Hargita, 1968. február (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968-02-23 / 1. szám
Smú Sáfoula SZEMCSÉS ISZMEZEIELI Iskolás koromban sokszor búslakodtam, hogy nem tudok szépen írni. Nálamnál sokkal gyengébb tanulók oly szépen írták le azt is, mit nem tudtak, hogy gyönyörűség volt nézni, én meg, amit tudtam is, olyan csúf ákom-bákoviul, hogy se eleje, se hátulja nem volt. Egyetlen szó volt, ahol az én betűim is megemberelték magukat, valósággal gyöngybetűkké szépültek, felvették az alkalomhoz ülő ünnepi köntösüket, s azt hiszem, még illatoztak is, mint a falu seprett főutcáján virággal a kezükben, karonfogózva végigsétáló leányok. Szülőfalum neve volt ez az egyetlen szó, amit legcsúfabban író koromban is szépen tudtam leírni. Különös örömem telt benne, hogy van egy szó, amit én is szépen írok, s olykor egész oldalakat teleírtam vele: Homoródalmás. Nem tudom, melyik kő alatt kell keresni a dolog titkát, de ezt a szót sohasem írtam csúnyán-Szeretek ide hazamenni, mert akárhányszor megyek, mindig azt kérdezik: No, hazajöttél? És azt is megkérdezik, mennyi időre. Ha azt mondom, két napra, sajnálkozóan megnyúlik az arcuk: „Csak? Hát az elég kicsi“- Ha azt mondom, egy hónapra, felderül az arcuk, s elégedetten bólintnak: „No, az jól Hát akkor még találkozunk, gyertek nálunk...“ S a sajnálkozásuk és az elégedettségük is olyan, mint akik helyettem, az én nevemben sajnálnak engem, mert átérzik, hogy ott, ahol az ember otthon van, milyen kicsi az a két nap, mert itt, ahol az emberek azzal válnak el egymástól, hogy „gyertek nálunk“, ahol nem mennek el egymás mellett egy rideg köszönéssel, hanem mindannyiszor megkérdik attól, aki mellett épp elmennek, hogy „No, jól kapálódik-e?“, „No, félszegben jártál?“ „No, kapuállítás lesz?“ „No, kiálltál?“ •— itt legalább egy hónap kell ahhoz, hogy az ember elégedett legyen az itthonlét mennyiségével. Volt úgy nemegyszer, hogy késő éjjel, váratlanul érkeztem haza. Mindig egy kis aggodalommal »777, de a kapun, mentem hátz udvaron- s halkan kocogni mind az ablakot, felve, oktaldIML megriasztom a Féltté ébredtek mar mcanásr2S&°1 a^ám’ }}0} . gját hallattam elsőül, Fylyikük ébredt hamakangjukban sohasem ti,olt, hanem gyufáért Lröwi:' Hw lj, * “imzala!“ sohasem gondoltak banditára, tolkaim be zárva soha aztírta, még ‘ meg is volt „pattintva , álmukat jó levegővel alud- te és riadalom helyett, hogy istenem, ki az?“, egyből a lángra gyűlt— tanultam, hogy az azo nnami három körön keresztül megy, s letisztul , Akármilyen suttyó legénye voltam, ha jöttem a kaszálóról egy jó nagy szénásszekérrel, koppantva a tehenek orrát, hogy jól „tartsanak“ a lejtőn, ha ilyen komoly-nagyosan jöttem, s jött velem szembe üres szekérrel, a kaszálóra menet, akárki felnőtt, akármlyen korú, tekintélyes felnőtt, mindig az üresszekerű felnőtt volt, aki a tervvel járó legénykét üdvözölte: „Szerencsés hazamenetelt, fiam!“ Ezt is ht tanultam: akárki legyen az, mindig az üresszekerű kell üdvözölje a terűvel járót, mert, mindig az a nagyobb, aki a terűvel jár. Egyszer — első gimnazista voltam —, ahogy ültünk a karácsonyfa-szagú szobában, azt kérdi Mihály bácsi: „No, öcsém, te már felsőbb iskolába jársz, meg tudnád-e nekem mondani, milyen színű az ablak?“... Éreztem, hogy összes eddigi és eljövendő sikeres vizsgáim nem érnek semmit, ha itt most, egy rossz felelettel elbukom: őseim, apám, bátyám, jóeszű, de otthon maradt elemista társaim minden felgyűlt vágya a tanulásra, amit magamban éreztem sűrűsödni, méltatlan edényben van az én koponyámban, ha most nem tudom megmondani, milyen színű az ablak. Kétségbeesetten néztem ki az ablakon a gyönyörű téli világba, a tenyerem izzadt, a szívem fázott. Végre valahogy kimondtam: „Átlátszó“. Mihály bácsi, mintha velem együtt izgult volna, megkönnyebbült: „Jól van, öcsém. Neked érdemes tanulni.“ Megkönnyebbültem én is, jobban, mint bármilyen nehéz vizsga után, de valahogy a felelősség terhe is jobban megnyomott azóta, hogy akármit tanulok, másokért is kell tanuljam, ha világot látok, mások helyett is kell lássam, tudva most már, hogy az ablaknak, amin keresztül nézem, az a színe, hogy átlátszó. És tanultam a játszótársaimtól, akik nem tanulhattak; megtanultam tőlük, hogy ha hitványul, szószegően megtagadom, amit fogadtam, ha visszakérem, amit örökre adtam: „viszaverem" lesz Azóta is nincs olyan baj, amitől jobban félnék, mint ettől, hogy nehogy ,,visszaverem“ legyen. Itt még a baj is olyan, hogy az eső is másképp veri az embert. Nem kell félni vízbe futástól, mert Anikó néni az útról futtában szökik a vízbe, s kihúz, a szemfájásból nem lesz vakság, mert Juta néni tejet fej rá. Mert itt az eső is olyan, hogy bőrig ázhatik az ember, akkor sem tüsszent, mert itt az eső, ha jő, nem északról jő, hanem Várhegy felől, miként a nap sem keleten kel és nem nyugaton nyugszik, hanem Reztető felett és Bérestető felett. Kongresszusról mentem haza, a fővárosból. Hidaspataknál csattant az ég s zúdult a felhőszakadás, futottak az emberek is a földekről, beálltunk egy fa alá, rám is zsákot adtak, hogy tegyem a vállamra, álltunk ott, míg bőrig áztunk, s akkor mintha csak erre vártunk volna, hogy bőrig legyünk ázva, elindultunk a folgatagban hazafelé, cipővel a kezünkben, mezítláb tapicskoltunk, s kacagtuk, hogy jól egybeverte az eső a kongresszust a kapálóval — mintha nem is kongreszszusról, hanem a kapáléból mennék én is haza. Itt még az eső is így ver: akárhonnan jössz, haza úgy gyere, mintha a kapáidból jönnél, s akármerre jársz, úgy járj, mintha kaoa járna a kezedben. Nem is tüsszent tőle az ember. Esik az eső, fekszik a sofőr már egy félórája az autóbusz alatt, csupa sár és olaj, káromkodik, „szedi a szenteket sűrű zajvonalba“, az utasok egy része álldogál, nézi, sajnálja a sofőrt, senki nem szól semmit, nehogy azzal is heccelje, s akkor a részvétteljes csendben megszólal egy almási utas: „Attól, hallják-e, még ma is van, akinek igen jól megyen“A sofőr már a kulcsot vágna hozzá, de aztán mégis muszáj elkacagja magát. Akárhogy letörik itt az ág, egy vékony kéreg mindig marad, ami megtartsa, vigye az éltető nedvet, hogy a letört ág megújuljon, kihajtson. A kifogyhatatlan jókedv, tréfa, humor ez az örökké nedvdús kéreg, a gyökerek és a lomb nedve, táptalaj , és lélegzés, minden törést és heget beforrasztó• Valamikor, tatárveszedelemkor, az egész — hét faluból egyesült — Almás a barlangba menekült, befalazta oda magát, a tatárok hetekig éheztették őket, már hamuból sütöttek keréknyi kenyeret, s azt dugták ki a barlang ablakán (milyen sötét színű lehetett az az ablak!), mint a bőség kétes, kétségbeesett jelét, mint utolsó reményt, mint meghanyatlott erejük utolsó észbeli leleményét, s aztán kijött a barlangból egy elszánt férfi, felmászott túl a sziklacsúcsra, megnézni, ott-e még a tatár kőmezejében, aztán örömében, hogy nem volt ott, már zuhant is alá.De az első, amit a barlangba kiránduló idegennel közölnek a barlangról, nem az, hogy ott hajdan szinte éhenvesztek eleink, s hogy örömében egy alá is zuhant és szörnyethalt, hanem az, hogy „ez egy erősen hosszú barlang, olyan hosszúra benyúlik, hogy Csíkban a kakasszó hallik“. És aztán mennek felbuzdulva a kirándulók, át minden nyaktörő kövön és göbbenőn, át a legszorosabb lyukon, törik magukat a végéig, ott hallgatóznak, várják a csíki kakasszót, nem hallják, jönnek vissza csalódottan s reklamálják, hogy nem volt semmi kakasszó, nem is hallik Csíkban a kakasszó. „Hogyhogy nem hallik? — mondja az almási megütközve, hogy ilyen lehetetlenséget hogy lehet állítani. — Azt a- akarják mondani, hogy ott, Csíkban a kakasszó nem hallik?“ Ez a „kakasszó“, ez olyan kéreg, hogy a hamuból is keréknyi kenyeret süt, s egymaga elűz egy egész tatár tábort kömezejéből. Pedig csak annyi az egész, hogy akár Tatárországban, akár Csíkban, akárhol ha kukorékol a kakas, az hallik. És így kifogyhatatlan, mint a víz folyása, amit itt tanulni lehet. És menni kell haza, akár éjjel, akár esőben, mert az ajtó nyitva, a gyufa lobban, a zsákot rád terítik, tejet fejnek a szemedbe, hogy átlátszóbbnak lásd az ablakot, s ha terűvel vagy, előre mondják: „Szerencsés hazamenetek!“ Talán ezalatt a kő alatt fekszik a titok, hogy van egy szó, amit mindig csak szépen lehetett írni. Új várost avattak az elmúlt évben megyénk területén — Balánbányát. Egészen fiatal, serdülőkorú mint város, mint település azonban régi. Igaz, hogy a század elején még csak hatvan háza volt, s miként a régi krónika sárguló lapjai tanúsítják „... 68 férfi, 21 nő és 32 gyermek lakott itt. Egy férfi átlagos heti bére 60 pénzek, egy női 40, egy gyermeké (!) 30 pénzek...” rögzítette annak idején a „korrekt” krónikás, de meg is elégedett ennek a feljegyzésével. Talán éppen ez késztet arra most, Cristi Marin, elvtárssal, a korszerű bányaüzem mérnök-igazgatójával beszélgetve, hogy ne csak az oly sokatmondó jelen ismertetésére kérjem, de segítségül hívjam a távolabbi múlt felidézésében is. Hisz régóta őrzik itt kincseiket a környező hegyek, de az általuk keresett ,,pénzek” a betevő falatot is alig biztosították a telep lakóinak. — Valóban régen, már az 1600- as években felfedezték Balánbánya rezét, de kiaknázása tulajdonképpen 1830 körül kezdődött meg, s attól kezdve vált e vidék a jellegzetes kizsákmányoló törekvések színhelyévé. Először egy francia érdekeltség bérelte, majd osztrák cégek váltogatták egymást. Adták vették, mint az elnyit gúnyát. Balánbánya akkor csak arra szolgált, hogy minél több hasznot hajtson a tőkéseknek. Olykor évekre bezárták a bányát a kereslet és kínálat törvényeihez igazodva. _Mikortól számítható, mérnök elvtárs, a bánya újjáéledése, a telep fellendülése? — A népi hatalom, hatalmas anyagi áldozatok árán, 1950-ben kezdte meg a bánya — e kincseket rejtő, de már-már halódó óriás újraélesztését. S azóta az üzem biztos megélhetést, egyre jobb keresetet nyújt Maroshéviz, Gyergyó és,Csík lakosságának. E vidékekről pia már mintegy háromezer munkás dolgozik itt, románok, székelyek — s az átlagos havi kereset eléri az 1.700 lejt. S a jelek szerint ugyancsak azóta mérhetik itt hónapokkal az évszázadokat, hiszen az elmúlt 17 esztendő alatt gyorsabb ütemben fejlődött ez a helység, mint az alapításától számított három és fél, század alatt!? — Igen, ezalatt folytt várossá a hajdani település. Modern blokksorok foglalták el az egykori viskók helyét, műút épült a vasúttól a városig. A fejlődés ütemére jellemző, hogy csupán az utóbbi hét esztendő alatt több mint 900 lakrész épült a bányászcsaládoknak, 750 személyes otthon a nőtleneknek, 900 személyes étkezde, 400 férőhelyes művelődési ház, nyolcosztályos iskola... íme, egy egyszerű felsorolás is mily megkapó képét tárja elénk egy fiatal város rohamos fejlődésének. Ám döntő tényezője mindennek mégis az anyagi alap, a bánya termelésének fejlődése. — ... Ma, több mint ötvenszer annyi tonna ércet hoznak felszínre 24 óra alatt, mint 1950-ben. És szocialista államunk több száz millió lejes beruházása révén ez a mennyiség is megkétszereződik 1970-ig. Mennyi humánus gondoskodást, szorgalmat és áldozatot foglal magába a termelés 1950-hez viszonyított százszoros megnövelése* * szinte nehéz azt a riporternek szavakkal híven kifejezni. Az olvasó képzeletére bizza hát, gondolatsort indító tényként... Ámde a további kilátások, a még távolabbi jövő távlatai őt sem hagyják nyugton, mintegy záró kérdésre késztetik: — Milyenek a tartalékok, vajon nem fogy-e ki a balánbányai érc? A riporter naiv aggódása, avagy a biztos jövő tudata derűs mosolyt csal Cristi Marin elvtárs arcára, amikor válaszol: — Szocialista államunk további 1.700 lakosztályt, bányászati iskolaközpontot, 16 tantermes líceumot építteti Balánbányán, 1980-ig. Vannak tehát még tartalékok és akad munkalehetőség Hargita megye lakosai számára. Hévíztől és Gyergyótól. — Csikig és Udvarhelyig ... Aki szereti a munkát és ezt a szép mesterséget, az talál tehát munkalehetőséget, megalapozhatja itt a maga és családja jólétét. Mert mérhetetlen kincseket őriznek még e hegyek, s örömteli feladat a mai krónikásnak számbavenni azokat, immár úgy, mint a szélesre táruló jövő,, az egyre gyarapodó jólét biztos anyagi bázisát. ZÖLD LAJOS Balánbánya jövője... Legszívesebben gyergyói kenyérről beszélnék. Csak óvakodásom tart vissza a merészebb megfogalmazástól. Nehogy részrehajlással, túlzott szülőitáj-rajongással vádoljanak. Aztán arra is gondolok: immár fogalommá vált az olyan szókapcsolat mint pécskai kenyér, aradi kenyér, nagyszentmiklósi zsemlye. Ha az ember rájuk gondol, zamatját, izét máris szájában érzi, fogai halkan öszszekoccannak... Nem ilyen messzi földön híresség a gyergyói pékek napi áldása. Bár... a négykilós félbarna már itt is fogalom. Marosvásárhelyre is rendeltek belőle. Igaz, nem tonnaszámra, s nem is vagon tételben, inkább táskába dugva, szatyorba szorítva, kendőbe csavarva, mint a madárlátta kenyeret volt szokás hazavinni. Gyergyó kenyere! Végülis e mellett döntöttem. Igaz, a helyi kenyéripari vállalat vezetői sehogy sem fogadják el ezt a megnevezést. Ugyanis Marosfőtől Dadáig, Borszéktől a Bucsin-tetőig a vállalat termékének napi tonnáit majszolták az emberek. Pontosabban szólva: a napi 55 tonna kenyeret és péksüteményt. S nem is csak itt sütötték ezt a roppant mennyiséget, hanem Borszéken, Maroshévizen, Gyergyószentmiklós régi és új pékségében. 1981 óta három sütőipari egységet fogott össze a gyergyói vállalat. És nem is akárhogyan! De hadd bizonyítsanak a tények, a számok. Az alakulás évében már 40.000 lejes jövedelemmel zárták az első tizenkét hónapot. 1964-ben közel 2.000.000 nyereségnél tartottak. Az idén még több mint kétmillióval számolnak. Vagy: termelési tervüket 1967-ben közel négymillió lej értékű sütőipari termékkel tetőzték. Az ország 67 szakvállalata közül az ötödik helyre kerültek. Tervtúlteljesítésben csak négy egység előzte meg. A munkatermelékenységi mutatószámok is csak négy testvérvállalatnál alakultak kedvezőbben. Elsőséget, rangot jelentett mindez. A minisztériumban, s a felettes gazdasági irányító szerveknél épp ezért járt ki nekik a respektus, az elismerő, dicsérő szó. És ennek kísérő jelensége az anyagi támogatás. Az elmúlt 5-6 évben ötmillió lej beruházási alapot és közel fél millió főjavítási előirányzatot jelentett ez a támogatás. Ebből a pénzből épült fel a gyergyószentmiklósi emeletes új pékség, ebből az összegből modernizálták a maroshévizi egységet. De a „modernizálás“ nem is a legtalálóbb megnevezés, ez esetben, mert kis földkemence volt a régi pékség, napi teljesítménye alig érte el az 1500 kilót. Az új, a korszerűsített egységnek meg 21 tonna a napi teljesítő képessége. A régi tehát inkább csak szimbólum, ott voltak a műhelyek, régebben is ott sütötték a kenyeret... Ferenczi István vállalat igazgató szerint: • Az Élelmiszeripari Minisztérium csak úgy ontotta nekünk a pénzt... Öröm ilyesmiről hallani. Nem sajnálják a milliókat, nem garasoskodnak. Milliókban kalkulálják a további előrehaladást. Persze ehhez hozzá kell tennünk: az illetékesek tudták, hogy jó kezekbe kerül a pénz, értő kezek gazdálkodnak majd vele. Én a milliókat, a nehéz százezreket már épület formában, új korszerű gépek képében ismertem meg, amikor már úgy ment minden, mint a karikacsapás... Jól felszerelt, korszerű egységrészekké váltak a milliók. S nem is a korszerűség ragadott meg elsősorban. Hasonló berendezéseket és építkezési megoldásokat Tordán, Nagyváradon, Kolozsváron és másutt is láttam. Talán még különbeket is. Gyergyóban, Maroshévizen, Borszéken a rendezettség és rend, meg a patikai tisztaság kapott meg. Mintha gombnyomásra történne minden. Még Borszéken is, ahol kisebbek a helyiségek, ahol minden szögeletnek és tenyérnyi helyiségnek különös rendeltetése van. A nagyfokú szervezettségben látom én a vállalat eredményeinek titkát. S a közel 150 alkalmazott, szakember, közirányító személyzet odaadásában, munkaszeretetében. Mi több önfeláldozásról is beszélhetünk. Kis érdekes történet ennek tanuságtétele. Múlt év decemberében a helyi Villamossági Vállalat se szó se beszéd, megszakítja az áramszolgáltatást. Az inzsektor persze, nyomban megáll, de a motorina egyenletesen folydogál. Este 7 óra van. A porlasztás megszűnik, de a kazánban egyre több a hajtóanyag. A robbanás minden percben bekövetkezhet, szikrát kaphat a tartály is, porrá éghet az egész helyiség. Az igazgató épp a pékség felé tart. Szokásos esti körülnézésre készül. Kétségbeesetten rohannak feléje... Na most, mi lesz? Mentés! Elzárja a motorina tartály biztonsági csapját, kikapcsolja a motorokat... a kazánrobbanást már nem kerülhetik el, de a nagy bajtól, a tűz és robbanás tovább terjedésétől csak megmenti a pékséget. Illetve, megmentik, mert aki ott van, mind segít, rohan, azt teszi, amit szíve és józan belátása szerint tennie kell. Égési sebek a kezeken és az arcon... Oda se neki! Ezen majd segítenek a jó gyergyói orvosok, fő, hogy a veszély elmúlt. Ferenczi István szerényen csak százezrek megmentéséről beszél. Én nem akarom fennebb kerekíteni az összeget, csak a helytállás szót húznám alá. Mert ezentúl a vállalat 46 féle sütőipari termékének új ízt, zamatot ad a munkás-helytállás. Mintegy kovászként a tésztába gyúrva, dagasztva. Gyergyói kenyér... Gyergyó kenyere... Mindegy, bárhogy nevezzük, ízletes, kellemes ízű. Jó élesztővel, jó kovásszal készül... KOLOZSI MÁRTON GYERGYÓ KENYERE Lebontották Székelykeresztúr főterén az autóbusz állomást, Loto-Pronosport üzletet és raktárakat magába foglaló régi, földszintes házat. A helyén, már ősszel, kétemeletes épület áll majd, üzletekkel és munkatermekkel. Női és férfi fodrászata, kozmetikája, rendelésre dolgozó férfi és női szabósága, kötődője, cipész és fényképész műterme lesz itt a Trrakvés kisipari termelőszövetkezetnek. Az egymillió lej értékű új épület átadásakor felszabaduló nyolc műhelyhelyiséget, átadják majd a fogyasztási szövetkezetnek. T——O---- A hét áru-újdonságai A hét áru-újdonságai címmel megjelenő rovatunkban tájékoztatjuk lapunk olvasóit az üzletekbe érkező legfrissebb árucikkekről. Segíteni akarunk ezzel a vásárlásban és az új árak népszerűsítésében is. A hét áru-újdonságai között a konfekciós üzletek kétrészes, pasztellszínű, importszövetből készült női ruháit említjük elsősorban. Érkeztek ugyanakkor modern szabású, lomos szövetből varrt, világos színű, női tavaszi kabátok. A férfiaknak, ha kissé későn is, a szezon végére megérkeztek a sokat keresett irhabundák. • A Csíkszeredai kisipari termelőszövetkezet népi mintájú, gyapjúból szőtt futószőnyegeket hozott forgalomba. Színösszeállításuk, igényes kivitelezésük jóízlésről és hozzáértésről tanúskodik. • A vas- és vegyiáru üzletek Menajul típusú zománcozott főzőkályhákat hoztak forgalomba. Néhány nap múlva érkeznek Vesta és Gutin típusú, ugyancsak zománcozott főzőkályhák is. • A befejezett átalakítás, modernizálás után szombaton nyitja meg ajtóit a Csíkszeredai nagyvendéglő. Úgy értesültünk, hogy ez alkalommal különleges ételkészítményekkel lepik meg a vendégeket. • Nevető Dekameron • Nevető Dekameron • Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy március 1. kezdettel lapunk naponként humoros írásokat közöl a hazai- és világirodalom klasszikus és jelenkori legnevesebb íróitól. KÖVESSE FIGYELEMMEL A HARGITA MÁRCIUSI LAPSZÁMAIT! Felvételünk az egyik legkorszerűbb mében, a Galócási k Komplexumban készült. A Gyergyói- és Kelemen havasok erdőségétől hosszú az út a gyárudvarig, de a korszer üzemben annál hamarab lesz a fából még értékesebb, igen keresett kész Kányádi Sándor : Ballago Süt a hold, süt a hold süti a forgácsot, karjukra vett fejszével ballagnak az ácsok. — Aranyeste. — Színarany. — Gyönyörű egy este. — Ennél a holdvilágnál olvasni lehetne. — Azt lehetne. — Lehetne. — Még írni is lehetne, pedig oda fény kell. — Már az igaz lehetne, de még milyen szépen. — Jóéjszakát. — Jóccakát. — Azt írják, hogy sivatag, még bokor sincs rajta. — Kenyér nélkül maradna ott a magunkfajta. — Jóéjszakát. — Jóccakát. — Sokat összeírnak. — Még a végén lelövik. — Hát, ha úgy találják. — Annak is csak a szegényember látja kárát. — Jóéjszakát. — Jóccakát. — Pompásan világít. — Rég nem láttam ilyennek. — A pásztor is látszik. — Jól igen s a bokor is. — A kapca is. — Mintha. — Jóéjszakát. — Neked is. — Csodálatos. — Tiszta. Kapu csattan, megrezzen az eperfa lombja, ezüst fejszék ballagnak a színarany holdra. HARGITA * mm* ELŐTÖRTÉNELEM Múzeumi körúton Csíkban, Gyergyóban, Székelyudvarhelyen Ismerős, csodálatosan szép tájak: „erdők, völgyek, szűk ligetek“, ám közöttük szabályos, kerekded medencék — nem is csoda, hogy emberek, népek ősrégi idők óta olyan szívesen telepedtek meg itt. Míg Csíkszeredából Székelyudvarhely felé visz az autóbusz, mi sem könnyebb, mint engedni a fantázia játékának és gondolatban kihelyezni a tájba, sőt vissza „az idők kezdetéig“, innen pedig a legközelebbi jelenig mindazt, amiről egy múzeum kiállított tárgyai beszélnek... Aki járt valaha a Csíkszeredai múzeumban, mindjárt megérti, hogy miért kezdem ilyen messzi időktől. De aki nem járt, talán az is hallott már róla, mennyi új és jelentős felfedezést köszönhet a régészet, a történelemtudomány ennek a nem is nagy, nem is régi múzeumnak, amelynek tíz-egypár szobáját, de folyosóit és raktárhelyiségeit is gazdag és értékes leletekkel, szerzeményekkel gyarapította — jórészt az utóbbi tizenöt év folyamán — a kutatókedv. János Pál múzeumigazgató és Kovács Dénes muzeológus dicséretes munkája. Az első érdekes esemény, amely a régészeti kutatásnak ilyen lendületet adott és az Akadémia, majd a külföld figyelmét is felhívta a kisszeredai múzeumra. 1953-ban történt. A csikszentkirályi kőbányában ekkor került felszínre az a roppant értékes ezüstkincs-lelet, amelynek darabjai ma ott láthatók a múzeumban s már régen bekerültek a szakirodalomba is. A görög-szkíta-dák kultúra emlékei közül az ásatások erről a vidékről addig csak pénzleleteket hoztak felszínre, a csikszentkirályi kincs tizenöt ezüstkupából, két karperecből, két fibulából és pénzérmékből áll. Itt, ahol a Hargita borvizet töltik, indultak meg tehát az első ásatások és hovatovább mind meglepőbb eredményekhez vezettek: egymás fölötti rétegekben a neolitikumtól kezdve valamennyi kultúra nyomai megtalálhatók a csíki medencében. Szereda környékének alapos átkutatása után gazdag zsinórdíszes kerámia-telep bukkant felszínre a neolitikumból, valamint bronzkori kerámia. Dák településeket több helyen is találtak: a zsögödi szoros bejáratánál, fentebb az Olt mentén, a bogáti vártetőn, a Hargita csúcsán és a Pogány-várnál. A települések, ahonnan a múzeum vas, ezüst, kerámia leletei kikerültek. Köröskörül helyezkednek el a hegyek lábánál, néhol megszakadnak, néhol kilométernyi hosszúak, és általában az jellemző rájuk, hogy a különböző korszakok nem igen jelentkeznek elszigetelten, hanem keverednek egész Csik területén. A múzeum legértékesebb kincsei közé tartoznak a csíkszentgyörgyi erősdi típusú festett (fekete-fehérpiros) kerámia-telep darabjai, érdekes női és állat-szobrocskákkal és edényleletekkel. Itt van azután, a középkor is, sokféle cserépmaradvánnyal, majd közelebbi századok következnek gyönyörű rég tányérokkal, bokályokkal, kályhacsempékkel — egészen Csíkdánfalva messzeföldön híres fekete kerámiájának mai legszebb darabjaiig. Hétezer év kultúrájáról beszélnek a cserepek... De a muzeológusnak még az Olt teraszáig sem kell elmennie hogy szóra bírja a múltat. A város közepén ott állnak az 1623- ban épült Mikó-vár még alig-alig feltárt maradványai, amelyekhez a székelység történetének talán legdrámaibb emlékei fűződnek — ebben a pillanatban pedig a Csíkszeredai múzeum legszebb tervei, Hídvégi Mikó Ferenc, Csík főkapitánya építtette a várat (emlékirataiban részletesen beszél is róla), amely nem egészen másfél évszázad múlva, a mádéfalvi veszedelem idején a jogaik védelmére felkelt székely parasztok kegyetlen börtöne lett. Akkori formájában (Ali basa 1659-es erdélyi betörése és a vár felégetése utáni Mikó-várát császáriak építették fel újra 1725-ben, úgyhogy az alaprajzot viszonylag könnyű volt bécsi levéltárakban felkutatni. S ha majd a Mikó-várat a tervrajzok alapján eredeti formájában helyre is állítják, Csíkszereda rendkívül értékes műemlék-