Háromszék, 1998. november (10. évfolyam, 2487-2511. szám)

1998-11-03 / 2488. szám

PETŐFI SÁNDOR Csokonai Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jóbarátai. Kilódul egyszer Debrecenből, S a jóbarát előtt megáll, S: ihatnám, pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. „No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pincémben. Ottan nem egy hordó bor áll.” Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. „Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap, Amint egy hordóból dugaszt kikap: „Szaladj csapért! ott fönn felejtem; Szaladj öcsém, de meg ne állj!” És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály. A sikra tette tenyerét a pap. Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: „De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba’ marad az a Csokonai Vitéz Mihály?” Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), Fölmen a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot a Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba m­égyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt, Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. Csokonai és Bessenyei Bihar vármegyében járva Csokonai Vitéz Mihály, eszébe jutott, hogy illenék meglátogatni Bessenyei Györgyöt, az érdemes öreg írót, ki már pusztakovácsi birtokán nyugalomban élte öreg napjait. A gyalogszerrel utazó költőnek jókora vargabetűt kellett csinálnia, hogy eljus­son a babéros aggastyán­hoz. Már fél nap talpalt, és aggódni kezdett, hátha el is tévedt. A félreeső úton nem járt senki, akitől kér­dezősködhetett volna. Végre felbukkant egy parasztbundás öregember: — No, csakhogy van útmutató! — gondolja magában Csokonai. És rákiált az atyafira, még­pedig versben, mert a költőnek mindig versen jár az esze: — Hallja-e kend, bácsi, messze van-e Pusztako­vácsi? A bundás ember meg legott visszavág neki: — Menjen az úr sza­porán, még ma eléri ko­rán. Csokonai elálmélkodik a hevenyébe verselő pa­raszton, de csakhamar ki­találja, ki lehet a bundás öreg. — Bessenyei! — kiált­ja örvendve, és lekapja a süvegét. — Te meg, öcsém, nem lehetsz más, csak Csokonai Vitéz Mihály! — felel az öreg, és ölelésre tárja kar­ját. Benedek Elek 1998. NOVEMBER 3. Debrecenben mindenki doktor Csokonai Vitéz Mihály, a híres költő és Budai Ézsaiás, a nagy tudós között egyszer, barátságos be­szélgetésben, az a kérdés is szóba került, vajon micso­da mesterember van Debrecenben legtöbb. Alkalmasint csizmadia, tímár vagy csapó — vélekedett a professzor. Csokonai elmosolyodott: — Hát én tudom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor. — Ugyan ne szóljon, édes öcsémuram! —mondotta a tudós professzor. — Hova gondol? Hiszen egész Debrecenben nincsen több hat orvosdoktornál meg tizenöt kirurgusnál! — Márpedig én csak azt vallom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor, és ha a nagytiszteletű úr nem átallja, hát fogadjunk tíz font jó verpeléti dohányba, hogy nekem van igazam. Budai Ézsaiás nevetve tartotta oda a tenyerét: — Hát fogadjunk, öcsémuram, már csak azért is, mert egy kis jó dohány mindig elkél a magamfajta szegény embernek. — Holnap délben bebizonyítom a nagytiszteletű professzor úrnak, hogy nekem van igazam — mondot­ta Csokonai és elbúcsúzott a jeles tudóstól. Másnap reggel jó Vitéz Mihály bekötötte az orcáját fehér kendővel, mint akinek a foga fáj, és elindult a piac felé. Alig tette ki a lábát a házból, szemközt megy vele nemes Bisothka uram, a gubásmester, és az az első szava, hogy: — A foga fáj a ténsúrnak? Meleg hamut rá, nem segít egyéb. Csokonai szépen megköszönte a jó tanácsot, és Bisothka uram nevével együtt beleírta a könyvecskéjébe. Alig megy tizenöt lépést, találkozik egy öreg diákkal, aki már messziről kiáltja: — Hideget rá, Miska, hideget! Tapasztalásból tu­dom, mert nekem is sok bajom volt a fogammal. Vitéz Mihály ezt is szépen megköszönte, és ugyan­csak beleírta a könyvecskéjébe. Míg kiért a piacra, legalábbis húsz minden rendű jó emberre akadt, aki kérés nélkül is legott ajánlott valamit a fogfájás ellen. De a piacon kezdődött csak igazán az ajánl­­gatás. A sok jó kofaasszony körülvette Csokonai Vitéz Mihályt, és szapora nyelvük forgott, mint a kereplő: — Zsálya használ arról, nemzetes uram! — De már csak jobb a kőrisbogár! — Székfaolaj kell arra, Vitéz uram! — De bizony fodormentaolaj! — Majoránnaolaj! — Hallgasson kendtek, Sári néni! A fogfájásnak csak egy orvossága van: fekete kutya szőre, égett borba főve! — No, én meg azt mondom, hogy a gőzölés használ­ így és még százféleképpen beszéltek a jó kofa­asszonyok, és Csokonai mindent feljegyzett, a tanács­adók nevével egyben. Mikor aztán a főbíró, a fiskus, a nótárius meg még vagy ötven úri­ember is elmondta, miképp szabadulhat meg az ember a fogfájástól, szembemegy a költővel nagytiszteletű Budai Ézsaiás professzor uram, és ráteszi a kezét Vitéz Mihály vállára: — A foga bomlik öcsémuramnak? Nohát, én csak annyit mondok, hogy az ellen csak egy jó orvosság van: a borbély hideg vasa. Csokonai ezt is följegyezte, aztán átadta a könyvecs­két az érdemes tudósnak: — Nagytiszteletű urammal együtt éppen százhetven­­kilenc doktorom akadt ma reggel, és ha akarnám, lenne még ezer is. Mert Debrecenben mindenki doktor. Kérem hát azt a tíz font jó verpelétit. Azzal leoldozta képéről a kendőt. — Nagy lurkó vagy, öcsém, de igazad van — mon­dotta nevetve Budai Ézsaiás —, csak legyen elég bör­­böncéd, küldöm a dohányt, éspedig húsz fontot, mert megéri a tanulság, hogy milyen tudákos állat az ember! Tóth Béla A könyv útja Honfoglaló őseink ismerték a betűvetést. Messzi útjukról hozták az új hazába a magyar rovásírást. Érdekessége, hogy az ékírás egyik késői változatának tartják a kutatók. Rovásírásunk legtovább a széke­lyeknél maradt fenn. Vagy négyszáz éve még használták. Jeleit rendszerint négy­szögletűre faragott botral 465 éve jelent meg az első magyar nyelvű könyv rójták, jobbról balra ha­ladva. A magyar könyv története azonban csak az országala­pító István király uralkodásával kezdődik. Az első kódexeket hittérítő papok hozzák az országba, de hamarosan a hazai kolostorokban is készülnek könyvek. A magyar királyság első századából­ 204 kódexünkről tudunk, ami ebben a korban nem kevés. Nemzeti királyaink pártolták a könyvmásolást. Nagy Lajos 1370 táján kislánya részére készíttette a magyarok történetéről szóló Képes Krónikát. Joggal tartják legszebb kódexünknek. Uralkodóink közül a legnagyobb könyvgyűjtő Má­tyás király volt. Könyvtára, a Corvina abban a korban a világ leghíresebb gyűjteménye. Köteteinek számát a tudósok ma 2500-ra becsülik... A könyvmásolók alig győzték a munkát, hiába alakult egyre több világi másolóműhely, ahol hivatásos mes­terek körmölték a kéziratokat. Színre lépett a könyv­kiadó és -kereskedő. Ám ez sem segített a bajon. A tudósok gyakran bosszankodtak a másolási hibák mi­att, vagy mert a számukra legfontosabb munkákat nem tudták megsze­rezni. A polgárok és a diákok drágállották a kézzel írt könyveket. Ki kellett találni valamit! Hess András 1472 ta­vaszán érkezett Budára. Pártfogója, Mátyás király nem sajnálta a pénzt, de a sür­gető szót se mérte szűken. Alig egy éve élt Budán a mester, mikor elkészítette az első Magyarországon nyomtatott könyvet, a latin nyelvű Budai Krónikát. Hess András rövid ideig élt nálunk. Távozása után hatvan évig nem volt hazánkban nyomda. Ha volt , eltűnt még az emléke is. Az első magyar nyelvű könyv 1533-ban, külföldön jelent meg. De ekkor már Magyarország nagy részén török az úr, a szó pedig a fegyvereké. Az oldalt szerkesztette: Mészöly József Megay László. HÁROMSZÉK

Next