Havi Magyar Fórum, 2001 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
Csurka István :Visszaérkezve a táborba szorongásféle fogott el. Azért nem írom, hogy szorongás, mert akkor, huszonhárom éves koromban bizonyosan nem tudtam, mi fán terem ez, és hál' Istennek, még ma sem tudom, legfeljebb az irodalomból. Mégis, amikor megláttam egy hónapja itt hagyott társaimat, petyhüdt fehér arcukat, kissé tétova mozgásukat, örökösen rebbenő szemükben meg kellett látnom a magam rabjövőjét is. Kissé nyers, természetes ember voltam akkor, a testem féltettem, a tönkremenés, az elgyengülés, a betegség volt a legrosszabb, amit a magam számára el tudtam képzelni, és ez most hirtelen felderengett. Hiába végeztem el már négy és fél évet a főiskolán egy különlegesen csűrtcsavart, irodalmias közegben, amelyben minden csupa-csupa nagyképűsködő irodalmi hivatkozás volt, finomkodás, sznobizmus, képmutatás és persze sok-sok blöffölés, megmaradtam annak a szabadtér-kedvelő diszkoszvetőnek, aki Békésen lettem a gimnázium nagy udvarán vagy kint a BMSE - Békési Munkás Sport Egylet, amelyet még az ántivilágban neveztek el így, mivel iparosok és iparossegédek alapították vásárszéli pályáján hajigálva egyedül a diszkoszomat. Ha úgy éreztem, jól sikerült a dobás, hát lemértem, megtanultam ugyanis egyenletesen métereket lépni, és így meglehetős pontossággal meg tudtam állapítani a teljesítményem. A szabad levegő fia voltam. Irtóztam attól, hogy becsapjam magam. Itt meg egy félóra séta jutott, az is állandó fegyelmezés közben és hiába voltak augusztus és hőség lévén nyitva az ablakok, a kétszázötven ember kipárolgása maradt a meghatározó. Ez maga az elsorvadás, állapítottam meg. Az emberek nyűttebbek, ingerlékenyebbek lettek. Rosszabb, kisebb emberek. A tábor élete pedig vadászatilag szakszerűbb. Sokkal több kihallgatás, ügyészségre, bíróságra vezénylés történt, mint mielőtt kimentünk. Teljes fordulatra kapcsolt a rendszer emésztőgépezete. Kevesebb volt már a frissen begyűjtött internált, inkább a már befogottakat kezdték feldolgozni. Kit elítélni, kit beszervezni - bár erről még nem volt közvetlen tudomásom, még csak sejtésem sem, mert ezt az érintettek mindig titokban tartották - s némelyeket kezdtek hazaengedni is, noha ebből volt a legkevesebb. S ezt nem is igen tudtuk mi társak. Ha ugyanis valakit teljes cuccával szólítottak ki, azt még vihették ügyészségre és másik börtönbe is meg kétségtelenül szabadulhatott is, de ezt nem mindig kötötték az orrára, hogy ne tudjon üzeneteket kicsempészni. Sokszor meg éppen fordítva, elterjesztették sőt beordították, hogy szabadul, össze is szedelőzködött, búcsúzkodott és felvillanyozódva elment, s később felismertük, amint egy másik körlettel sétál. Ezzel az aljas trükkel nyilván az állandó bizonytalanságot akarták fenntartani. Természetesen kérdések özöne zúdult ránk, hiszen mégiscsak kintről jöttünk. Összefoglaló megállapításokra nem voltunk képesek, csak benyomásokat, hallomásokat, áttételes értesüléseket hozhattunk vissza Kistarcsára. Több az áru, az emberek futnak a megélhetés után, a régi vezetők visszatérnek az üzemekbe, már újra 300 ezer tagja van a pártnak, az élet megy tovább. Körülbelül ezek a sablonok szerepeltek legtöbbet mindannyiónk elbeszéléseiben. A forradalomról vagy esetleges folytatódásról már nem is kérdezett senki. A forradalom, mint olyan, amiért itt vagyunk, elmerült. Ez azonban már engem sem töltött el akkora szomorúsággal, mint amikor először szembesültem ezzel a jelenséggel. Az érdeklődés sokkal prózaibb dolgokra irányult: vannak-e focimeccsek, hazajöttek-e a nagy sportolók, nyitva vannak-e a strandok. Ezek alól a közhelyes kérdések alól bizalmatlanság kandikált ki. A körlet emberei egymás iránt tartózkodóbbak, rejtőzködőbbek lettek. Csak néhány nap múlva értesültem róla, hogy spicliket raktak be mindegyik terembe, némelyikbe többet is, akik két-három hét után eltűnnek, viszont a kihallgatásokon némelyeket felelősségre vontak egyes a zárkában tett kijelentéseikért, és akinek már lejárt a hat hónapja, azt erre hivatkozva megfeljebbezték. A korábbi fenegyerekeskedés, a forradalom alatti tetteink mesélése, a kihallgatások története, a verések részletezése, a megtalpalások őrjítő fájdalmára való emlékezése sokkal ritkábbá vált: sem a forradalom napjairól, sem a saját tetteikről nem beszéltek már az emberek. Fojtott reménytelenség ült a nagy termen. Egyesek elkezdtek a kis helyi rabelőnyökért hajtani, nagyobb adag ételért, a konyhára kerülésért, kedvezményekért, mások meg egykedvűségbe süllyedtek. Sokan egészen más az Az esztéta - száraz regény - XIV Havi Magyar Fórum, 2001. január 2