Havi Magyar Fórum, 2007 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7. szám
Éjféli jegyzetek Iskolai fegyelmezés Illyés Gyula írja valahol, hogy őt még az iskolában elfenekelték. Az első padra kellett hajolnia s az erkölcs-karbantartó pálcázást így végezte el a tanító. Szisszenés nélkül tűrte, mert ahogy írja, nem kisebb ember adta meg magát ezen a padon a jobbító fenekelésnek, mint Petőfi Sándor. A Tücsökzenéből tudjuk, hogy Szabó Lőrinc tanítója, Ormós Lajos is pálcázgatta növendékeit. A költő visszaemlékezik paprikás tenyereseire és kemény körmöseire. Hosszú időn át a pálcázást, a pofozást a „pajesz"-húzgálást, a fülcibálást, a térdeltetést nem tiltotta semmiféle törvény. Jóváhagyott fegyelmezési módoknak tekintették. A tanítók, tanárok sok mindent tehettek, széles volt a büntetési mozgásterük. Némelyek alaposan vissza is éltek ezzel a nagy szabadsággal. Én, elemi iskolai tanulmányaimat református iskolában kezdtem. Nem tanító bácsik tanítottak, így szólítottuk őket: tanító úr. Jólöltözöttek voltak, s némelyik hegedűvel jött az osztályba. Sokat énekeltünk, a tanító zenei kíséretével. Példás fegyelem uralkodott. Az iskola munkáját egy lelkipásztor felügyelte. Később állami iskolába kerültem. A legrosszabb emlékű tanítómról szeretnék szólni. K. Pálnak hívták, köpcös, kajánkodó, ingerlékeny embernek ismertem meg. Nádpálcája neki is volt, egy szekrényben tartotta, nevet is adott neki: sárga csikó. Amin azt kellett érteni, hogy meglovagolandó. Még világosabban, az erkölcsnemesítésre ítéltet elfenekelte. A tanító úr ezt az akciót holmi díszlovaglásnak tekintette. Ha valamelyikünk „romlásnak indult", komisz vigyorral a szekrény felé fordult, s ezt mondta: Vedd elő a sárga csikót. A lovagoltatást nem kezdte el azonnal, darab ideig még ő beszélt. Ez a szadisztikus várakoztatás hasonlatos volt ahhoz, amit fogorvosi váróban érezhet az ember. Aztán, amikor a tanulóhoz fordult K. Pál tanító úr, ha jó kedve volt, felajánlotta az alternatív bűnhődés választásának lehetőségét: fenekelés vagy körmös. Aztán elvégezte a „műtétet", a kívánságot természetesen figyelembe vette. De a választás szabadságát mégis megbüntette. Körmöst választottál: hát az legyen keményebb a szokottnál. Tudd meg, a választás joga nem ingyen van. Megtörtént, a tanító úr kinézett az ablakon, s meglátta, hogy az utca túloldalán egy hét év körüli gyerkőc a hirdető oszlop plakátjait tépdesi. Ezt a tevékenységet - még mai eszemmel is - a világ legtermészetesebb dolgának tekintem. A gyerek nem a hirdető cégnek vagy pártnak akar kárt okozni, amikor plakátot szaggat. Önzetlenül teszi. A tépés gyönyörűségéért. A megszokott renden szeretne egy kicsit billenteni, a világ merev egyensúlyát óhajtja megváltoztatni, veszélytelenül, játékosan. Az ablakon kitekintő tanító másként ítélte meg. A plakáttépő - jóllehet, éretlen gyerek - máris kész anarchista. Alacsony színvonalon, de a világ rendje ellen tör. Elvetemült, akár az osztály elfenekelt hányada. Azonnali pedagógiai beavatkozásra van szükség. Megparancsolta két markos osztálytársunknak, hogy a plakáttépőt fogják el, és hozzák be az osztályba. A megszeppent kisfiút rövid vártatva el is csípték. K. Pál úgy ítélte meg, a gyermek annyira vásott, hogy holmi oktató szó már nem használ. Halmazati büntetésként - feltehetően már máskor is szaggatott hirdetményt - a sárga csikó meglovagolására ítélte. Miután a síró gyereket alaposan elfenekelte, útjára engedte, azzal a megjegyzéssel, hogy így jár az, aki a friss plakátot leszaggatja. Visszatekintve, csak azon csodálkozom, hogy az efféle pedagógiai túlbuzgóságnak nem lett semmilyen társadalmi következménye. Nem mozdultak meg sem a hatóságok, sem a szülők. A gyermeknek nem voltak jogai. A pedagógus önkényeskedése pedig a testi sértés küszöbéig terjedhetett. Az igaz, hogy a jobb iskolákban komoly erkölcsi nevelés folyt. Ezeken a helyeken a tanítók és tanárok valóban műveltek voltak. A gyerekek, a kiseszű, hatalomkóros pedagógusoktól szenvedtek. K. Pál tanító úr ebbe a csoportba tartozott. Az ő óráin is énekeltünk. Erős hangja volt, hallása semmilyen. Olykor rázendített, hogy „kék a búzavirág, kék az egész világ, mikor a szemedbe nézek...", mi követtük, megvalósítván az énekkultúra megcsúfolását. Ártatlanul és sivalkodva. Tanítónk egészségügyi vizitet is tartott. Nyak, fül, kezek - ezek azok a testrészek, amelyek a felületes tisztálkodást azonnal elárulják. Kezeket a padra! - hangzott a felszólítás. Szó, ami szó, a körmökkel mindig baj volt. Némelyek közülünk mozdonyvezetőnek, kovácsnak hitték magukat. Az illúzió kedvéért be is kormozták, olajozták arcukat és kezüket. Én kiestem ebből a körből. Akkoriban kakastollas, lovas csendőri pályára készültem, így nem került korom a körmöm alá. De a mozdonyvezetők és kovácsok, lévén a körmük gyászszegélyes, nem kerülhették el a körmöst. A nyakak sem voltak mindig hattyúfehérek. Ezért természetesen és logikusan nyakleves járt. A fülekkel volt a legtöbb baj. Tekervényes testrész. A kagyló szinte labirintus. Nagyon szerelmesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember kívánatos tisztára mossa. Hogy adjon magára. A kiskamasz szívesebben mutat szamárfület, mintsem, hogy dicséretesen tisztára mossa a fülét. Járt az osztó Havi Magyar Fórum, 2007. július