Háromszék, 2017. március (29. évfolyam, 8036-8062. szám)
2017-03-18 / 8051. szám
aromszeck 2017. MÁRCIUS 18.HÉTVÉGE ELŐ MÚLT Március 15. utóélete történelmünkben Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc első napja minden magyar számára jelkép. Életünk szerves része. Érdemes azonban áttekinteni, hogy milyen szerepet játszott később a történelmünkben március 15., és milyen utóélete volt e napnak? Az első évfordulón, 1849 márciusában Kossuth a cibakházi honvédtáborból - a dicsőséges tavaszi hadjárat elején - azt írta haza feleségének, Meszlényi Teréziának, hogy ők mennek az ellenség ellen, de Debrecenben bezzeg ünnepük március 15-ét. A felhorgadó hangulatú magánlevélnek az az oka, hogy a kálvinista Rómában újságíróskodó márciusi fiatalok egy része saját teljesítményét túlbecsülte, mintha az lett volna a fordulat egyetlen meghatározója. Kossuth a sajtószabadság híve volt, és nem szólt bele a márciusi fiatalok illetve hírlapíróik dolgába, de azt zokon vette, hogy csak erről a forradalmi jellegű fellépésről írnak, meg a cenzúra eltörléséről, amiben nekik közvetlen szerepük volt. Hiányolta az utolsó pozsonyi országgyűlés küzdelmeinek kellő méltánylását. Neki az volt a fontos, ami Pozsonyban és Bécsben történt, de természetesen mind a három helyszín kellett ahhoz, hogy sikerre jusson e nap. Kellett a pesti forradalmi lökés, az utolsó pozsonyi országgyűlés, és kellett hozzá Bécs, vagyis az uralkodó szentesítése. Mindhármat sikerült elérni, mert néhány magyar államférfi fejében a program már készen állt. Ezért tudott lehetőséget kínálni nekünk a történelem. 1848. március 15-én este a Práterben a bécsi forradalmárok nevében Kossuthot egy fiatal ügyvéd köszöntötte: dr. Alexander Bach, akiről később az utálatos Bach-korszakot nevezték el. Kevesen tartottak ki eredeti álláspontjuk mellett a nagy felfordulásban: a köpönyegforgatásnak akkor is voltak zsonglőrjei. A törvényenkívüliség és a neoabszolutizmus évei után-során, 1860-ban kísérelték meg - főleg a fiatalok - a megemlékezést, amely aztán tüntetésbe torkollott. Forinyák Géza joghallgató bele is halt sérülésébe. A kiegyezés hozott fordulatot, de felemás módon. Akkor még nem beszéltek nemzeti ünnepről, hiszen e „műfajt” később találták ki. Ugyanakkor nem volt olyan magyar kormány, amelyik 1867 után ne azt mondta volna, hogy ők azok, akik majd befejezik, amit a márciusi ifjak elkezdtek. Ferenc József császárt sértette az ünneplés, de csak bizonyos határon túl. Minden március 15-e gondot jelentett a kaszárnyákban, mert a fiatal babák és tisztek egy részének gondja volt arra, hogy valami fontos esemény történjen aznap. Végre 1898-ban, az 50. évfordulón tett javaslatot Kossuth Ferenc országgyűlési képviselő, Kossuth Lajos fia, hogy legyen nemzeti ünnep március 15-e. És április 11-e lett a nemzeti ünnep. Az akkori parlamentnek az volt a véleménye, hogy a pesti fiatalok fellépésénél fontosabbak a magyar országgyűlés törvényszülő erőfeszítései Pozsonyban. Végül ezeket szentesítette - a nádor közbenjárására - a pozsonyi prímási palotában 1848. április 11-én a gyenge szellemi képességű V. Ferdinánd király. A hivatalos ünneppel szemben a függetlenségpárti képviselők és az „istenadta nép” március 15-én kívánt továbbra is ünnepelni. Mindig akadt valaki, aki kiállt a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és elszavalta szívére tett kézzel Petőfi Nemzeti dalát. 1919-ben a Tanácsköztársaság kisajátította az ünnepet. Landler Jenő már új márciusról beszélt. A nemzeti vagy családi közösségre halálosan veszélyes kommunista, haladár vagy internacionalista politikusi, értelmiségi figurák őstípusaként már arról álmodozott, hogy ez lesz az utolsó március, ami után kerül, amibe kerül-megvalósítják az 1848-as álmokat. Mármint az övéket. A kommunista Kun Béláék és szocialista társutasaik a botcsinálta kormányban már a létezésükkel is hozzájárultak a trianoni béke esztelen léptékéhez, amely után még nagyobb szükség lett ’48 megtartó emlékére. Aztán éppen kilencven éve, 1927-ben a Bethlenkormány úgy ítélte meg, hogy utat kell engedni március 15-e patriotizmusának. Hivatalosan is meggyökeresedett az ünnep, amelynek kialakult valamilyen rituáléja is a Horthy-korszak második felében. Fontos esemény volt az 1942. március 15-i történelmi emlékbizottság gyűlése, amikor a Petőfi-szoborhoz mozgósított munkások és polgárok tiltakoztak a háború ellen. Az 1944. március 15-i - Kossuth halálának 50. évfordulója előtti - ünnepségnek szintén külön fénye volt. Négy nap múlva következett az ország német, később szovjet megszállása. 1946-ban az ünnepség új helyszínt kapott: a gyorsan felépített - és azóta lebontott - Kossuth híd jóvoltából a parlament előtti Kossuth tér lett a központ. Oda összpontosultak az ünnepségek, így a centenáriumi 1948-as is. Rákosiék viszont már 1951-ben törölték e napot a kommunista kalendáriumból, hiszen ott volt még nekik március 9-e, Rákosi főtitkár szülinapja, március 21-e, a Tanácsköztársaság kikürtölésének napja és április 4-e, az ország felszabaDuLÁSa. A négy ünnep túl sok volt egymás hegyén-hátán - kivették a kevésbé jelentését. Kádár megígérte, hogy március 15-e újra nemzeti ünnep lesz, amire várni kellett 12 évet. 1969-ben érezte úgy a Politikai Bizottság, hogy ismét engedélyezheti e napot a konszolidálódott helyzetnek köszönhetően. A kormánytól függetlenül a fiatalok és az értelmiségiek egy része 1973 óta külön kezdte ünnepelni a Petőfi-szobornál március 15-ét, amely a szabadság és a nemzeti függetlenség mellett a kádári rendszerrel való szembenállás jelképévé is vált. A rendszerváltozásnak köszönhetően ismét teljes fényében ragyogott ünnepünk. Nem sokáig: 1991-ben Demszky polgármesterék kiötölték, hogy a főváros nem ünnepel közösen a kormánnyal. Az ő ünnepük ugyanis felvilágosult és liberális, nem holmi konzervatív vagy elavult nemzeti. Napjainkban is van kormány- és ellenzéki ünneplés. Ezért vélik sokan úgy a Duna partján, hogy istenigazából a külhoni magyarok tudják megünnepelni e napot. Az ő érdek nélküli ragaszkodásuk e nap szentségéhez tud utat mutatni a ravaszdi politika sűrű erdejében. I. KIRÁLY BÉLA 2007, Budapest A férfi sorsa a nő A március tizenötödikét követő mozgalmak igénybe vették az Életképek írói csoportját, a nemzetőrség szervezése, fölfegyverzése sok utánjárást igényelt, amiben Jókai élénken részt vett. A föllelkesített nép nap nap után a Nemzeti Múzeum elé gyülekezett, azt folyton ébren kellett tartani beszédekkel. Mert ha egyszer a lelkesedés elalszik, azt nem lehet többé felkölteni. Csendes irodalmi foglalkozásra, novellák, regények komponálására és megírására nem jutott idő. Furcsán fognézni idén a karácsonyi könyvpiac. Az Életképeken hamar észrevehető a hanyatlás. A munkatársak nem dolgoznak; úgyszólván maga kénytelen megírni az egész lapot, azt is sebesen, mert meg kell jelennie a gyűléseken; végre is szónokolni nagyobb élvezet az írásnál, mert itt a szellemi aprópénzt rögtön beváltja a nép éljenekre, holott az irodalmi nagy bankóért is csak nagy sokára csöppen innen-onnan egy kis elismerés. A haza ügyein kívül a szerkesztőnek még más dolga is van. Gyakran látni őt beosonni a Hatvani utca egyik házába, ahol egy nagyon szép nő lakik. Abba a házba jönnek-mennek mások is, de ez az egy gyanússá teszi magát azzal, hogy óvatosan, félénken körülnéz előbb az utcán, nem látják-e. Az Életképeket pedig teleírják ezalatt a „Közli Jánosok”, a vidéki levelezők és a zöldségtermesztő legifjabb generáció. Mindenki hanyag, ha a gazda az. A korrektor bent hagyja a legszarvasabb hibákat, csak az ipszilonokat törli ki, mert jó hazafi, és mert már az első számban eltörölte az Életképek az összes nemességet, kijelentvén ezt az újdonságok rovata élén, minélfogva most már Zichyt Zicsinek írja, Dessewffyt Dezsőfinek. De ha a belső tartalomban talán vesztett a lap, az áprlisi 30-i szám kellemes meglepetést hozott a közönségnek. A lap homlokán együtt jelent meg a két leghangzatosabb név: Felelős szerkesztők: Petőfi és Jókai. „Lapunk minden számában leend Petőfitől költemény - jelezte a lap -, ki ezentúl kizárólag csak az Életképekbe fog dolgozni.” Petőfi közreműködése csak abból állott, hogy verseket írt az Életképekbe, s ezért 100 forint havi fizetést kapott. Egyéb szerkesztési gond maradt Jókai vállán. Petőfi neve azonban nem hozott szerencsét a lapnak. Pedig már akkor Petőfi oly népszerű volt, hogy Pozsonyban a diéta, Bécsben az udvar is félni kezdett tőle, és amikor március vége felé az a hírkacsa kelt szárnyra, hogy harmincezer ember élén áll Rákoson, mind a két helyen elhitték és meghökkentek. Csakhogy Petőfi népszerűsége éppen azokra a körökre terjedt, melyek nem szoktak lapra előfizetni. A komolyabb körökben országháborítónak tartották. A vitézlő és tekintetes urak előtt - amit csodálni nemigen lehet - az ő nézetei nemhogy akkor, de még ma is túl radikálisak volnának. Szóval a lap nemhogy emelkedett volna, de hanyatlott. Márciusban még ezerötszáz előfizetője volt, az áprilisi évnegyedben, amikor Petőfi neve került a lapra, elmaradt ötszáz (ami nagy pénzveszteséget jelentett). Az augusztusi évnegyedben az ezerből megint elmaradt hatszáz, és beáll a deficit. Jókai Petőfi demagógízű, a nemességet gúnyoló verseit és durva kifejezéseit okolta, mint amelyektől visszariadtak a Horváth Lázár limonádés irályához szokott úri olvasók. Hiszen az is hozzájárult, de leginkább a laza szerkesztés és az a körülmény buktatta meg az Életképeket, hogy nem hozott divatképeket. Az asszonyok pedig megkövetelték, mert a többi szépirodalmi lap mind gondot fordított erre, s többnyire színes képeket hoztak, vegyesen párizsi és bécsi divatokat. Jókai igen fájlalta, hogy a lap így tönkrement, sőt, adósságokba is keveredett. Petőfit bosszantotta, hogy Jókai őt okolja, s viszonyuk apránként lazulni kezdett. Egy apró összezördülés miatt Jókai már pünkösdkor otthagyta a Dohány -BTK utcai lakást, ahol annyi is: kedves estét töltöttek együtt. Az eset elég mulatságos, de egy kicsit gyerekes. Az olasz katonák pünkösd hétfőjén este fellázadtak a Károly-kaszárnyában. Nagy mozgalom volt az utcákon. Jókai hazajött a nemzetőri kardjáért. Petőfi, aki már ágyban feküdt, kikiáltott neki, kérdezte, mi történt. Petőfiné azonban kisietett a konyhába, s kérte Jókait, hogy férjét ne vigye magával, mire Jókai szó nélkül távozott, s magával vitte a ház egyetlen kapukulcsát, kívülről zárva be a kapuajtót. Petőfi sejtett valamit, még az ablakból is kiáltozott utána, de Jókai úgy tett, mintha nem hallaná. Képzelhetni haragját, midőn az utcákon lótó-futó tömegektől értesült a történtekről, de a házból ki nem mehetett. Dühöngött, tombolt, mint egy kalitkába zárt oroszlán, s másnap a kis tréfát, mely különben lovagi szolgálat is volt „Juliskának”, oly mértéken felüli ingerültséggel tette szóvá, hogy Jókai sértődve rögtön áthurcolkodott onnan a Hatvani utcának abba a házába, ahol Laborfalvi Róza lakott a Nemzeti Kaszinó tőszomszédságában. Nagyobb szakadás nem történt: haragját megbánta Petőfi. Kezet nyújtott, mosolygós képpel, egy-két nap múlva, „Marcikám”-nak szólította Jókait, mire a barátság ismét össze volt enyvezve, de talán már mégsem volt oly erős, mint azelőtt. Az elhurcolkodás egy kis JfE- -Afv- ----