Havi Magyar Fórum, 2007 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9. szám
SZÍNHÁZ ben velem szigorúskodik? Én jó fiú vagyok. Velem könnyű boldogulni és eszem ágában sincs, hogy magával ujjat húzzak. Mire színház után a törzsasztal tagjai előszállingóztak, már a legjobb barátsággal beszélgettünk egymással. Kellemes hangja volt és elég erős, meg lehetett hallani a nézőtér legtávolabbi zugában is, amellett szépen, tisztán ejtette a szót, gyors tempóban is mindig érthetően." Női hang: Bajor Gizi. „Kétszáznál több alakot elevenített meg az alatt a három és fél évtized alatt, ami neki azért adatott meg, hogy játszhassák nekünk, hogy gyönyörködjünk benne, mert meg tudott játszani mindent a világon. Meg tudta játszani az örömöt és bánatot, a szeretetet és a gyűlöletet, a szerelmet és a féltést, és minden más érzést és indulatot is, mindenféle árnyalatban. De nem csak ezeket, hanem a szépséget és a fiatalságot is éppen úgy, mint a mulattatóan groteszk rútságot és a megható vagy nevetséges öregséget is - úgy, hogy elhitte neki mindenki. És ez nem volt szemfényvesztés, nem volt csalás, hanem a legtisztább művészi igazság. Mert annak és olyannak érezte, tudta és szentül hitte magát ebben a percben a legőszintébb meggyőződéssel ő maga is. Ez a mélységes átélésből fakadó, bensőséges hit szinte eszköztelenül, a leghalkabban, úgyszólván észrevétlenül is hatni tudott, ez volt a titka a művészetének." Női hang: Csathó Kálmán több száz darabot rendezett. Nem egy regényét átdolgozta színpadra is. Például Az új rokont 1922-ben Odry Árpád, A te csak pipálj, Ladányit 1927-ben Hevesi Sándor rendezte. Történetei az első világháború alatt, vagy a két világháború között játszódtak le. A kor írói közül Herczeg Ferenc állt legközelebb hozzá. Mesemondó, anekdotázó kedve Mikszáth Kálmánra emlékeztette. Igaz, Mikszáth is szelíd türelemmel, nem egyszer megbocsátással ábrázolta a dzsentrik világát, de sorai mögött ítélet izzott, Csathó nem ítélkezett, ő inkább mesélt. Schöpflin Aladár a Nyugatban A te csak pipálj, Ladányi című vígjátékról találóan fejezte ki az író életérzését: „Csathó hősei kedves, jó emberek, hibáik csak maguknak ártanak, egyébként a légynek sem vétnek, sőt pozitív jóság is van bennük, a szívük meleg, sőt könnyelműségükben van bizonyos bölcsesség is. Tönkre kell menniük, de szívbéli sajnálkozással nézzük tönkremenésüket." Csathó Kálmán a hatvanas évek elején úgy nyilatkozott a Film, Színház, Muzsika munkatárainak, hogy darabjai fölött már eljárt az idő. Korszerűtlenek figurái. Úgy vélte, hogy történelmi regénye a Földiekkel játszó égi tünemény, Csokonai Vitéz Mihály és Lilla szerelmi históriája lesz az utókor számára maradandó alkotás. A regényt Lilla címen dolgozta át 1928-ban a Nemzeti Színház számára. Hevesi Sándor rendezte és Lillát Bajor Gizi, Csokonait Petheő Attila alakította. Nem véletlen, hogy Csathó Kálmán halála előtt két évvel a Magyar Rádió felkérésére éppen e számára fontos regényből olvasott fel egy részletet a Lábnyomok a hóban címen az utószót. A színdarab szerint Komáromban Lilla, akkor már Lévai Istvánné utoljára titokban találkozott Csokonaival. Örökre elbúcsúztak egymástól. A regényben, mint a fejezet cím is elárulta, mindez másként történt, avagy történhetett. Kettőjük találkozását csak sejteti az író. Következnek a befejező sorok: Csathó Kálmán: „Óva intem Önöket, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy hitelt adjanak a rágalomnak, amely azt állítja, hogy Csokonai Lillája, Lévai Istvánné korábban kárpótolta volna a költőt, azért, amit Vajda Júlia korában vétett ellene. Az irodalomtörténet szerint Csokonai 1802 január elején érkezett Komáromba és március 20-án tért vissza Pestre, majd haza Debrecenbe. Ez alatt megalkudott a „Tavasz" című Kleist fordításának kiadására Wein-Müller Bálint tipográfusnak özvegyével, írt egy pártfogást kérő levelet gróf Széchenyi Ferencnek, kapott tőle választ, írt neki újból. A Komáromban váratlanul tartózkodó Lévai Istvánnénak küldött egy dedikált kötetet. Hogy más egyéb is történt, ezt az irodalomtörténet nem kutatja, és ha irodalomtörténész volnék, én sem kutatnám. Nekem viszont az a mesterségem, hogy hézagos adatok közt is megtaláljam a kapcsolatot és irodalmat próbáljak csinálni abból, ami az irodalmon kívül történt, így hát alaposan utánajártam a dolognak. Ebben az időben Komáromban járt hetivásáros emberek arról adtak hírt Lévaiéknak Dunaalmáson, hogy Vajdáné asszony nagyon áthűlt a minap disznóöléskor és ágynak esett. Két nap múlva felkelt ugyan, de még mindig fájlalja a hátát és nincs valami jó színben. No, megijedt erre Juli, tüstént fogatott, és ment édesanyját ápolni. Lévai uram nem mehetett vele, mert éppen akkor ütött ki a birkaszaporúság, amit nem lehetett csak a juhászok gondjára bízni. Felesége ezért egyedül ment a városba. Csokonai meghallotta, hogy Júlia a városban van, másnap egy kis könyvet küldött a szolgálóval Lévainénak. Ebben volt az a dedikáció, amely így hangzott: „Elfelejthetetlen Angyalom! Vedd ezt a kis könyvet azzal a szívvel, amilyennel ajánlom, és emlékezz meg írójáról, aki miattad siet a halálhoz, s akit te hidegebben fogadsz, mintsem érdemelné. Élj vígan! - Csokonai." Lévai uram március közepén érkezett meg, hogy a feleségét hazavigye. Nem mindig a bárányokkal foglalkozott az alatt az idő alatt, hanem Pestet is megjárta, ahol valami üzleti dolga volt. A napot már jó egészségben találta. Felesége feltűnően jó színben volt, olyanban, amilyent csak a nagyon megelégedett asszonyok arcán lehet látni. Ejnye, de megszépültél, galambom. Úgy látszik, nem nagyon búsultak utánam? Amire Vajdáné asszony bosszúsan felelte: - Ugyan, menjen már, rém uram! Ilyeneket még tréfából se mondjon. Azért ilyen Juli képe éppen, mert kegyelmed megérkezett. Az örömtől! Más szó ezirányban nem esett. A Csokonai levelet sem említette senki Julin kívül, aki ebéd után elmondta urának a történteket. Lévai uram mosoly Havi Magyar Fórum, 2007. szeptember 7.