Hazánk, 1900. május (7. évfolyam, 102-127. szám)
1900-05-01 / 102. szám
VII. évfolyam, 102. szám, Kedd Budapest, 1900. május 1. SZERKESZTŐSÉG Budapest, VHK Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem vissza« Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: E0®sz évre 28 kor-I Negyedévre 7.— kor ========• Félévre ... 14 « I Egyháza _2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. álorcosság: Budapest, április 30. A látszólagos nyugalom mellett, amely szinte rányommaszkodik a politikai helyzetre, elég bajunk van nekünk magyaroknak. Talán több, mint mikor a legerősebb szenvedélyek szitotta harcban egyik fél kereste a haza jogát és igazságát s a másik fél védte körömszakadtáig a maga vélt jussát az uralomhoz, ahhoz az uralomhoz, amelyre annyi közéleti bűnözéssel szerezték meg a tisztán formális jogosultságot. Akkor nyílt parlamenti harcokban mérkőztek a politikai pártok. Az ország színe előtt ma olyasforma helyzet kezd kialakulni, melyben a felelősségnélküli egyéniségek diktálnak, vagyis inkább akarnak dolgozni megfélemlítéssel, presszióval. Valami kamarilla-rendszer kezd közéletünkben lábrakapni, csakhogy ez a kamarilla nem székel Bécsben, hanem itt van közöttünk, itt törekszik diktatúrára, itt ítélkezik elevenek és holtak fölött, vizsgálja a szíveket és veséket, de körülveszi magát a cselszövés minden rejtett hálójával, nehogy valaki belelásson ebbe a túl modern szervezetbe. Jól méltóztassanak megérteni, mi nem az erős szónak, a heves támadásnak, a kérlelhetlen harcnak üzenünk háborút. Nem, mert mindezek benne voltak a mi küzdelmünkben, ez eszközöket kezeltük mi is azzal a kíméletlenséggel, amelyet a viszonyok igazoltak, az emberek megérdemeltek. És alkalomnak — igazi nagy alkalomnak — aztán bizony hasonlóképpen cselekszünk. De erre alkalom kell. Ha a közszabadságot megint lábbal tiporják Magyarországon, ha a parlamentarizmus üres formái által évtizedekig leplezett abszolutizmus újra rátörni készül az országra, akkor mi ismét szembe fogunk állani azokkal, akik ma mindennap ürügyet találnak arra, hogy a nemzetnek különböző felekezeti és társadalmi rétegeit egymásra uszítsák. Mert az a titkos harc, amely a dolgok fennálló rendje ellen folyik s mindennap abban a dicséretre méltó törekvésben kulminál, hogy a vezető egyéniségek közül egy-egy kivégeztessék, semmi olyan eszményi törekvés, amelyért valaha pártok a fegyvereiket összemérték. A Bánffy sajtójában szított rágalmazási és gyanúsítási hadjárat eddig oly vértelen, oly silány motívumokkal dolgozik, hogy tulajdonképpen inkább a liberalizmus an und für sich Sein-ja fölött versenyző német Staatslexikon-gyártók kaphatnának hajba emiatt, ha abba gonosz kiszámítással a felekezeti béke feldúlása bele nem vonatott volna. Itt van ennek a hadjáratnak a gonosz kelevénye és ez az oka, hogy azzal komolyan kell foglalkozni, megmutatván a magyar társadalomnak, amelynek becsületes egységén akarjuk mi megalapítani a magyar nemzeti politikát, hogy a Bánffy-sajtó zugprókátor fogásai elevenbe mégsem várnak. Ha az a főudvarmester úr azt íratná a sajtójába, hogy szánja-bánja bűneit, amelyeket a közszabadság ellen elkövetett, ha nyíltan bevallaná, hogy önző érdekből nagyra engedte növelni az osztrák követeléseket, ha vallomást tenne arról, hogy oktalanul engedményeket tett a militarizmusnak, ha penitenciával járulna a nemzet elé, mert idegen pénzhatalmak segítségével meghamisította a nemzet közakaratát, akkor lehetne vele beszélni, különösen pedig akkor, ha felelősség nélküli állásából kilépve, olyan helyre állana, ahol az egész ember látszik. De ezt báró Bánffy Dezső nem teszi, hanem cége alatt folyik a szabadelvű pártnak, a kormánynak az üldözése az ürügy alatt, hogy sem a párt, sem a kormány nem szabadelvű. De hát hol van Magyarországon a szabadelvűség prototípusa, amelyhez hozzá kell igazítani pártot, kormányt, épp úgy, mint a métermértéket a párisi etalonhoz. A Bánffy-táborban semmiesetre sincs ez a hitelesített szabadelvűség. Van más. A A HAZÁNK TÁRCÁJA. Május kisasszony. A Hazánk eredeti tárcája. Irta Pakots József. Május kisasszonynyal valahol a városligeti tó tájékán találkoztam. Egy aranyszőke babával sétálgattam karonfogva, amikor Május kisasszony hirtelen elénk toppant és gúnyosan a szemünkbe kacagott. Ez a kacagás úgy hangzott, mintha egy bokor gyöngyvirág harangocskái verődtek volna össze. Az én aranyszőke babám ijedten nézett rám: — Látja, — mondta remegve és a karomat hevesen magához szorította, — látja ? Nem megmondtam, hogy meglátnak? — Oh, semmi — feleltem mosolyogva, — a kisasszony régi ismerősöm. Május kisasszony ezalatt kedveskedve simogatta az én kis aranyszőke babám kipirult arcát és jóakarókig mondta: — Szép leány . . . Május kisasszonyon hófehér, muszlin ruha volt. A puha ráncok közül halaványkék szemű ibolyák kandikáltak ki s a hajából, mely acélkékfényes volt, remegő gyöngyvirágok hullottak alá. A kék szeméből bűvös fény sugárzott, amely körülölelte az egész karcsú termetét. 1ia, az én kis aranyszőke babám, karikára nyitotta a csodálkozástól a szemeit és ártatlanul megkérdezte. — Hol rendelte?— Mit? ■ ■■ v-'-v- j — A szép ruhát. A gyöngyvirágok újra csilingeltek. Május kisasszony kacagott. — Oh, ez nagyon régi ruhám. Bizony. Én is kacagtam. Aztán tovább mentünk. Hárman. Május kisasszony karonfogta Ilát. Előreszaladtak és ingerkedtek velem. Ilának kibomlott az aranyszőke haja és mint egy napfényes hullám reszketett a levegőben. Csak mentem. Virágillat hömpölygött a levegőben és a fák között a szellő kacagott. Május kisasszony közben meséket mondott Ilának. Lassabban mentek és Ila ráhajtotta fejét Május kisasszony vállára. Elmélázva hallgatta a szép meséket. A szellő se kacagott, a madarak is némán rebbentek a levéllomb alá, talán ők is a mesét hallgatták. Ila álmodozott. Egyre vontatottabb lett a járása s egy vadvirágbokor mellett leült. Május kisasszony ekkor megfogta a kezemet és odatette az Ila kis kezébe. És Ila, a kis aranyszőke baba, odahajtotta arcát az enyémhez és mosolygott. — Milyen szép mese — suttogta halkan — és lecsukta a szemét. Május kisasszony kacagva intett és halkan odasugta nekem: — Csókolja meg . . . csókolja meg . . . A virágillat reszketett körülöttünk s a vadvirágbokron a virágok mosolyogtak. Megcsókoltam fiát. És hallottuk a gyöngyvirágharangok csilingelését s még valami suhogást és mire föltekintettünk, csak magunk voltunk. Május kisasszony eltűnt. Hazavittem Hát. Mikor elbúcsúztunk, egy köny csillogott a szemében és sóhajtva mondta: — Mlyen szép mese volt . . . S én visszamentem. Május kisasszonyt akartam fölkeresni. Meg akartam köszönni neki, hogy oly jó volt Ilához és hozzám s hogy közelebb hozta a sziveinket. Kerestem. A vadvirágbokron, amely mellett az előbb ültünk, ott találtam egy muszlinfoszlányt. A ruhájából maradt itt. Az után halaványkék ibolyák, sápadt gyöngyvirágok feküdtek, a ruhájából, a hajából hullottak ki. És mentem az elhullatott ibolyák és gyöngyvirágok nyomán. Rikoltó lárma, zűrös kiabálás hangzott meszsziről. És siettem arrafelé. Réztányércsengés, fülbontó sipolás, mámoros kacaj, kiabálás fogadott. Apró sátrak közt izzó szemű férfiak és nők ültek, egymás ölében, hancúrozva. Kiabáltak, veszekedtek, kacagtak és ittak. Magasüvegekben habzott az ital. S a fülbántó zaj, dobzengés és rikoltozás közepette vérvörös ruhában, összekuszált röpködő hajjal ott táncolt eszeveszettül, lihegve, izzadó arccal — Május kisasszony. A sötét hajába izzó pipacsvirágok voltak beletűzdelve s a vérvörös ruhája libegett-lobogott. S amig táncolt, a kezében egy pergő dobot rázott és rikoltó hangon énekelt hozzá. Körülötte nagy volt a csoportosulás. Részeg férfiak rut szavakat dobáltak felé s olyik derékon kapta és táncolt vele. És Május kisasszony fáradhatlan volt. A férfiak egymásután dűltek ki mellőle s ő még egyre dobogott, táncolt és énekelt. Végre megpillantott. Ekkor odaugrott hozzám és kacéran nézett a szemembe. — Jöjjön — lihegte — táncoljunk! Tagadólag intettem. — Nem! * — Ostoba! — folytatta megvető mosolyával. •— Hiszen Ila úgy sem szereti. Csak én beszéltem a fejébe. Tudja, azok a mesék ... a mámorba ringató szép mesék . . . Hidegen megfordultam. Borzadtam tőle most és szomorú lettem. — Milyen rossz leány, milyen romlott leány