Háromszék, 2017. március (29. évfolyam, 8036-8062. szám)

2017-03-18 / 8051. szám

aromszeck 2017. MÁRCIUS 18.HÉTVÉGE ELŐ MÚLT Március 15. utóélete történelmünkben A­z 1848-49-es forradalom és szabad­ságharc első napja minden magyar számára jelkép. Életünk szerves része. Érdemes azonban áttekinteni, hogy milyen szerepet játszott később a történel­münkben március 15., és milyen utóélete volt e napnak? Az első évfordulón, 1849 márciusában Kossuth a cibakházi honvédtáborból - a dicsőséges tavaszi hadjárat elején - azt írta haza feleségének, Meszlényi Teréziának, hogy ők mennek az ellenség ellen, de Deb­recenben bezzeg ünnepük március 15-ét. A felhorgadó hangulatú magánlevélnek az az oka, hogy a kálvinista Rómában új­­ságíróskodó márciusi fiatalok egy része saját teljesítményét túlbecsülte, mintha az lett volna a fordulat egyetlen meghatáro­zója. Kossuth a sajtószabadság híve volt, és nem szólt bele a márciusi fiatalok illetve hírlapíróik dolgába, de azt zokon vette, hogy csak erről a forradalmi jellegű fellé­pésről írnak, meg a cenzúra eltörléséről, amiben nekik közvetlen szerepük volt. Hiányolta az utolsó pozsonyi országgyű­lés küzdelmeinek kellő méltánylását. Neki az volt a fontos, ami Pozsonyban és Bécsben történt, de természetesen mind a három helyszín kellett ahhoz, hogy si­kerre jusson e nap. Kellett a pesti forradal­mi lökés, az utolsó pozsonyi országgyűlés, és kellett hozzá Bécs, vagyis az uralkodó szentesítése. Mindhármat sikerült elérni, mert néhány magyar államférfi fejében a program már készen állt. Ezért tudott lehetőséget kínálni nekünk a történelem. 1848. március 15-én este a Práterben a bé­csi forradalmárok nevében Kossuthot egy fiatal ügyvéd köszöntötte: dr. Alexander Bach, akiről később az utálatos Bach-kor­­szakot nevezték el. Kevesen tartottak ki eredeti álláspontjuk mellett a nagy felfor­dulásban: a köpönyegforgatásnak akkor is voltak zsonglőrjei. A törvényenkívüliség és a neoabszo­lutizmus évei után-során, 1860-ban kísé­relték meg - főleg a fiatalok - a megemlé­kezést, amely aztán tüntetésbe torkollott. Forinyák Géza joghallgató bele is halt sérülésébe. A kiegyezés hozott fordulatot, de felemás módon. Akkor még nem beszél­tek nemzeti ünnepről, hiszen e „műfajt” később találták ki. Ugyanakkor nem volt olyan magyar kormány, amelyik 1867 után ne azt mondta volna, hogy ők azok, akik majd befejezik, amit a márciusi ifjak elkezdtek. Ferenc József császárt sértette az ünneplés, de csak bizonyos határon túl. Minden március 15-e gondot jelentett a ka­szárnyákban, mert a fiatal babák és tisztek egy részének gondja volt arra, hogy vala­mi fontos esemény történjen aznap. Végre 1898-ban, az 50. évfordulón tett javaslatot Kossuth Ferenc országgyűlési képviselő, Kossuth Lajos fia, hogy legyen nemzeti ünnep március 15-e. És április 11-e lett a nemzeti ünnep. Az akkori parlamentnek az volt a véleménye, hogy a pesti fiatalok fellépésénél fontosabbak a magyar or­szággyűlés törvényszülő erőfeszítései Po­zsonyban. Végül ezeket szentesítette - a nádor közbenjárására - a pozsonyi prímá­­si palotában 1848. április 11-én a gyenge szellemi képességű V. Ferdinánd király. A hivatalos ünneppel szemben a füg­getlenségpárti képviselők és az „istenadta nép” március 15-én kívánt továbbra is ün­nepelni. Mindig akadt valaki, aki kiállt a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és elszavalta szívére tett kézzel Petőfi Nemzeti dalát. 1919-ben a Tanácsköztársaság kisajátítot­ta az ünnepet. Landler Jenő már új már­­­ciusról beszélt. A nemzeti vagy családi közösségre halálosan veszélyes kommu­nista, haladár vagy internacionalista po­litikusi, értelmiségi figurák őstípusaként már arról álmodozott, hogy ez lesz az utolsó március, ami után­­ kerül, amibe kerül-megvalósítják az 1848-as álmokat. Mármint az övéket. A kommunista Kun Béláék és szocialista társutasaik a botcsi­nálta kormányban már a létezésükkel is hozzájárultak a trianoni béke esztelen léptékéhez, amely után még nagyobb szükség lett ’48 megtartó emlékére. Aztán éppen kilencven éve, 1927-ben a Bethlen­­kormány úgy ítélte meg, hogy utat kell en­gedni március 15-e patriotizmusának. Hi­vatalosan is meggyökeresedett az ünnep, amelynek kialakult valamilyen rituáléja is a Horthy-korszak második felében. Fon­tos esemény volt az 1942. március 15-i tör­ténelmi emlékbizottság gyűlése, amikor a Petőfi-szoborhoz mozgósított munkások és polgárok tiltakoztak a háború ellen. Az 1944. március 15-i - Kossuth halálának 50. évfordulója előtti - ünnepségnek szin­tén külön fénye volt. Négy nap múlva kö­vetkezett az ország német, később szovjet megszállása. 1946-ban az ünnepség új helyszínt kapott: a gyorsan felépített - és azóta le­bontott - Kossuth híd jóvoltából a par­lament előtti Kossuth tér lett a központ. Oda összpontosultak az ünnepségek, így a centenáriumi 1948-as is. Rákosiék viszont már 1951-ben törölték e napot a kommu­nista kalendáriumból, hiszen ott volt még nekik március 9-e, Rákosi főtitkár szüli­­napja, március 21-e, a Tanácsköztársaság kikürtölésének napja és április 4-e, az or­szág felszabaDuLÁSa. A négy ünnep túl sok volt egymás hegyén-hátán - kivették a kevésbé jelentését. Kádár megígérte, hogy március 15-e újra nemzeti ünnep lesz, amire várni kel­lett 12 évet. 1969-ben érezte úgy a Politi­kai Bizottság, hogy ismét engedélyezheti e napot a konszolidálódott helyzetnek köszönhetően. A kormánytól függetlenül a fiatalok és az értelmiségiek egy része 1973 óta külön kezdte ünnepelni a Pető­­fi-szobornál március 15-ét, amely a sza­badság és a nemzeti függetlenség mellett a kádári rendszerrel való szembenállás jelképévé is vált. A rendszerváltozásnak köszönhető­en ismét teljes fényében ragyogott ünne­pünk. Nem sokáig: 1991-ben Demszky polgármesterék kiötölték, hogy a főváros nem ünnepel közösen a kormánnyal. Az ő ünnepük ugyanis felvilágosult és libe­rális, nem holmi konzervatív vagy elavult nemzeti. Napjainkban is van kormány- és ellenzéki ünneplés. Ezért vélik sokan úgy a Duna partján, hogy istenigazából a külhoni magyarok tudják megünnepelni e napot. Az ő érdek nélküli ragaszkodásuk e nap szentségé­hez tud utat mutatni a ravaszdi politika sűrű erdejében. I. KIRÁLY BÉLA 2007, Budapest A férfi sorsa a nő A március tizenötödikét követő mozgalmak igény­be vették az Életképek írói csoportját, a nemzet­őrség szervezése, fölfegyverzése sok utánjárást igényelt, amiben Jókai élénken részt vett. A föllelkesített nép nap nap után a Nemzeti Múzeum elé gyülekezett, azt folyton ébren kellett tartani beszédekkel. Mert ha egyszer a lelkesedés elalszik, azt nem lehet többé felköl­­teni. Csendes irodalmi foglalkozásra, novellák, regények komponálására és megírására nem jutott idő. Furcsán fog­­nézni idén a karácsonyi könyvpiac. Az Életképe­ken hamar észrevehető a hanyatlás. A munkatársak nem dolgoznak; úgyszólván maga kénytelen megírni az egész lapot, azt is sebesen, mert meg kell jelennie a gyű­léseken; végre is szónokolni nagyobb élvezet az írásnál, mert itt a szellemi aprópénzt rögtön beváltja a nép él­jenekre, holott az irodalmi nagy bankóért is csak nagy sokára csöppen innen-onnan egy kis elismerés. A haza ügyein kívül a szerkesztőnek még más dolga is van. Gyakran látni őt beosonni a Hatvani utca egyik házába, ahol egy nagyon szép nő lakik. Abba a házba jön­­nek-mennek mások is, de ez az egy gyanússá teszi magát azzal, hogy óvatosan, félénken körülnéz előbb az utcán, nem látják-e. Az Életképeket pedig teleírják ezalatt a „Közli Jánosok”, a vidéki levelezők és a zöldségtermesztő legifjabb generáció. Mindenki hanyag, ha a gazda az. A korrektor bent hagyja a legszarvasabb hibákat, csak az ipszilonokat törli ki, mert jó hazafi, és mert már az első számban eltörölte az Életképek az összes nemességet, ki­jelentvén ezt az újdonságok rovata élén, minélfogva most már Zichyt Zicsinek írja, Dessewffyt Dezsőfinek. De ha a belső tartalomban talán vesztett a lap, az áprlisi 30-i szám kellemes meglepetést hozott a közönségnek. A lap homlokán együtt jelent meg a két leghangzatosabb név: Felelős szerkesztők: Petőfi és Jókai. „Lapunk minden szá­mában leend Petőfitől költemény - jelezte a lap -, ki ezen­túl kizárólag csak az Életképekbe fog dolgozni.” Petőfi közreműködése csak abból állott, hogy ver­seket írt az Életképekbe, s ezért 100 forint havi fizetést kapott. Egyéb szerkesztési gond maradt Jókai vállán. Pe­tőfi neve azonban nem hozott szerencsét a lapnak. Pedig már akkor Petőfi oly népszerű volt, hogy Pozsonyban a diéta, Bécsben az udvar is félni kezdett tőle, és amikor március vége felé az a hírkacsa kelt szárnyra, hogy har­mincezer ember élén áll Rákoson, mind a két helyen el­hitték és meghökkentek. Csakhogy Petőfi népszerűsége éppen azokra a körökre terjedt, melyek nem szoktak lapra előfizetni. A komolyabb körökben országháborí­­tónak tartották. A vitézlő és tekintetes urak előtt - amit csodálni nem­igen lehet - az ő nézetei nemhogy akkor, de még ma is túl radikálisak volnának. Szóval a lap nemhogy emelkedett volna, de hanyatlott. Márciusban még ezerötszáz előfize­tője volt, az áprilisi évnegyedben, amikor Petőfi neve ke­rült a lapra, elmaradt ötszáz (ami nagy pénzveszteséget jelentett). Az augusztusi évnegyedben az ezerből megint elmaradt hatszáz, és beáll a deficit. Jókai Petőfi demagóg­ízű, a nemességet gúnyoló verseit és durva kifejezéseit okolta, mint amelyektől visszariadtak a Horváth Lázár limonádés irályához szokott úri olvasók. Hiszen az is hozzájárult, de leginkább a laza szerkesztés és az a kö­rülmény buktatta meg az Életképeket, hogy nem hozott divatképeket. Az asszonyok pedig megkövetelték, mert a többi szépirodalmi lap mind gondot fordított erre, s többnyire színes képeket hoztak, vegyesen párizsi és bécsi divatokat. Jókai igen fájlalta, hogy a lap így tönkre­ment, sőt, adósságok­ba is keveredett. Petőfit bosszantotta, hogy Jókai őt okolja, s viszonyuk ap­ránként lazulni kezdett. Egy apró összezördülés miatt Jókai már pünkösd­kor otthagyta a Dohány -BT­K utcai lakást, ahol annyi is: kedves estét töltöttek együtt. Az eset elég mulatságos, de egy kicsit gyerekes. Az olasz katonák pünkösd hétfőjén este fellázadtak a Károly-kaszárnyában. Nagy mozgalom volt az utcákon. Jókai hazajött a nemzetőri kardjáért. Petőfi, aki már ágy­ban feküdt, kikiáltott neki, kérdezte, mi történt. Petőfiné azonban kisietett a konyhába, s kérte Jókait, hogy férjét ne vigye magával, mire Jókai szó nélkül távozott, s ma­gával vitte a ház egyetlen kapukulcsát, kívülről zárva be a kapuajtót. Petőfi sejtett valamit, még az ablakból is kiáltozott utána, de Jókai úgy tett, mintha nem hallaná. Képzelhetni haragját, midőn az utcákon lótó-futó töme­gektől értesült a történtekről, de a házból ki nem mehe­tett. Dühöngött, tombolt, mint egy kalitkába zárt orosz­lán, s másnap a kis tréfát, mely különben lovagi szolgálat is volt „Juliskának”, oly mértéken felüli ingerültséggel tet­te szóvá, hogy Jókai sértődve rögtön áthurcolkodott on­nan a Hatvani utcának abba a házába, ahol Laborfalvi Róza lakott a Nemzeti Kaszinó tőszomszédságában. Nagyobb szakadás nem történt: haragját megbánta Petőfi. Kezet nyújtott, mosolygós képpel, egy-két nap múlva, „Marcikám”-nak szólította Jókait, mire a barát­ság ismét össze volt enyvezve, de talán már mégsem volt oly erős, mint azelőtt. Az elhurcolkodás egy kis Jf­­E- -Afv- ----­

Next