Háromszék, 2005. január (17. évfolyam, 4357-4380. szám)
2005-01-27 / 4377. szám
6 Móricz Zsigmondi Csokonainak emberi s költői jelleme csupa kedves és népszerű vonásokból volt szőve. Derűs, sokszor éppen túlcsapongó, férfias jókedve a férfinép kedvencévé, mélységes és ártatlan, gyakran szinte bájos érzelmessége a nők ideáljává kellett volna hogy tegyék. Üde, egészséges költészete, nemes, fenn szárnyaló lelke és pompás verselésű nyelvezete mind arra a következtetésre vezetnek, hogy nálánál senki sem lehetett volna nagyobb sikerű úttörője abban a korban az irodalomnak. S nem is olyan jelenség, aki mellett bárki is közönyösen tudjon elhaladni. Nem lehet meg nem látni, nem lehet kikerülni, nem is igyekszik rá senki, mert érdeklődést ébreszt sokoldalú kedves egyéniségének valamely vonásával. S Csokonai korának hű fia, és mégis korát századokkal megelőző szellem. Ezért versei közt tömérdek van, amelyek annak a kornak sablonja szerint készültek remekbe, s csak kevesen vannak, amelyek minden idők ízlése szerint is pompásak. De hiszen annál jobban kellett volna öt korának szeretnie. Éppen azzal szoktak sok nagy költőt igazolni kora közönyösségével szemben, hogy nem érthette meg őt az a nép. Szóval Csokonai, úgy látszik, mintha arra lett volna teremtve, hogy az egész közönség szeretetét megnyerje, a legkisebbektől a legnagyobbakig. És hajh, Csokonai Vitéz Mihály a sorstól, az élettől összetörve, árván, szegényen, bukott emberként és legcsekélyebb ismerés nélkül, alamizsnapénzből áttengődött kínlódás után lehelte ki sokat szenvedett lelkét 1805. január 28-án, harminckét éves korában. Magához vette az, aki e földre bocsátotta, éppen oly szegény gyermekként, mint ahogy ideadta, ugyanannak az anyának fájdalmas öléből, akinek örömre küldte volt... Tehetsége teljesen egyedül állott, sem égen, sem földön nem látott magához hasonló társat. Olyan célokért küzdött, amelyeket rajta kívül senki sem ismert, s szegénysége, szabadság utáni vágya, teljesen bizonytalan élete állandó nyugtalanságban, örökös izgalomban tartották, úgyhogy jóformán sohasem tudott biztos nézőpontot találni, amelyből vizsgálhassa az életet s a maga problémáit. Nem volt segítségére a kultúra céljaiban, sőt, neki épp az volt a szerepe, hogy a meglevő, elvénhedt, megavasodott kultúrát újjáalakítsa, felfrissítse, vagy legalább fölkavarja. Jóformán ösztönére, ízlésére s arra a belső titkos intuícióra volt utalva, amely öntudatlanul vezeti a nagy szíveket az igazság felé. Ez az ösztönszerű törekvés a jóra jellemzi egész életét. Küzdött megalkuvás nélkül, nagy céljairól le nem mondva, a legrémítőbb körülmények között el nem csüggedve. Mert ez az egy halála napjáig egyformán tüzelte: a költészet után való rajongás. Micsoda szörnyű küzdelem is volt ez. A kor, a nép, amilyen értetlenül nézte ezt a nagy lelket, aki bámulatos szívóssággal igyekezett összetörni magát az élet akadályain, a szegény költő éppolyan vakon haladt a maga céljai után, s nem értette a népet, mely oly sok apró jó tulajdonsága mellett a legteljesebb szellemi sötétségben élt őmellette. Kora nem értette meg őt, ő nem értette meg korát. Nem is annyira harcoltak egymás ellen, mint inkább mindenik ment a maga útján, s az erősebb összetörte a gyöngét, a tömeg az egyet. Micsoda szomorúság belátni ennek a nagy költőnek tragikus sorsába. Nálánál több lelki kincset senki sem kapott íróink közül. A költészetnek mindhárom ágában egyformán gazdag volt: a lírában, az epikában, a drámában. Legnagyobb sikert a lírában ért el, itt lehetett legkönnyebben megtalálni apró, igaz kifejezését érzéseinek. Az eposz szélesebb, nyugalmasabb birodalmában már nem lehetett olyan úrrá, de itt is jókora és pompás területet hódított meg. A drámában, melynek világa csaknem teljesen ismeretlen volt előtte céljaival, külső-belső törvényeivel, itt legkisebb értékű a működése. De olyan rátermettség, olyan erő, olyan kiváló szellem sugárzik ki e nemű kísérleteiből felénk, hogy a magyar dráma legelső igazi művelője gyanánt kell elismernünk ezekben a tanult szerkezet híján levő vígjátékaiban. Hiszen ha valahol, ott volt a legjobban ösztönére utalva, dalt, épeszt a régi korból kitűnőeket is ismert mintájául, de igazi színpadi előadást egész életében sem látott. S ilyen tehetséggel mi lett Csokonaiból! Egy ki nem fejlődött nagy költő, aki megírott műveinek legnagyobb tömegében ott küzd és ott botorkál a sablonos verselés nyűgében, de igaz és hatalmas érzelmeinek hatása alatt igaz költővé fejlődik. Költővé, aki felségesen őszinte, igaz, egyszerű, fenn szárnyaló, nemes és kedves. Akit olvasni gyönyörűség, akivel az érzelem és képzelet magasságaiba emelkedni boldogság. (1905) (Csokonai Vitéz Mihály halála századik évfordulóján, részletek) 200 éve született Csokonai Vitéz Mihály Ady Endre. Meghalt 1805. januárjának huszonnyolcadik napján ifjan és elsorvadottan. Szülő Debrecenje holnap emlékszik meg arról,, hogy száz éve immár az ő fia távozásának, aki olyan haszontalan ember volt, hogy skribának sem kellett sehol. Mikor anno akkor szobrot kapott Debrecenben, nyilván akadt még Debrecenben derék cívis családapa, ki fölfohászkodott: — Borzasztó eset. Erre fogok esetleg jönni az én jó erkölcsű fiammal. A fiú kíváncsi lesz, kié ez a szobor. Hogy élt ez az ember, aki ilyen szép szobrot kapott? Jó iskolásgyermek volt-e? Köszönt minden embernek? Engedelmes volt-e és szerény? Jó magaviseletül? Mi lett aztán belőle? Szenátor?.. Mit fogok a fiúnak mondani? Ami megítélés lenni nem akar. Francia apa is akadt már ilyen. Aki például éppen ezen indokok folytán tiltakozott az ellen, hogy Musset szobra helyet kapjon Moliére házában. A prüdéria már magasabb rendű kultúrállapot jele. A prüdéria nem ostobaság és nem vaskalaposság. Főképpen nem civilizálatlanság. És nem kultúraiszony. Szegény Vitéznek nem a prüdériával volt a legtöbb baja. (...) Ő volt tudniillik akkor a legeurópaibb ember ebben az országban. Amit Taine valahogy, ha jól emlékszünk, az agyvelő sejtjeinek lázas fölpattanásairól mond, őnála járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar líra... Nem csinálunk titkot belőle, sohase tudnak kibékíteni bennünket az olyan ünnepek, milyen a debreceni. Lehet-e jóvá tenni, amit Csokonai szenvedett... De biztosítva vagyunk, hogy éppen Debrecenben, ha most a XX. század Csokonaija születne meg, a féktelen, új költőzseni, kegyesebbek és megértőbbek volnának hozzá az emberek, mint néhai Vitéz Mihályhoz. Pihenj, szegény vagyunk. Te ezekről nem sejtesz semmit. Azt írtad volt, hogy írsz a XX. század neveltjeinek. Tudja Isten, ha ma élnél, nem menekülnél-e ma is a csikóbőrös kulacshoz, melytől a gondok csúcsainak. Lilla Petrarkája, magyar lélek nagy jelensége. Csokonai Vitéz Mihály, százéves halottunk, mégiscsak be szép volna azért, ha látnád, hogy egy kicsit mégis hajnalodik, s szülő Debrecened holnapi nagy ünnepét nagyon megbámulnád... (1905) Ady Endre Csokonai Vitéz Mihály című írásából, érezzük legjobban a magyar költők közül. A nagyképű írástudók akkoriban javították és rontották a nyelvet. Ő dalolt, s mert lelke rengeteg, gazdag és sokszínű volt: feszítgette, edzette, pótolta, díszítette, nétette szegény magyar nyelvének bomba és szűk kereteit. És vált természetesen a legpompásabb nyelvújítóvá, kinek emléke előtt hálával kell leborulnunk mindannyiunknak, akik gondolatainkat, érzéseinket magyar szavakba öltöztetjük. És boldogan és szerencsésen: már ünnepi ruháink is vannak. Petőfi fenomén volt. A dal első magyar zsenije Csokonai. Ha a petőfisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz Ferenczy István: Csokonai Vitéz Mihály IRODALOM Magyar! Hajnal hasad! Vigadj, magyar haza! S meg ne tagadd tömött javaidtól azt a valódi örömöt, Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra, Az egész országban harsogó vivátra. Vége van már, vége a hajdani gyásznak, Lehasadoztak már a fekete vásznak, Melyeket a fényes világosság előtt A hajdani idők mostohás keze szőtt. Az eltépett gyásznak rongyainál fogva Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva Setét völgyeinkre sugárit ereszti, Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti. Biztatja hazánkat vidámító képe, Hogy már a magyarok napja is kilépő, S rövid időn felhág egünk délpontjára. Hogy világosságot hintsen valahára. Kelj fel azért, magyar! Álmodból serkenj fel, Már orcáidra síit e nyájas égi jel. Kelj fel! S ázsiai Múzsáddal köszöntsed, Elbe háláló indulatid öntsed. Örvendj, hogy elmúlván a sötét éjszaka. Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ezáltal egy kövér reménység táplálhat. Hogy még napod fényes delére felszállhat. Lesz még a magyarnak olyan dicső neve. Amilyen volt a Mars mezején eleve. S még azok is lantust fűznek magyarunkra. Kik most finnyás orral néznek hérosinkra. Idvez légy, szép hajnal! Ragyogtasd fáklyádat, Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jer! Imé, nimfái már a víg Unnának Elődbe koszorús fővel indulának. — Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, S benne a huszadik századot képzelte. Kosztolányi Dezső: „...mindenét a nyelvezet alkotja, s valami nyers, természetes, humoros, a kicsiségekhez szeretettel közeledő, testi szemlélet teszi költővé... iskolás leírásai hirtelenül és nem is elemezhetően az övéivé válnak, mihelyt hozzájuk ér. A mezőket »megnyúzza« a tél. A tulipánt, melyet »száraz hektika bánt«. A nap egy ifjúkori költeményében is »megmosdott nap«. »Pedig már felhámlott, tisztes orcájának A bőrén lúdgégét könnyen csinálnak. Akár nézz elaszott bőr és csont karjára. Akár két, irhával bevont rakoncára.« Egyik versében le meri írni ezt a szót: »hasfájás«, anélkül hogy közönséges vagy hetvenkedő lenne. Őszintesége, kíméletlensége, meg-nem-alkuvása és forradalmisága, melyet nem egy értetlen bírálója s nem egy lelkes híve politikai térre is át akart játszani, dolgozószobájában nyilatkozik meg, abban a pillanatban, amikor ír. Itt pedig alkotó, független és szabad, kihez minden író iskolába járhat. így kell szemlélnünk őt, a lebecsülés és túlbecsülés után, a maga mivoltában, soha meg nem fogyatkozó fényében.” (Nyugat, 1922) 2005. JANUÁR 27.