Havi Magyar Fórum, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
életfolyamatait indítják és szervezik meg s a magyar nyelvben életre bomló magyar psziché most már makacsul indul a jövő felé. A tizennyolcadik század közepe felé aztán (határozott évszám ilyen esetekben nem adható) a sok rejtett csatornában gyűlő erő oly fejlődésben bukkan felszínre, mely minden reményt megadott arra a hitre, hogy a magyar faj itt a népek egyvelegében egy saját egyénisége arcát megteljesítő, egységes kultúrájú nemzetet tud alkotni. Európai életünkben semmi sem ad nagyobb gyönyörűséget s mélyebb hitet a magyar psziché termő és teremtő erejében, mint ez a fejlődés, mely a tizennyolcadik század közepétől 1848-ig, tehát körülbelül száz éven át a magyar géniusz legnagyobb neveit adta. A magyarság, most már teljes öntudattal s minden vallásos vagy más alkalmazás ürügye nélkül, felébred ősi nyelvéhez. Meglátja benne örök arcát, lelke ősi kincseit, életének és fejlődésének legfőbb zálogát, alapföltételét. És az a halálos szerelem, mely a későn de még nem késve ébredt fajban feltámad e millió lehetőséggel gazdag, az élet ezer őszenetét hozó nyelv iránt: termékenységet s egy egységes alkotás vágyát hozza az élet minden terére. Mint sorban egymásba gyúló lámpák, egyik cél ébresztgeti a másikat: magyar irodalmat, magyar színházat, magyar történelmet, magyar nyelvészetet, magyar tudományt, magyar közéletet, magyar társadalmi életet, gazdaságot, ipart, kereskedelmet teremteni. A Faludi Ferenc, Katona István, Révai Miklós, Bél Mátyás, Horányi János, a Bessenyey, a két Bólyay, Széchenyi István, Kármán József, Verseghy Ferenc, Kazinczy, Katona József, Berzsenyi, Csokonay, Bacsányi, a Kisfaludyak, Kölcsey, Arany, Petőfi, Tompa, Kossuth, Jósika, Kuthy Lajos, Jókai, Körösi Csoma Sándor és mások nevei mérik a felébredt magyar életakarat gazdagságát. E fejlődés öntudatának elemei, melyek többé - kevésbé ott voltak minden munkájában és harcosában, a következők: 1.) Ésszel és vérrel, egész élettel látása annak, hogy a magyarság mindenekelőtt a magyar paraszt. Ő a magyar psziché s a magyar nyelv ősi letéteményese, megőrzője. Ő természetes alapja kulturális, gazdasági és politikai fejlődésünknek. Amilyen arányban érvényesül a magyar paraszt kulturális, gazdasági és politikai életünkben: olyan mértékben vagyunk életre és fejlődésre képesek, olyan mértékben van jövőnk. A magyar paraszt pusztulása: a magyar faj pusztulása. 2. ) A magyar kulturális, gazdasági, politikai életnek, az egész magyar köz- és magánéletnek ennek a magyar parasztban hozzánk őrzött magyar psziché adottságai, törvényei, szükségei és hajlamai szerint kell fejlődniök. Fel kell szívnunk a világkultúra minden élet termékenyítő eredményét, de be kell asszimilálnunk a magyar organizmus, a magyar psziché természetes vérkeringésébe, hogy azt is sajátos termésünkké tegyük. Ezért az egész magyar életnek minden mozzanatában magyarokban kell megvalósulnia. 3. ) Ez szabja meg magatartásunkat a többi nemzetiségekkel is. Mi bármily vérű és felekezetű polgárnak ugyanazokat a polgári jogokat adjuk meg, mint a magyaroknak. De az asszimilációnak nem szabad saját lényegét, keletkezése értelmét, élettani funkcióját megsemmisítenie. Csak olyan mértékben szabad idegeneket asszimilálnunk a magyar munka egységébe, hogy az ezt az egységet, a magyar psziché, a magyar nyelv, a magyar kultúra egységét ne veszélyeztesse. 4. ) A legféltettebb kincsünk, életünk legfőbb biztosítéka, sine qua nonja: a magyar nyelv. Ezért minden áldozatot meg kell hoznunk, semmilyen küzdelmet nem szabad sajnálnunk. Minden egyes alak magyar nyelve életbevágó országos ügye az egész magyarságnak. A kor frazeológiájának megfelelő más kifejezésekkel, de ez volt a százéves fejlődés és küzdelem öntudatának legmélyebb tartalma. A legérdekesebb a Széchenyi esete. Széchenyi is úgy járt, mint minden halott magyar magvető géniusz. A magyarság kizsákmányolásából élő régi és új érdekszövetségek numenné istenítik, hogy az imádat hókuszpókuszai közt minden történelmi jelentőségétől s a magyarság nagy tömegeinek életet jelentő gondolataitól arcátlan gazsággal meglophassák. Nos, ebben a Széchenyiben, aki Kossuthot túlzónak mondotta, megvan mindaz a gondolat, amiért engem az élet, túlzónak mondanak. A magyar életösztön ép oly kétségbeesett felriadásával döbben a magyar paraszt faji jelentőségére és nyomorult helyzetére, mint az Elsodort Falu szerzője.* A korlátlan asszimilációt, az idegenek féktelen ideözönlését és oly tébolyult öngyilkosságnak tartja mint én. Hányszor kell mondanom, hogy én nem mindenáron új dolgok rikoltója akarok lenni, hanem a magyar temetők akaratát folytatom. És tényleg: termés felé bomlik egy új magyar élet, mely tragikus múltúnkban mégis öröm s a jövő gazdag ígérete. Irodalmunk, társadalmi. * Aki nem ér rá, átvándorolni Széchenyi nagyerdejét, olvasgassa legalább Fekete József és Váradi József tanárok Széchenyi antológiáját. Nagyon kézbe való könyv. (Szabó Dezső Jegyzete.) 26 Októberi Magyar Fórum, 1993.