyáron is 4 1/ etlennek bélyegzik azt, aki hajadon- 7 főtt sétál az utcán. A kalapüzletek­­ kirakataiban a legfantasztikusabb l­ a- l­­apcsodák kelletik magukat: a párizsi 2 nők elérzékenyülten gyönyörködnek­­ bennük, de csak kevesen jutnak hozzá,­­ hogy bemenjenek az üzletbe és meg-­­ vásárolják a kiszemelt knapot. 2 Moissoniére bárónő most megkönyö- 4 rült a nőkön és nyilván önönmagán is,­­ mert a kalapkü­csönző kétségtelenül 4 nem jótékonysági intézmény, hanem a busásan jövedelmező üzleti vállakozás.­­ Egy estére nyolcszáz frankért a leg- 4 divatosabb kalapot kölcsönzi, három- 6 százért a szerényebb kivitelűt. De az­ J fejében nemcsak egy-eggy alkalomra­­ kaphatók a ka apok, henem az elő- 4e­fizetők — aszerint, hogy az előfizetés J összege ötezer frank e vagy hatezer — + két hónapig hetenként kétezer vagy • három hónapig két naponként váltó- i­gathatják a ka apókat. .1 bárónő nem- £ Csak a divatra ér­ő nők csinosságára­­ ügyel, hanem arra is, hogy kalapjai hygienikusak legyenek. A kalapot — va ahányszor gazdát cserel — fertőt­lenítik, új bélést varrnak bele és új fátyl­lal díszítik. .­1 kalapkölcsönzés ötlete nemcsak mulatságos hanem egy kicsit eszomo­rító is. Még jó, hogy i­gen rohamosan közeledik a nyár­­, a forró napsütés­ben n­álunk nem kötelező a kalap­viselés. Egyik angol folyóirat érdekes cik­ket­­közöl André Malr­aux feleségéről Clara Ma­­rauxról, abból az alkalom­ból, hogy „A seco­nd Gr­­elda" címen könyve jelent meg ai­gol nyelven. A cikkírónak az a véleménye, ha Clara Malraux nem fejlődik hiivatásos íróvá, soha sem vált volna el André Malraux­tól. Válásukat néhány hónappal ezelőtt mondták ki. Ha Clara férje melett marad, Malraux talán nem szegődik el De Gaulle propaganda főnökének. Clara Malraux az újságíró megállapí­tása szerint, negyvenéves elmúlt sző­ke hajú, rendetlen, de rendkívül att­raktív nő, ízlése sohasem egyezett Malraux-éval, aki mindig rajongott a luxusért, a rendért meg a hatalomért. Madame Malraux azt mondja: az urát a külsőségek szeretete rántotta a jobb­oldal felé. Clara Malraux német-zsidó szárma­zású, 1921-ben ismerkedett meg Mai­raux-val, aki abban az időbel, szocia­lista cikkeket írt. Házasságuk első éveiben Clara angolra, németre és olaszra fordította férje írásait. Be­utalták az egész világot. Amikor In­dokínában jártak Malraux bármilyen meglepően hangzik is, Si egyik tem­plomból ellopott egy kis régi bál­ványt, amiért egy évi börtönre ítélték. Clara Malraux u­só írói munkája, a Livre de Compte a Nouvel­e Revue Francaise-ben jelent meg. Malraux úgy érezte, hogy felesége ebben a no­vellában a házasságukat írta meg. Azt követelte, hogy Chi­ra ne folytassa az írást Úgy látszik ekkor romlott el a házasságuk. Clara M.K­rux inkább elvált, semmint lemondjon arról, hogy író legyen A neme, megszól­ás alatt hamis papírokat szerzett és Florence nevű tizennégy éves kislányává, együtt Elszászban bújkál Ma Párizsban és Florence-al, a Szajna bal partján. Lakása rendetlen, szobájáb­an szedett­vedett holmik éktelenkednek. „Nem érdekel a jó étel és a puha párna" — mondja mérgesen. Könyvei rendkívül népszerűek „Fájdalom, sikeremet fő­ként annak köszönhetem, hogy a fér­jem nevét viselem" — mondja tisz­teletreméltó önkrtikával. Az angol kritikusok viszont lelkesen megdicsérik a Second Griselda-t, amely inkább a nőkhöz szól, m­int a férfiakhoz. • K­ff k­ülönös kis sokszorosított füzetet vá­ltozott mostanában a posta többezer budapesti és vidéki címre, „üzenet a zsidóknak" a címe és egy Rákos Andor nevű elhalt fiatal­ember írásaiból állította össze és adt­a ki bizonyos Pál Lujza. Első pillanat­ban azok közé a nem kismennyiségű kiadványok közé sorolluk, melyeket „hakni"-nak nevezett és találóan a pesti nyelv. De amikor elolvastuk Rá­kos Andor „üzeneteit", megdöbbenve tapasztaltuk, hogy nem más, mint vul­gáris és korlátolt v,«­iszeutita uszítás. Pál Eniza — vajh­­i ő és merre van hazája — azt írja a füzetecske elő­szavában, hogy „pincelakásból, nyo­­morült helyzetből küldi ezt az üzene­tet". Ha valóban olyan szegény, ho­gyan volt mégis pénze ezt a füzetet kiadni? Ha a legjobb szándék vezet­te, a füzetecske akkor is a legsúlyosabb félreértésekre adhat alkalmat, talajt ad a leselkedő fasiszta fenevadnak. És miután a füzet hátán az áll, hogy a Tájékoztatásü­gyi Minisztérium en­gedélyére­ terjesztik, felhívjuk a­­ minisztérium figyelmét a füzet tartal­mára és annak beláth­ató és belátha­tatlan következményeire! Ha Hermocitt! krémsz válasz!, 161 választott Asszonyom! Tavaszra egyéni kötös­ruhák és kosztümök gyönyörű spinekben GOND A TRICOTAGE Régiposta­ utca 7—9. félemelet. I S­IESSEN! 7—14-ig MIVELE msác PARTHSTSGAZAT-nál ! BA­JCSY-ZSILINSZKY-ÚT 13. (Andrássy-út hírr­ek.)

Next