Havi Magyar Fórum, 2004 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám
Czegő Zoltán versei Élem és vigasztalom * Évente bár egyszer elmondtam: - Rossz napok idefenn nincsenek. Nem azért ültetek virágot, hogy rendes embernek higgyenek. Odalenn nem tudom, mi s hogyan. Kíváncsin félem a végtelent. Pusztán az bizonyos, amiket ember a pusztában megteremt. Fölvillantom, nevetséges is: magamat élem s vigasztalom. Egy kéz majd elsöpör mindennel - mért rendezek hát az asztalon? Lázadok. Készülök el s vissza. Vágyam és unalmam: öröklét. Egymagam s én magam ez vagyok. Megteremtődtem, most török szét. Legnagyobb csoda e szerkezet, mi vagyok. És ez sem magamért! Végignézem a pusztulásom. Szívembe halálom hazatér. Vasárnap, olaj lenyomatu uszolják szuvas csontjaikat, vizenyős izmaikat Isten házába. Lázadni is csak itt mernek enyéim, míg pénzt ejtenek perselybe, virágot vázába, legyen tiszteletben bár idebenn a jóság. És akkor is, ha nincs amit meggyónni - motyogni valamit formára, keretben, higgye a szentegyház: rend van itt, valódi. Pad nyikorog? A csontok recsegnek. Szűzmáriáz egy olajlenyomat. Valami fénypermet az örökmécsesről - hát feléje tartják csontos arcukat. Most nem velük, de igazoltan jelen, és vagyok érettük légző szerkezet. Hozsannájuk föl, míg én alászállok. És lesznek csókolatlan, ha én már nem leszek. Havi Magyar Fórum, 2004. január