Halászat, 2020 (113. évfolyam, 1-4. szám)
2020-09-01 / 3. szám
A Tisza vízgyűjtőjén élő lápi pocok (Umbra kramen) állományainak felmérése, élőhelyük halalapú ökológiai állapotértékelése Somogyi Dóra A 19. századi vízszabályozási munkálatokat megelőzően jelentős kiterjedésű mocsár- és lápvilág övezte a Tisza vidékét, otthont adva számos lápi halfajunk számára. A lecsapolásokat követően azonban e vizes élőhelyek zöme eltűnt, s velük együtt a bennük rejlő értékes élővilág is jórészt felszámolódott. Az itt élő lápi halfajok, köztük a lápi pocok is a szabályozás során kialakított, mesterséges csatornarendszerekbe húzódtak túlélésük érdekében. Ezen csatornák az élővilág számára nem megfelelő, emberi igényeket kielégítő vízkormányzása azonban gyakorta eredményezi az élőhelyek kiszáradását, így a benne található élőlények pusztulását. A hidrotechnikai beavatkozások (pl. mederkotrás), továbbá a mezőgazdasági területekről érkező kémiai szennyező anyagok, valamint az illegálisan elhelyezett kommunális hulladékok nagymértékben hozzájárulnak a fennmaradt élőhelyek degradálódásához, fragmentálódásához, végső esetben akár teljes eltűnésükhöz is. A lápi póc élőhelyeinek megfogyatkozásán túl nagy problémát jelent még az adventív eredetű inváziós fajok térnyerése, melyek közül az amurgéb (Perccottus glenii) Európa szintjén is a legkiemelkedőbb. Generalista halfajként gyors növekedésének, agresszív magatartásának és széles táplálékspektrumának köszönhetően konkurensévé, de akár predátorává is válhat a lápi fajoknak, legvégső esetben akár azok eltűnését is eredményezheti az adott élőhelyről. Számos szakirodalmi forrás említi az amurgéb és a lápi póc együttes előfordulását egy adott élőhelyről, továbbá beszámolnak a lápi póc állományának eltűnéséről az amurgéb megjelenését követően. Mivel az amurgéb hazánkban elsőként a Tisza vízgyűjtőjén jelent meg, majd azt követően meglehetősen gyorsan elterjedt, így a Tisza mentén élő lápipóc-állományok fennmaradását veszélyezteti a legnagyobb mértékben. Ezen információk ismeretében munkánk során a szakirodalmi adatoknak megfelelően a Tisza vízgyűjtőjének öt biogeográfiai régiójában jelöltük ki mintavételi helyszíneinket. Vizsgálatunkban a fennmaradt pócállományok felmérése mellett az élőhelyük halalapú ökológiai állapotértékelését is elvégeztük, melyekhez a diverzitási indexek mellett (Shannon, Simpson, Berger-Parker) a halalapú állapotminősítési rendszereket (EQI[RF; HMMFI) is alkalmaztuk. Mintavételi stratégiáinkat az EU által javasolt Víz Keretirányelv (EU VKI) halakra vonatkozó protokolljának megfelelően dolgoztuk ki. A mintavételeket legtöbb esetben a vízben gázolva, 150 m-es mintavételi hosszon végeztük, az Öreg-Túr esetében a mintavételi csónakból, 500 m-es mintavételi szakaszon hajtottuk végre. Eredményeink alapján beigazolódni látszik az a feltevés, mely szerint az amurgéb megjelenése a lápi póc eltűnését eredményezheti egy adott területen. A vizsgált mintavételi régiók közül a Felső-Tisza vidékéről, illetve a Bodrogközből nem sikerült igazolnunk a faj jelenlétét, ellentétben az inváziós amurgébbel. A két faj együttes előfordulását tapasztaltuk a Borsodi-Mezőségben, ahol néhány élőhelyen a lápi póc stabil (Hejő-főcsatorna), míg máshol töredékállományát (Rigós) találtuk. A Tápió vidékéről mindössze 2 egyedét sikerült kimutatnunk a fajnak, mely jól tükrözi a Tápió vízrendszerében élő állomány méretének csökkenését. Pozitívumként tapasztaltuk azonban, hogy mintavételeink során nem találkoztunk az amurgéb egyetlen egyedével sem, pedig a 2000-es évek elején már megjelent ott a faj. Vizsgált régióink közül a Bihari-sík bizonyult a legunikálisabbnak a lápipóc-állományok tekintetében. A Berettyó jobb- és baloldali mellékvizein az esetek többségében a faj stabil állományaival találkoztunk, azonban fontos megemlíteni, hogy az idegenhonos amurgéb már a Berettyó bal oldali mellékvizein is megkezdte terjeszkedését, veszélyeztetve az itt élő és még stabilnak tekinthető lápipóc-populációkat. Lápi pocok a szákban (fotó: Somogyi D.) 92 I HALÁSZAT