Havi Magyar Fórum, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1993-10-01 / 10. szám

életfolyamatait indítják és szervezik meg s a magyar nyelvben életre bomló magyar psziché most már makacsul indul a jövő felé. A tizen­nyolcadik század közepe felé aztán (határozott évszám ilyen esetekben nem adható) a sok rej­tett csatornában gyűlő erő oly fejlődésben buk­kan felszínre, mely minden reményt megadott arra a hitre, hogy a magyar faj itt a népek egy­velegében egy saját egyénisége arcát megteljesí­tő, egységes kultúrájú nemzetet tud alkotni. Európai életünkben semmi sem ad nagyobb gyönyörűséget s mélyebb hitet a magyar psziché termő és teremtő erejében, mint ez a fejlődés, mely a tizennyolcadik század közepétől 1848-ig, tehát körülbelül száz éven át a magyar géniusz legnagyobb neveit adta. A magyarság, most már teljes öntudattal s minden vallásos vagy más alkalmazás ürügye nélkül, felébred ősi nyelvéhez. Meglátja benne örök arcát, lelke ősi kincseit, életének és fejlő­désének legfőbb zálogát, alapföltételét. És az a halálos szerelem, mely a későn de még nem késve ébredt fajban feltámad e millió lehetőség­gel gazdag, az élet ezer ős­­zenetét hozó nyelv iránt: termékenységet s egy egységes alkotás vá­gyát hozza az élet minden terére. Mint sorban egymásba gyúló lámpák, egyik cél ébresztgeti a másikat: magyar irodalmat, magyar színházat, magyar történelmet, magyar nyelvészetet, ma­gyar tudományt, magyar közéletet, magyar tár­sadalmi életet, gazdaságot, ipart, kereskedel­met teremteni. A Faludi F­erenc, Katona István, Révai Miklós, Bél Mátyás, Horányi János, a Bessenyey, a két Bólyay, Széchenyi István, Kármán József, Ver­seghy Ferenc, Kazinczy, Katona József, Berzse­nyi, Csokonay, Bacsányi, a Kisfaludyak, Köl­csey, Arany, Petőfi, Tompa, Kossuth, Jósika, Kuthy Lajos, Jókai, Körösi Csom­a Sándor és mások nevei mérik a felébredt magyar életaka­rat gazdagságát. E fejlődés öntudatának elemei, melyek többé - kevésbé ott voltak minden munkájában és har­cosában, a következők: 1.) Ésszel és vérrel, egész élettel látása an­nak, hogy a magyarság mindenekelőtt a ma­gyar paraszt. Ő a magyar psziché s a magyar nyelv ősi letéteményese, megőrzője. Ő termé­szetes alapja kulturális, gazdasági és politikai fejlődésünknek. Amilyen arányban érvényesül a magyar paraszt kulturális, gazdasági és po­litikai életünkben: olyan mértékben vagyunk életre és fejlődésre képesek, olyan mértékben van jövőnk. A magyar paraszt pusztulása: a magyar faj pusztulása. 2. ) A magyar kulturális, gazdasági, politikai életnek, az egész magyar köz- és magán­életnek ennek a magyar parasztban hozzánk őrzött ma­gyar psziché adottságai, törvényei, szükségei és hajlamai szerint kell fejlődniök. Fel kell szív­nunk a világkultúra minden élet­ termékenyítő eredményét, de be kell asszimilálnunk a ma­gyar organizmus, a magyar psziché természetes vérkeringésébe, hogy azt is sajátos termésünk­ké tegyük. Ezért az egész magyar életnek min­den mozzanatában magyarokban kell megvaló­sulnia. 3. ) Ez szabja meg magatartásunkat a többi nemzetiségekkel is. Mi bármily vérű és feleke­zetű polgárnak ugyanazokat a polgári jogokat adjuk meg, mint a magyaroknak. De az asszimi­lációnak nem szabad saját lényegét, keletkezése értelmét, élettani funkcióját megsemmisítenie. Csak olyan mértékben szabad idegeneket asszi­­milálnunk a magyar munka egységébe, hogy az ezt az egységet, a magyar psziché, a magyar nyelv, a magyar kultúra egységét ne veszélyez­tesse. 4. ) A legféltettebb kincsünk, életünk legfőbb biztosítéka, sine qua nonja: a magyar nyelv. Ezért minden áldozatot meg kell hoznunk, sem­milyen küzdelmet nem szabad sajnálnunk. Min­den egyes alak magyar nyelve életbevágó orszá­gos ügye az egész magyarságnak. A kor frazeológiájának megfelelő más kifeje­zésekkel, de ez volt a százéves fejlődés és küz­delem öntudatának legmélyebb tartalma. A leg­érdekesebb a Széchenyi esete. Széchenyi is úgy járt, mint minden halott magyar magvető géni­usz. A magyarság kizsákmányolásából élő régi és új érdekszövetségek numenné istenítik, hogy az imádat hókuszpókuszai közt minden törté­nelmi jelentőségétől s a magyarság nagy töme­geinek életet jelentő gondolataitól arcátlan gaz­sággal meglophassák. Nos, ebben a Széchenyi­ben, aki Kossuthot túlzónak mondotta, meg­van mindaz a gondolat, amiért engem az élet, túlzónak mondanak. A magyar életösztön ép oly kétségbeesett felriadásával döbben a ma­gyar paraszt faji jelentőségére és nyomorult helyzetére, mint az Elsodort Falu szerzője.* A korlátlan asszimilációt, az idegenek féktelen ideözönlését és oly tébolyult öngyilkosságnak tartja mint én. Hányszor kell mondanom, hogy én nem mindenáron új dolgok rikoltója akarok lenni, hanem­ a magyar temetők akaratát foly­tatom. És tényleg: termés felé bomlik egy új magyar élet, mely tragikus múltúnkban mégis öröm s a jövő gazdag ígérete. Irodalmunk, társadalmi. * Aki nem ér rá, átvándorolni Széchenyi nagyerdejét, olvasgassa legalább Fekete József és Váradi József tanárok Széchenyi antológiáját. Nagyon kézbe való könyv. (Szabó Dezső Jegyzete.) 26 Októberi Magyar Fórum, 1993.

Next