Havi Magyar Fórum, 2011 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2011-12-01 / 12. szám

16 ÚJRAOLVASÓ létben részesíteni. Mi utolsónak maradtunk a szer­zői jogról szóló nemzetközi törvény elfogadásánál az európai államok között. A könnyű muzsika egyik legkiválóbb művelőjét, Lehár Ferenc zeneszerzőt elvesztette Magyaror­szág, magyar állampolgárból osztrák állampolgárrá lett, mert nem akarta, hogy muzsikája az európai pia­con közpréda legyen. Átment Bécsbe osztrák ál­lampolgárnak, mert Ausztria már régebben meg­csinálta a szerzői törvényt, amely nálunk akkor még csak kezdetleges alapon, az 1848-as törvények alapján állt, s a szerzők jogát csak az ország hatá­rain belül védelmezte, de kifelé nem. Marton Sándor dr. ügyvéd (lakik Bécsi utca 1.) alaposan kihasználta a kitűnő alkalmat. Azon a cí­men, hogy az európai jogvédelemből kiesett ma­gyar szerzőket a parlament által bekapcsoltatja a nemzetközi szerzői jogba, maga köré gyűjtött min­den épkézláb magyar írót, költőt és zeneszerzőt, szerződésekkel megkötötte és lekötötte őket, s a magyar szerzők egy szép napon arra ébredtek, hogy kezüket-lábukat se tudják mozdítani a fejük fölé nőtt Marton Sándor miatt. A szerzők kényszerhelyzetét alaposan kihaszná­ló Marton Sándort joggal nevezhetjük a Bécsi utcai irodalmi diktátornak, mert ő ítél elevenek és hol­tak felett. Jobban mondva, eleven szerzők és éhen­­holtak felett. Ő a Beöthy házi ügyvédje. Az unió négy szín­házának ügyésze. Valamennyi színház színházi ügynöke. A szerzői tantiémek kezelője. A gramo­fonjogok tulajdonosa. Faludiék tanácsadója. Szín­házi ruhatárak kezelője és bérlője. Színpadi szer­zők ügyésze. Színigazgatók Szövetségének ügyé­sze. Szövegírók és zeneszerzők szövetkezeteinek ügyvezetője. Az irodalmi és zenei élet minden szá­la az ő kezében fut össze. Magyar Szerzőijog Értékesítő Központ címen hang­zatos vállalatot indított. A külföld ma is azt hiszi, hogy ez valami hivatalos szerv lehet, és senki sem gondol arra külföldön, hogy ez a hangzatos intéz­mény nem állami hivatal, hanem egy élelmes em­bernek a magánvállalkozása, amilyen magánvál­lalkozást vagy még különbet bárki más indíthatna megfelelő tőkével. Most, hogy a pénzünk leromlott, milliókat keres ez a Marton a külföldön előadott magyar darabok közvetítési díja címén. Márkák, dollárok, svéd ko­ronák, hollandi forintok folydogálnak Molnár Fe­renc, Heltai Jenő, Jób Dániel, Drégely Gábor, Föl­des Imre zsebébe, szóval a lipótvárosi irodalmi klikk feneketlen és telhetetlen zsebébe, mert Mar­ton Sándor csak a klikket támogatja. Minden darab általa megy ki külföldre. A külföldi színpadok is tőle kérnek tanácsot és egyedül tőle kérnek dara­bot, mert azt hiszik, hogy ez a Marton az ő magyar szerzői jog értékesítő központjával egy derék és önzetlen ember, aki szentnek tartja az irodalom ügyét, pedig dehogy! Ma tizenöt-, húsz-, huszonöt-, sőt harmincezer koronába kerül egy magyar nyelvű darabnak né­metre vagy más nyelvre való lefordítása. Honnan vegyen egyszerre ennyi pénzt egy szegény ma­gyar író? És még két-háromezer koronát a kellő számban való legépeltetésre, mert a színházak, még a hazaiak is, csak gépelt példányokat fogad­nak el olvasásra? A Marton előlegezi ezt az össze­get. De csak az ő embereinek, Molnár Ferencnek és társainak. Marton Sándor, ez a teljhatalmú, milliókat kere­ső irodalmi főügynök itt áll, Pesten konkurens nél­kül! Ebben a nagy fővárosban, ahol felhalmozott milliók kétségbeesve várnak befektetésre, még nem jutott eszébe egy élelmes vállalkozónak vagy részvénytársaságnak, hogy színházi és irodalmi ügynökséget alapítson - becsületesebb alapon, mert ez a kegyetlenül lélek nélküli, részrehajló irodalmi diktátor nem az egész magyar irodalomnak, ha­nem csak egy érdekcsoportnak a vezérképviselője. Marton Sándort, bár kezében van most az iro­dalom befelé és kifelé való irányítása, nem lehet kényszeríteni semmire, mert az ő privát üzlethe­lyiségében úgy kereskedik vagy kereskedhetik, ahogy neki tetszik. De most, hogy az újjászülető Magyarország nagy nyilvánossága előtt köteles­­ségszerűen felfedtük ezt az ügyet is, amely nem­csak az írók, hanem a nemzet ügye, mert hiszen nemzeti kultúráról van szó, joggal elvárhatjuk a most még egyeduralkodó Mártontól, hogy a jövő­ben több magyar szívvel kezeli a magyar írók ügyét. Új Nemzedék, 1920. okt. 7. 1. VII. A cinkostársak Nagyon nehéz lesz az irodalmat ismét a nemzeti vágányra terelni, mert ők cinkostársakkal dolgoz­tak. Ezek a jól megszervezett cinkostársak a ma­gyarországi könyvkereskedők. A pesti könyvkeres­kedelem zsidók és szabadkőművesek kezébe került. Az utolsó tíz esztendőben nemcsak Budapestről, hanem a magyar vidékről is kipusztultak a régi ma­gyar könyvkereskedő dinasztiák. A régi magyar könyv­­kereskedők szívvel-lélekkel és sok-sok szeretettel kezelték a könyvet, mely minden nemzetnek a legszentebb hazai portékája. A francia könyvke­reskedő együtt él, együtt érez, együtt dolgozik a francia föld szülte lángésszel. Amit a francia elme alkot, annak leheletét ott érzi minden francia a pá­risi könyvesboltok kirakatában. Ugyanilyen a né­metországi könyvkereskedelem is. A német könyv­­kereskedő kirakatában „Vaterland"-jának nemzeti jellege domborodik ki. A régi magyar könyvkereskedő Széchenyi, Kos­suth, Petőfi, báró Kemény, Kisfaludy, Deák Fe­renc, Arany, Vörösmarty, Jókai, Mikszáth szelle­mében vezette az üzletét. A könyvkereskedők új gárdája, mely egészen hatalmába kerítette a könyvkereskedelmet, az utolsó tíz esztendő alatt a nemzetköziséget állította Havi Magyar Fórum, 2011. december

Next