Havi Magyar Fórum, 2001 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
Mozart Requiemjére l .Árnyékká szelídülve, magammal küzdök én. Az őszi fák foszló, aranyló üstökén Az elmúlás hajója ringatódzik. Nincs kormány, nincs vitorla rajta. Apám, anyám időtlen arca, Megállt a pergő pillanat. S ahogy a Megváltó borrá, kenyérré lett, Úgy ragyog át a halálon Zöld zuhogással az élet, Őszi fák aranyló üstökén. Kit el nem érhet a képzelet, Szólítalak, Uram! Irgalmadra várva, Halk hangok bársonyára ím, eléd térdelek. Glória! Glória! Látom őseim végtelen sorát, Jeges havat röpítenek a harsonák, Határtalan, fehér mezőben Nagy, vörös napot látok kelőben És benne arcokat, mosollyal, biztatón, Rezzenve tűnnek el, kövek a tiszta tón. Látom az ősök sorát: Glória! Glória! Féljaj dúl, felsír az angyali kórus, Agnus Dei, Benedictus. Nem földi hangon, szférákon túlról, Örök békéről, végső, nagy útról. Csobogó hangok mélyvizű kúttá, Ölelő szólamok zöld koszorúvá Összefonódnak. Sziromhullás a dallamok íve Szétárad benne az emberek szíve, Bíborkoszorúvá Összefonódnak. Vörös szegélyű, sötét szárnyakon Torkomra lebben a holló-fájdalom. Uram, irgalmazz! Uram, el nem érlek! Nyújtózom egyre, a végtelenbe, Uram, el nem érlek! Fehér izzású vágyban Csillaggá robban a lélek IMMANUEL! Csillaggá robban a lélek! Rédai Gábor Havi Magyar Fórum, 2001. január