Havi Magyar Fórum, 2017 (25. évfolyam, 1-12. szám)

2017-09-01 / 9. szám

ősi kincseit, életének és fejlődésének legfőbb zálogát, alapföltételét. És az a halálos szerelem, mely a későn, de még nem késve ébredt fajban feltámad e millió lehetőséggel gazdag, az élet ezer ős­­zenetét hozó nyelv iránti termékenységet, s egy egységes alkotás vágyát hozza az élet minden terére. Mint sorban egymásba gyűlő lámpák, egyik cél ébresztgeti a má­sikat: magyar irodalmat, magyar színházat, magyar történelmet, magyar nyelvészetet, magyar tudo­mányt, magyar közéletet, magyar társadalmi életet, gazdaságot, ipart, kereskedelmet teremteni. A Faludi Ferenc, Katona István, Révai Miklós, Bél Mátyás, Horányi János, a Bessenyey, a két Bólyay, Széchenyi István, Kármán József, Verseghy Ferenc, Kazinczy, Katona József, Berzsenyi, Csokonai, Ba­­csányi, a Kisfaludyak, Kölcsey, Arany, Petőfi, Tompa, Kossuth, Jósika, Kuthy Lajos, Jókai, Körösi Csom­a Sándor és mások nevei mérik a felébredt magyar életakarat gazdagságát. E fejlődés öntudatának elemei, melyek többé-ke­­vésbé ott voltak minden munkájában és harcosában, a következők: 1. ) Ésszel és vérrel, egész élettel látása annak, hogy a magyarság mindenekelőtt a magyar paraszt. Ő a magyar psziché s a magyar nyelv ősi letéteményese, megőrzője. Ő természetes alapja kulturális, gazda­sági és politikai fejlődésünknek. Amilyen arányban érvényesül a magyar paraszt kulturális, gazdasági és politikai életünkben, olyan mértékben vagyunk életre és fejlődésre képesek, olyan mértékben van jövőnk. A magyar paraszt pusztulása: a magyar faj pusztulása. 2. ) A magyar kulturális, gazdasági, politikai életnek, az egész magyar köz- és magánéletnek ennek a ma­gyar parasztban hozzánk őrzött magyar psziché adott­ságai, törvényei, szükségei és hajlamai szerint kell fej­lődniük. Fel kell szívnunk a világkultúra minden élet­termékenyítő eredményét, de be kell asszimilálnunk a magyar organizmus, a magyar psziché természetes vérkeringésébe, hogy azt is sajátos termésünkké te­gyük. Ezért az egész magyar életnek minden mozza­natában magyarokban kell megvalósulnia. 3. ) Ez szabja meg magatartásunkat a többi nem­zetiségekkel is. Mi bármily vérű és felekezetű pol­gárnak ugyanazokat a polgári jogokat adjuk meg, mint a magyaroknak. Ése az asszimilációnak nem szabad saját lényegét, keletkezése értelmét, élettani funkcióját megsemmisítenie. Csak olyan mértékben szabad idegeneket asszimilálnunk a magyar munka egységébe, hogy az ezt az egységet, a magyar pszi­ché, a magyar nyelv, a magyar kultúra egységét ne veszélyeztesse. 4. ) A legféltettebb kincsünk, életünk legfőbb biz­tosítéka, sine qua vonja: a magyar nyelv. Ezért min­den áldozatot meg kell hoznunk, semmilyen küz­delmet nem szabad sajnálnunk. Minden egyes alak magyar nyelve életbevágó országos ügye az egész magyarságnak. A kor frazeológiájának megfelelő más kifejezések­kel, de ez volt a százéves fejlődés és küzdelem ön­tudatának legmélyebb tartalma. A legérdekesebb a Széchenyi esete. Széchenyi is úgy járt, mint minden halott magyar magvető géniusz. A magyarság ki­zsákmányolásából élő régi és új érdekszövetségek numenné 112' istenítik, hogy az imádat hókuszpóku­szai közt minden történelmi jelentőségétől, s a ma­gyarság nagy tömegeinek életet jelentő gondolataitól arcátlan gazsággal meglophassák. Nos, ebben a Szé­chenyiben, aki Kossuthot túlzónak mondotta, meg­van mindaz a gondolat, amiért engem az élet, túl­zónak mondanak. A magyar életösztön éppoly két­ségbeesett felriadásával döbben a magyar paraszt faji jelentőségére és nyomorult helyzetére, mint az Elsodort falu szerzője.'131 A korlátlan asszimilációt, az idegenek féktelen ideözönlését éppoly tébolyult öngyilkosságnak tartja, mint én. Hányszor kell mon­danom, hogy én nem mindenáron új dolgok rikol­tója akarok lenni, hanem: a magyar temetők akaratát folytatom. És tényleg: termés felé bomlik egy új magyar élet, mely tragikus múltunkban mégis öröm, s a jövő gaz­dag ígérete. Irodalmunk, társadalmi, politikai, gaz­dasági életünk, egész kulturális építésünk, tudomá­nyos kutatásunk, kezdő sajtónk és folyóirataink, képzőművészeteink, mind-mind a magyar psziché mély szükségei szerint és céljai felé mozdulnak. Vá­rosi életünk természetes lassúsággal szintén így kezd fejlődni. És a magyar faj nehéz kalászú nevei közt sok derék, becsületes más vérű munkája akad a ma­gyar munkának. De a magyar élet minden stratégiai pontján magyar ember áll. És ezek az idegen vérűek nem azért jönnek, hogy szemtelen honossággal ítél­kezzenek a magyar értékek magyarsága fölött, hogy elkönyököljék a magyarokat az élet helyeitől, hogy torkig zabálják magukat a magyar hazafiságból. Ál­dozatos, csendes, mély elhivatású építgetői ezek a magyar életnek, akik adni jöttek, nem lopni. Ezeké volt az igazi asszimiláció, mert természetes egyéni fejlődés volt ez náluk, összes képességeik ösztönös útja. Mert az akkor újjáfakadó magyar élet, magyar psziché nagy társaságában találták meg legtöbb élet­üket. E fejlődés betetőzője, örök ragyogású szimbó­luma, a magyar nép emlőin magyarrá lényegülés gyönyörűséges misztériuma: a csodálatos gyermek, Petőfi Sándor. Ha összegezzük e fejlődés tanulságait, ezt talál­juk: 1. ) A magyar faji psziché ébredése történelmi életté szükségszerűen a legnagyobb szociális elégtételt: a dolgozó nagy tömegek, a parasztság politikai, gaz­dasági és kulturális érvényesülését jelenti. 2. ) Az asszimilációt a magyar organizmus élettani funkciójának tekintik, s ez szabja meg határait, mód­jait, értékét. 3. ) A magyar nemzet egységének legfőbb megépí­tő erejét a magyar kultúra és a magyar nyelv átfor­máló erejében látták. És tényleg, ez a százéves fejlődés minden reménye jogot adott, hogy a sajátos történelmi életbe kibomló magyar psziché egységes kultúrájú nemzetté tudja Havi Magyar Fórum, 2017. szeptember 29

Next