Hazánk, 1900. június (7. évfolyam, 128-152. szám)
1900-06-01 / 128. szám
VII. évfolyam, 128. szám. .* Budapest, 1900. junius 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. * Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ápa ■ Egész évre 20 kor. Negyedévre 7.—kor ..........Félévre __14 « Egyhára ... 2.40« Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. A kereszt. Budapest, május 31. A magyar királyság kilenc százados évforduló ünnepére ugyancsak szomorú preludium az a címercsonkítás, melyet az egyetemen a magyar szent korona keresztjének letörésével ismeretlen gazfickók ismételve elkövettek. Két momentum emelkedik ki ebből a kínos ügyből, két oly momentum, amely még magánál az aljas bűnnél is elszomorítóbb. Egy az, hogy a nemzet balga közömbösséggel elveszítette nemzeti önérzetét és történelmi érzékét az állami szimbólumok szentségével szemben. Más meg az, hogy a keresztet igen sok helyen, még az állam hatáskörén belül is, kezdik és szeretik külön-külön vagy állami vagy egyházi jelvénynek tekinteni, holott a magyar állami és nemzeti hagyományok és a történelmi közjog tiszteletben tartása mellett a kettő egymástól el nem választható. A magyar szent koronán a kereszt állami szimbólum, ez igaz. De a kereszt oly szorosan összeforrott a magyar nemzet életével, a magyar királyság alakulásával és kilencszáz éves történetével, hogy azt nemcsak mint állami jelvényt, de mint egyetemes keresztény szimbólumot is minden magyarnak, akár református, akár zsidó, egyaránt hódolattal kell körülvennie, ha ereiben magyar vér csörgedez és szívében nemzeti öntudat, hazafias érzés lakozik. A római pápa adta az első magyar királynak a koronát; a magyar királynak apostoli a jelzője s őt megkoronázni csupán a hercegprímásnak lehet. A vallási jogegyenlőség tehát egyáltalán nem szüntette meg, sőt nem is csökkentette a katholikus egyház állami jelentőségét és állami funkcióinak erejét. Ott van szent István napja, melyet protestáns vallású kormányelnök alatt a törvényhozás nemzeti ünneppé avatott. Melyik református vagy zsidó magyarnak juthatna józanul eszébe ezt a napot azon a címen mellőzni, negligálni, hogy az első magyar király a római katholikus vallás szentje? És mégis azt tapasztaljuk, hogy a kereszt állami érvényesülésének megóvását gyakran maga az állam sem tekinti nemzeti feladatának. Valahányszor egy katholikus felekezeti iskolát átvesz az állam, elég egy-két nem katholikus vallású tanuló arra, hogy a keresztet az állami iskolából eltávolítsák. Természetesen az ilyen eljárás azt a felfogást terjeszti, hogy a kereszt nem minden vallás fölött tündöklő ereklyéje a magyar nemzetnek, a magyar királyságnak. Ennek a felfogásnak a szelleme aztán megtermi a mérges gyümölcsöt az olyan merényletek alakjában, amintez a mostani, mely az államot és az egyházat egyszerre gyalázza meg a szent korona keresztjének konok letördelésével. Éppen ezért nagyon helyeseljük és megszívetni valónak tartjuk azt az indítványt, melyet egy egyetemi ifjú tett, hogy az egyetem összes termeiben föl kell állítani a keresztet. Minket ebben a kérdésben nem vezet politika, de nem félünk megírni nézetünket még akkor sem, ha az egy politikai pártéval találkozik, épp úgy, mint ahogy vallási érzelmek sem vezetnek, de azért az objektív igazságok hangoztatását semmiféle vallási érzékenység miatt magunkba nem fojtjuk. A nemzeti önérzet higgadtsága sugallja, hogy az ország történeti ereklyéinek, az állam hagyományos szimbólumainak visszaköveteljük azt az oltári helyet, melyről a megromlott közszellem büntetlenül leszedni engedte. Legyünk már egyszer tisztában azzal, hogy a kereszt kérdését nem a liberalizmus, nem is a vallási szabadság szempontjából kell megoldani. A kereszt elvárhatatlan része a magyar szent koronának, a kereszt tehát a magyar állami, a magyar nemzeti lét oly szimbóluma, mely — ha templomok fölött ragyog, sem fosztható meg történelmi jelentőségétől. A HAZÁNK TÁRCÁJA. Falusi pasztellek. Irta: Harmatti Lujza. — A Hazánk eredeti tárcája. — I. A bucsu. Ez a nép még eljár imádkozni. Az öreg, munkától keményre edzett arcokon ott látom a tiszta áhitat, a megnyugtató, erőt adó hit kinyomatát és gyönyörködöm benne. Ebben az elfanyalodott világban, hol kiválónak bevezett emberek tobzódnak az erkölcstelenség kultiválásában, jól esik az ember lelkének az a parányi érzés, hogy még nem fordult fel a világ fenekestül. Nem sok van már odáig igaz, de még nem vagyunk éppen benne: talán napok választanak el. A nép, ez a jó székely nép még áhítattal borul le a Megváltó keresztje előtt és hiszen benne. Nem erkölcsös szerfelett, de nem romlott, nem éppen tiszta kezdek, de nem rabló nép. Inkább a virtus, az őserő viszi a bajba. Hátrálni nem szeret, ha becsületről van szó, vagy ököljogról. Ilyenkor nem ismer maga fölött urat s ott lehet a főszolgabíró s a vármegyének minden nagyura — kiket különben egész alázattal tisztel hétköznapon — nem hederit rájuk. A becsület az első: székely emberről ne mondhassa senki, hogy gyáva. Öltözetük csinos, tiszta, kevés kivétellel olyan most is, mint az ősapjuké volt. Az asszonynép az más, az rajong az újításért. Ide a búcsúra is cifrálkodni jár az ifjabbja és szemük nem az oltáron csüng, hanem a daliás legényeken, kik a katonaságtól tény, hogy sok hetykeséget, erkölcsrontó kultúrát hoznak magukkal, de majd levedlik róluk a föld porától minden idegen, épp úgy, mint az apjukról levedlett annak idején. Mert talán egy népfaj sem tartja meg jobban ősi szokásait, ősi eredetiségeit, mint a székely. Valami csodálatos szivósággal ragaszkodik hagyományaihoz és kinézi a faluból, aki hadat izén ősi intézményeinek. A negyedik faluban van a búcsú, de elmegyek, mert szeretem a népet látni a maga helyén. Ragyog a falukban minden ház a tisztaságtól s minden kapura szép színes betűkkel oda van felírva, hogy ki építette Isten segélyével. Az ünneplő falu meg zöld ágakkal s virágokkal van díszítve. Nem azért, mintha kertben, udvarban ne volna elég zöld lomb, — a székelyházakat lombok és virágokveszik körül — de, mert igy dukál a tisztességért. A kapu meg tárva-nyitva várja a vendéget s ha nem jön, fog magának, mert bizony nagy szégyen az, ha ott marad az élet szegényen. De jut is mindenüvé, hiszen vannak vagy kétezeren. Mikor kocsink megáll, elhangzik a «dicsértessék!» s én örömmel mondom rá a «mindörökké»! Jól esik látnom ezt az értelmes arcú, tisztességtudó tömeget, melyben talán egyetlen öreg vagy gyermek sincs, aki ne ismerné a betűt. A szétválló emberfal között beérünk a templomba s csakhamar felhangzik a « Szent vagy Uram szent vagy!» Mindje énekli. Húzzák azt erre, arra, s mégis szép. Az egészséges lélek áhítatát érzem benne, a romlatlan lélek pillanatnyi megnyilatkozását és jól esik. E népbe vezetett hitem erősbíti. Hazánk e legkeletibb részében fészkelő parányi nép fenn fogja tartani a magyarság erejét, jogait és faji jellegét mindenha. Nem fog az imádság, szemlélődöm és annyi történet jut eszembe. íme ott látom a falábú Faragó Nagy Istvánt, ki egy tüzeset alkalidával vesztette el féllábát. A kis kunyhó tüzet fogott s a bölcsőben sikongott a gyermek. Az anya nem volt otthon, valahol járt, ahol nem keltett volna s úgy hiszik az elvált ura lobbantotta fel a házat azalatt. Most, hogy a lány felcsapott, ott fetreng a földön és jajong gyermeke után, mint a kölykétől megfosztott farkas. Nincs ki könyörüljön, odaég a gyermek, ha megszakad is utánna az anya szive. A tömeg rémülten, bután borzong, de nincs bátorságuk, hogy berohanjanak a sziporkázó lángok közé, mindenki életét félti. És egyszer csak a rémület ordítása hangzik, mindenfelől, Faragó Nagy István, a katonaságból nemrég hazatért legény ugrott a lángok közé. Az Isten, ki menti meg ! Néhány kínos perc múlva, perzselt hajjal, bajuszszal hozta a sikongó gyermeket, melyet az anya őrült kacagással kapott ki a kezéből . . . Még egy lépés ... és a ház, összeomlik e percben s félig-meddig maga alá temeti a szerencsétlen embert. Meggyógyult, csak féllába s ifjúsága — elég nagy ár — maradt ott. A nép Isten ujját látja e dologban, mert úgy mondják nagy része volt benne, hogy az asszony elvált az urától ... Megbűnhődött érte, ha úgy volt. És ott látom Virág Julit, akit három évvel ezelőtt úgy ismertem, mint a vidék legszebb leányát. Karcsú, fiatal, üde volt, mint a ringó nádszál az ér mentén s most meggörnyedt, siksárga, vértelen és olyan fekete karikák vannak a szeme körül, mintha nyavalya bántaná. Oláhországba járt a szerencsétlen, az eldorádó-